Henry Ford – Életem és munkásságom: 18. Demokrácia és ipar

Henry Ford – Életem és munkásságom: 18. Demokrácia és ipar

Egyetlen kifejezés sem elcsépeltebb, mint a demokrácia szó, és azok, akik a leghangosabban kiabálnak róla, tapasztalatom szerint rendszerint a legkevesebbet akarnak belőle. Mindig gyanús nekem, ha sokat beszélnek a demokráciáról. Az a gyanú támad bennem, hogy vagy a despotizmus valamelyik fajtáját akarják megalapozni, vagy pedig az a kívánságuk, hogy mások végezzék el helyettük azt, amit maguktól kellene megtenniük. A magam részéről az olyan demokrácia mellett vagyok, amely egyenlő kilátásokat nyújt minden egyénnek képességeinek mértéke szerint. Azt hiszem, hogy ha több időt fordítanánk arra, hogy embertársainkat szolgáljuk, kevesebb súlyt helyeznénk a semmitmondó kormányformákra és nagyobb súlyt helyeznénk arra, amit tennünk kell. Ha beleélnénk magunkat a teljesítésbe, azzal törődnénk, hogy kapcsolatot hozzunk létre a tőke, a munka és az emberek között. Nem törnénk a fejünket tömegeken, osztályokon, nyílt vagy zárt üzemeken és más olyan dolgokon, amelyekhez az üzletnek semmi köze sincs. A tények alapjára helyezkednénk, mert kizárólag a tényekre van szükségünk.

Mindenki megrökönyödik, ha megtudja, hogy egész csoportok embertelen érzelmekkel viseltetnek a többiek iránt. Kerestek már megoldásokat, hogy ezeket az érzelmeket úgy tüntessék fel, mint bizonyos osztályra jellemzőket, csakhogy ezek a valóságban nézetei minden „osztálynak,” amennyiben az „osztály” hamis fogalmát magukévá tették. Régebben, amikor a propagandának csak az volt a célja, hogy a népbe azt a meggyőződést oltsa bele, hogy a „gazdagokban” nincs emberi érzés, mindenütt az a hiedelem uralkodott, hogy az erények csak a „szegényeknél” lelhetők fel.

Csakhogy a „gazdagok” és a „szegények” csak igen csekély minoritást alkotnak és társadalmat nem lehet ilyen rubrikákra osztani. Nincs elég „gazdag,” sem elég „szegény,” hogy ezt az osztályozást igazolhassuk. Gazdagok szegényekké lesznek anélkül, hogy jellemüket megváltoztatták volna, és szegények gazdagokká anélkül, hogy ezt a problémát érintenék.

Gazdag és szegény között van a nép nagy tömege, amely se nem gazdag, se nem szegény. Egy kizárólag milliomosokból álló társadalom a maitól semmiben sem különbözne; egyesek gabonát termelnének, mások kenyeret sütnének, némelyek viszont gépeket készítenének és vonatot vezetnének – ha nem akarnának mindannyian éhezni. Dolgozni kellene mindenkinek. A valóságban nincsenek kialakult osztályok, csak olyan emberek, akik dolgoznak, és olyanok, akik nem akarnak dolgozni. Az „osztályok,” amelyekről annyit olvasunk, merő fikciók. Vegyük csak az úgynevezett kapitalista újságokat. Valóban csodálkoznunk kell egynémely dolgon, amit ott a dolgozó emberekről olvasunk. Mi, akik mindig a dolgozókhoz tartoztunk, ma azt halljuk, hogy ez nem igaz. Éppen ilyen megdöbbentő az is, amit a kapitalistákról terjesztenek. Természetesen egyik oldalon sincsen egy szemernyi igazság sem. Az olyan ember, aki csak kapitalista és semmi más, aki kockára teszi mások munkájának gyümölcsét, megérdemel minden gáncsot, ami ellene elhangzik. Aki munkásait megcsalja a munkabérrel, azt cselekszi, amit az aljas játékos. Mindaz, amit a dolgozó osztályokról a kapitalista sajtóban olvasunk, ritkán származik a nagyipar vezető személyiségeitől, hanem az újságírók bizonyos osztályától, akik kenyéradóiknak akarnak tetszeni. Úgy írnak, amint azt hatást keltőnek tartják. A munkássajtó vizsgálatánál az újságíróknak egy másik osztályára bukkanunk, amely hasonló módon éleszteni igyekszik azokat az előítéleteket, amelyekről azt hiszi, hogy azok a munkások tulajdonságai. Mindketten propagandisták. Az olyan propaganda pedig, amely nem a tiszta tényeket terjeszti, szétmállasztólag hat. Ez bizonyos. Az embereket nem taníthatjuk patriotizmusra, hogy nyugton tartsuk és közben megraboljuk őket. Nem hirdethetjük a szorgalmas munka és a kiadós termelés kötelezettségét akkor, ha bevallott célunk egyes-egyedül csak a profit szaporítása. Épp oly kevéssé lehet a munkást napi munkájáért frázisokkal kárpótolni.

De vegyük csak sorra például a munkás szakszervezetek és a sztrájkjog kérdését. Nálunk azok az egyedüli erős szakszervezeti csoportok, amelyek díjazást kapnak a szakszervezetektől. Egyesek közülük igen gazdagok és érdekelve vannak abban, hogy nagy pénzintézeteink üzleteit befolyásolják. Mások viszont annyira mentek úgynevezett szocializmusukban, hogy közel állnak a bolsevizmushoz és az anarchizmushoz, és hogy megmeneküljenek attól, hogy fizetésükért meg kelljen dolgozniuk, minden erejüket a romboló propagandának szentelik. Mindegyik élvez bizonyos tekintélyt és hatalmat, amelyre különben nem tudtak volna szert tenni.

Ha a munkás szakszervezetek hivatalnok-személyzete olyan erős, becsületes, tisztességes és intelligens volna, mint azoknak az embereknek a nagy tömege, akikből a tagok állnak, a mozgalom az utóbbi esztendőkben egészen más irányt vett volna. Ez a hivatalnok-személyzet, amely a tiszteletreméltó kivételeket nem számítva nem méltó a munkássághoz, kihasználja a munkások gyengeségeit, különösen az újonnan bevándoroltakét, akik még nem tudják, hogy mi az amerikanizmus. A munkások – nem számítva azokat a keveseket, akik magukba szívták az „osztályharc” hamis tanításait, és akik elfogadták a filozófiát, miszerint a haladás alapja az, ha viszályt szítanak az iparban – meg vannak áldva egészséges értelemmel, ami megérteti velük, hogy az elvek elfogadásával és betartásával megváltoznak a viszonyok. A szakszervezeti vezetők ezt azonban sohasem fogják belátni. Ők azt akarják, hogy a viszonyok úgy maradjanak, ahogy vannak; igazságtalanságot, provokációt, sztrájkokat és gyűlöletet akarnak, hogy az eltorzult nemzeti élet örökre állandósuljon. Minden sztrájk új támasztékot ad nekik. Mindig a sztrájkokra hivatkoznak és így szólnak: „Látjátok, nem nélkülözhettek bennünket!”

Az egyetlen igazi munkásvezér az, aki a munkásokat sztrájk, szabotázs és éhínség helyett munkához és díjazáshoz segíti. Ma átalakulás előtt állunk. Mint ahogy a szakszervezeti vezérek uniója, ugyanígy csődbe jut az elvakult munkaadók uniója is, mely kényszer nélkül egy tisztességes lépést sem tett munkásaiért. Az elégedetlenség kihasználása ma üzletté vált és ennek az üzletnek nem az a célja, hogy kiegyenlítődést teremtsen vagy valamit elsimítson, hanem az, hogy új táplálékot adjon az elégedetlenségnek. Az ehhez szükséges készség a hamis elméletek és ígéretek egész sorát szolgáltatja, amelyek soha meg nem valósulhatnak, míg a világ olyan marad, amilyen.

A munkást meg kell oltalmazni néhány veszedelmes eszmétől, amely úgy rá, mint az országra is veszedelmet jelent. Azt mondják például: minél kevesebb munkás dolgozik, annál több munkaalkalom származik a többi számára. Ez a tévedés abból a feltevésből ered, hogy a tétlenség produktív. A tétlenség azonban még sohasem teremtett munkaalkalmat, hanem csak bajokat. A szorgalmas munkás még sohasem szorította ki társait valamely munkából, ellenkezőleg: a szorgalmas munkás társa a szorgalmas munkaadónak, gyarapítja az üzletet és vele együtt a munkaalkalmat. Siralmas, hogy józan emberek között elharapódzott az a gondolat, hogy a teljesítménycsökkentés kisebbíti a munkanélküliséget. Még a legfelületesebb meggondolás is kimutatja, hogy ez a felfogás tarthatatlan. Egészséges vállalatnak az olyat nevezzük, ami mindig több munkaalkalmat hoz létre, hol a munkások megkereshetik tisztességes és gondtalan megélhetésüket és ahol a munkás olyan munkát végez, amelyre mindig büszkén tekint. És az az ország áll a legbiztosabb alapokon, ahol az emberek becsületesen dolgoznak és nem trükköznek a termelőeszközökkel. Keményen elbánnak velünk a gazdasági törvények, ha felelőtlenül bolygatjuk őket.

Az a tény, hogy ma kilenc ember végzi azt a munkát, amelyhez tegnap tízre volt szükség, nem jelenti azt, hogy a tizedik ember munkanélküli. Ez a munkás egyszerűen más munkával foglalkozik, a közönség pedig megszabadult az ő ellátásának terhétől és ma nem fizet többet, mint amennyibe az szükségképpen kerül. Hiszen végeredményben mindig a közönség fizet! Az olyan ipari konszern, amely a legnagyobb teljesítményt tartja szem előtt – amellett elég becsületes, hogy a közönségtől egy fölösleges fillért se vegyen el – bőséges munkaalkalmat nyújt ennek a tizedik embernek. Az ilyen ipari konszernnek növekednie kell, ami pedig munkaalkalommal jár. A jól vezetett konszern igyekszik a közönségre rovandó terheket csökkenteni és egész biztosan több munkást foglalkoztat majd, mint az, amelyik hanyag és helytelen gazdálkodásának költségeit a közönség nyakába sózza.

A világ bajainak több mint fele manapság a munkacsökkenésből, az elvizenyősödésből és a buzgalom hiányából származik, amit a nép az ő jó pénzével szükségképpen megfizet. Ahol mindig két embert kell fizetni azért, amit egy ember elvégez, ott a nép kétszeresét fizeti annak, amit tulajdonképpen fizetnie kellene. A napi munka több, mint a gyárban való puszta jelenlét. A munkában a kapott bér ekvivalensét kell teljesíteni, más szóval ha a munkás többet dolgozik, mint az ellenérték, vagy többet kap, mint amennyit teljesített, rövidesen komoly zavarok állnak be. Ha pedig ez az állapot az egész országra kiterjed, beáll az üzleti élet teljes csődje. Az ipari pangás voltaképpen nem más, mint megszűnése a minden egyes gyárüzem alapvető egyenértékűségének. A vezetőségnek osztoznia kell a munkássággal a felelősségben. Az esetben, ha a vezetőség volt a hanyag, kényelmesebbnek találta még 500 munkást alkalmazni ahelyett, hogy a berendezést tökéletesítette volna olyan módon, hogy a meglévő állomány 10 munkását más munkára szabadította volna fel. A közönség persze fizethette, az üzlet virágzott és a vezetőség tovább „vezetett” a csőd felé. És az irodákban sem történt másképpen, mint a gyárakban.

A valóság az, hogy pusztán követelésekkel sohasem érünk el semmit. Ez az oka, hogy a sztrájkok végeredményben meghiúsulnak, pedig látszólag sikereket érnek el. Az a sztrájk, amely keresztülviszi a nagyobb munkabért és a rövidebb munkaidőt, de a terhet a publikumra hárítja, végeredményben nem sikerült. Csak csökkenti az ipar teljesítőképességét és kisebbíti a munkalehetőségek számát. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy minden sztrájk jogtalan, hiszen a sztrájk ráirányíthatja a figyelmet a bajra. Mindenképpen jogosult az olyan sztrájk, amely méltányos feltételeket és igazságos béreket akar kikényszeríteni. A sajnálatos csak az, hogy a munkások kénytelenek sztrájkolni, hogy jussukat megkapják. Egy amerikait sem volna szabad arra kényszeríteni, hogy jogáért sztrájkolnia kelljen, mivel a jog fogalmából következik, hogy harc és fáradtság nélkül magától kell adódnia. Az igazságos sztrájkok legtöbbször a munkaadó hibájából keletkeznek. Sok munkaadó bizony alkalmatlan hivatásának betöltésére. A munkások felfogadása, energiájuk irányítása, igazságos díjazásuk megállapítása termelésük arányában, nem csekély feladat. A vállalkozó éppen úgy alkalmatlan lehet állására, mint a munkás a gyalupad mögött. A jogosult sztrájk annak a jele, hogy a munkaadónak más foglalkozást kellene vállalnia, olyat, amit el is tud végezni. A hanyag munkaadó több kárt okoz, mint a felületes alkalmazott.

Van még másfajta sztrájk is: a titkos célzatú sztrájk. Íme egy példa: létezik egy nagyipari üzem, amely úgy ért el sikert, hogy buzgó és teljesítőképes berendezésével az általános szükségletet közmegelégedésre kielégítette. Híres arról, hogy igazságosak nála a munkafeltételek. Az effajta ipar erős kísértés a spekuláció számára. Ha sikerül uralma alá hajtania, akkor mások becsületes munkájából a legbusásabb hasznot vághatja zsebre. Megsemmisítheti a kedvező munkabéreket és a megelégedést, kiszipolyozhatja az utolsó centig a közönséget, a produktumot, a munkást és magát az ipart azoknak a vállalatoknak állapotába hozhatja, amelyeket alacsonyrendű üzleti elvek szerint vezetnek. Lehet továbbá a spekulánsok személyes kapzsisága a mozgató erő, vagy az a kívánság, hogy ama vállalat üzletpolitikáját megsemmisítsék, minthogy az „zavarja” a többi vállalkozó „köreit,” akik t.i. nem szeretik az igazságot.

Belülről nem lehet a szóban forgó ipart megtámadni, minthogy az ott foglalatoskodó embereknek nincs okuk a sztrájkra. Tehát más módszerekhez nyúlnak. A vállalat munkát ad – mondjuk – több külföldi gyárnak, ahonnét nyersanyaggal látja el magát. Ha ezeket a külföldi gyárakat sikerül bezáratni, a szóban forgó nagyüzem is rögtön megakad.

Ilyenformán a sztrájkot külföldi iparvállalatok szítják. Semmiféle eszköztől nem riadnak vissza, hogy a vállalat anyagi eszközeit tönkre tegyék. Ha a munkások tudnák, hogy miről van szó, vonakodnának, de ők semmit sem sejtenek és így akaratukon kívül válnak a körmönfont kapitalisták eszközeivé. Van azonban egy pillanat, amely az ilyen sztrájkok iránt gyanút ébreszthet a munkásokban. Megtörténik, hogy a sztrájkot nem sikerül megszüntetni akkor sem, ha a két fél már megegyezett, ami világos bizonyíték arra, hogy van még egy harmadik párt is, amely érdekelve van a sztrájk folytatásában. A kulisszák mögött dolgozó erő állja útját a kibontakozásnak! És tegyük fel, hogy a munkás nyert a sztrájk révén; vajon életviszonyai megjavulnak-e, vagy talán jobb bánásmódban részesül, és talán nagyobb munkabért kap, ha az ipart kiszolgáltatjuk a spekulánsoknak?

Végül a sztrájk harmadik fajtája az, amelyet maguk a kapitalista érdekeltségek szítanak abból a célból, hogy a munkásságot rossz hírbe keverjék. Az amerikai munkás mindig híres volt egészséges ítéletéről: nem engedte magát félrevezetni azoktól a nagyszájúaktól, akik azt ígérték, hogy a puszta levegőből mennyországot teremtenek. Az amerikai munkás mindig bizonyos tekintélyt élvezett itthon és kint a világban egyaránt, mert a közvélemény nézeteit és kívánságait figyelemre méltatta. Úgy látszik azonban, hogy az utóbbi időben eltökélt szándék merült fel, hogy megfertőzzék az amerikai munkást is a bolsevizmussal, hogy lehetetlen nézeteket oltsanak bele, azért, hogy sohasem hallott cselekedetekre ragadják, mi által viszont az általános tisztelet éles kritikává változott.

Pusztán a sztrájkok elkerülésével még nem teszünk szolgálatot az iparnak. Mondhatnánk talán a munkásoknak: „Okotok van a panaszra; a sztrájk azonban nem segít, csak rosszabbítja a helyzetet, akár nyertek, akár elvesztitek az ügyet.”

A munkás talán belátja ezt az igazságot és nem sztrájkol tovább. Igen ám, de változott ezzel valami?

Nem! Ha a munkás beszünteti a sztrájkot, mint a viszonyok megjavításának méltatlan eszközét, akkor a munkaadókon a sor, hogy saját kezdeményezésükre változtassanak az állapotokon.

Azok a tapasztalatok, amelyeket a Ford-vállalatok itthon és külföldön saját munkásaiknál szereztek, minden tekintetben megnyugtatók. Mi nem vagyunk ellentétben a szakszervezetekkel, de nem veszünk részt azokban a műveletekben, amelyeket akár a munkások, akár a munkaadók szervezetei kezdeményeznek. Az általunk fizetett napibér mindenütt nagyobb, mint amekkorát bármely szakszervezet a lehetőség határain belül követelhetne, a heti munkaidő pedig szintén rövidebb. Embereink nem nyernek azzal, ha a szakszervezetbe belépnek. Vannak köztük szakszervezeti tagok, de nagy részük nem az. Bennünket ez nem érint, mert tiszteljük a szakszervezeteket, rokonszenvezünk jó céljaikkal és elítéljük a rosszakat. Amennyire én tudom, ők is tisztelnek bennünket, mert üzemeinkben még sohasem tettek kísérletet arra, hogy a munkásság és a vezetőség közé ékelődjenek.

Angliában ellenben összeütközésbe kerültünk a szakszervezetekkel. A manchesteri munkások mind szervezettek és így mindenütt megvannak a szakszervezetek által előírt termelési korlátozások. Megvettünk ott egy karosszéria-gyárat, ahol szervezett ácsok dolgoztak. A szakszervezeti hivatalnokok azt követelték, hogy vezetőségünkkel tárgyalhassanak a feltételekről. Mi azonban csak személyesen tárgyalunk az alkalmazottainkkal és sohasem megbízottjaikkal, amiért is vezetőségünk megtagadta a szakszervezeti hivatalnokokkal való összejövetelt. Ekkor sztrájkra szólították fel az ácsokat. Ezek ellenszegültek, mire kizárták őket a szakszervezetből. A következmény az lett, hogy az ácsok beperelték a szakszervezetet a jóléti alapra befizetett pénzösszeg visszafizetése végett. Mi lett a perből, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy Angliában ezzel megszűnt a szakszervezeteknek a mi dolgainkba való beavatkozása.

A „személyes érintkezésről,” az „emberiességről” stb. a mindennapi életben nem sokat tartunk. Ezzel már elkéstünk. A társadalmi viszonyokat nem szép szavakkal teremtjük meg, mert azok az emberek mindennapi kapcsolatának nettó eredményei. A propaganda, a röpiratok, az előadások mind semmik. Eredménye csak a tettnek van, ha azt becsületesen végrehajtják. Vállalatunk tulajdonképpen sokkal nagyobb, semhogy emberséges lehetne. Akkorára növekszik, hogy elnyeli az egyes ember egyéniségét. Az ilyen nagyvállalatban a munkás és a munkaadó alakja egyformán eltűnik a sokaságban. A fő dolog maga a vállalat. Van valami szent az olyan nagyvállalatban, ami családok százait és ezreit táplálja. Ha nézzük a gyermekeket, az ifjakat, a lányokat, akik iskolába járnak, a fiatal munkásokat, akik munkájuk alapján megházasodnak és otthont alapítanak, az otthonok ezreit, amelyek az emberek keresetéből jöttek létre, és ha látjuk a nagy termelő szervezetet, amely mindezt lehetővé tette, szent kötelességgé válik a vállalkozás továbbfejlesztése. Ez magában nagyobb, fontosabb, szentebb, mint az egyének.

A munkaadó is olyan ember, mint az alkalmazottai és alá van vetve az emberi gyarlóságnak. Joggal csak addig vezeti hivatalát, ameddig azt igazságosan képes betölteni. Ezért a vállalkozót is – mint bárki mást – csak teljesítménye szerint kell megítélni. Lehet, hogy a vállalkozó emberei előtt csak egy név a plakáton, de ott van a vállalat, az már több, mint név! Ez teremti meg az életfenntartást, ami pedig már nagyon is kézzelfogható dolog. A vállalat valóság; él és cselekszik, folyvást előre halad. És teljesítőképességének a szabályszerűen kitöltött bérkönyvecske a bizonyítéka.

A vállalat sosem lehet elég harmonikus. Túlzásba lehet esni azonban akkor, amikor aszerint választjuk ki az embereket, hogy mennyire harmonizálnak egymással. Megtörténhet, hogy olyan sok harmónia uralkodik, hogy eltűnik az a huzavona, ami maga az életerő – a verseny, azaz az erőfeszítés és a haladás. Szép dolog az olyan szervezet, amely harmonikusan dolgozik valami cél felé, de egészen más dolog, amikor egy szervezetben minden egység harmonikusan együttműködik egymással. Néhány szervezet annyi energiát és időt fordít a harmónia fenntartására, hogy nem marad ereje arra a célra, amely végett alapították. A szervezést csak a második hely illeti meg, az első hely feltétlenül a célé. Az egyetlen valamirevaló harmonikus szervezet az, amelynek minden tagja elkötelezte magát egyazon kitűzött cél elérése mellett. A harmóniát teremtő egyetlen elv az a közös cél, amelyben becsületesen hiszünk és amelynek elérését őszintén kívánjuk.

Csak sajnálkozni tudok azokon a szerencsétlen fickókon, akik annyira puhák és gerinctelenek, hogy „súrlódásmentes atmoszféra” nélkül nem tudnak dolgozni. Mert vannak ám ilyen emberek. Ma általában nagy fontosságot tulajdonítanak a súrlódásmentességnek. Hogy félre ne értsék szavaimat, amikor a „súrlódásmentességről” beszélek, azt a szokást értem alatta, amikor a személyes rokonszenvet vagy ellenszenvet kizárólagos mértéknek veszik az emberek értékelésében. Mi van abban, ha az ember egy másik embert nem tűrhet? Terhelő az utóbbira nézve? Ellenkezőleg, éppen az előbbire nézve lehet terhelő. Mi köze a személyes rokonszenvnek vagy ellenszenvnek a tényekhez? Minden okos ember tudja, hogy vannak emberek, akiket nem szenvedhet, pedig a valóságban többet érnek, mint ő maga.

Hogy pedig végezetül a gyárak szűk köréből egy tágasabb mezőre lépjünk: nincs szükség arra, hogy a gazdag a szegényt, vagy a szegény a gazdagot szeresse. Az sem szükséges, hogy a munkaadó szeresse az alkalmazottját, vagy az alkalmazott a munkaadóját. Csak annyi szükséges, hogy egyik a másiknak érdeme szerint szolgáltasson igazságot. És ez az igazi demokrácia. Szó sincs benne arról a kérdésről, hogy kié legyen a tégla, a vakolat, az olvasztókemence és a malom. És hogy „ki legyen a főnök?” Ennek a kérdésnek semmi köze sincs a demokráciához. Teljes joggal kérdezhetjük ilyenformán azt is: ki legyen a tenor a kvartettben? Nyilvánvaló, hogy az, aki képes tenort énekelni. Senkinek sem jut eszébe, hogy leváltsa Carusot. Tegyük fel, hogy a zenében is demokrácia uralkodna és Carusot a zenei proletariátusba utasítanák. Megjelent volna ezzel egy másik tenor, aki átvehetné a helyét? Vagy Caruso tehetsége továbbra is az övé maradt volna?