Henry Ford – Életem és munkásságom: 17. Mindenféléről

Henry Ford – Életem és munkásságom: 17. Mindenféléről

Senki sem múlja felül Thomas Edisont látókör és értelem tekintetében. Sok esztendővel ezelőtt ismertem őt meg, amikor még a Detroiti Villamostársaságnál voltam alkalmazva – ami 1887 körül volt. Az elektrotechnikusok gyűlést tartottak Atlantic City-ben, amelyen Edison adott elő, mint ennek a tudománynak a vezére. Abban az időben éppen a gázmotoron dolgoztam és a legtöbb ember, ideszámítva a villamostársaságnál levő kollégáimat is, megpróbált felvilágosítani engem arról, hogy csak időpocsékolás a gázmotorral való bajlódás, mert a jövő a villamosságé. Ez a kritika azonban nem gyakorolt rám hatást. Teljes erővel dolgoztam az eszmémen. Minthogy éppen Edisonnal voltam egy fedél alatt, eszembe jutott, hogy jó volna megtudni, vajon az elektromosság mestere ugyanazon a nézeten van-e, hogy a jövő kizárólag a villamosságé.

Az előadás befejezése után sikerült egy pillanatra megfognom Edisont és előadtam neki, hogy min dolgozom. Rögtön tele volt érdeklődéssel, minthogy őt minden tudományos munka érdekli. Megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a robbanómotor jövője felől. A következőképpen felelt:

Igen, a könnyűsúlyú motornak, amely nagy erőt fejleszt és semmiféle külön erőforrásra nincs szüksége, van jövője. A motorikus erőnek egyetlen fajtája sem végezheti el az összes munkát, ami még ránk vár. Nem tudjuk, hogy a villamosság milyen teljesítményre lesz képes, de feltételezem, hogy nem tehet meg mindent. Kísérletezzen csak tovább a gépével! Ha eléri a célt, amit kitűzött, akkor önnek nagy jövőt jósolok.

Ő volt a valódi Edison! Ő volt az elektromos ipar központja, amely akkor új volt és tele volt lelkesedéssel. Az elektrotechnikusok nagy tömege nem látott mást, mint az ő elektromosságát, de a vezér kristálytisztán látta, hogy egyetlen, egyfajta erő nem képes ellátni minden munkát. Éppen ezért volt ő a vezérük.

Ilyen volt az első találkozásom Edisonnal. Később láttam őt egyszer, amikor már az én motorom egyre terjedt és éppen átadtuk a gyártásnak. Pontosan emlékezett első találkozásunkra. Azóta gyakran összejövünk, egyike legbensőbb barátaimnak, kivel már sok eszmecserét folytattam.

Tudása az egyetemesség határain jár. Nincs olyan tárgy, ami iránt ne érdeklődne és nem ismer határokat. Ő azt hiszi, hogy minden lehetséges, de mindkét lábával a földön marad. Lépésenként halad előre. A „lehetetlenség” nála olyan dolognak a megjelölése, amelyeknek megvalósítására ismereteink jelenleg hiányoznak. Tudja azonban, hogy ismereteink előrehaladtával megtaláljuk majd azt az erőt, ami legyőzi a „lehetetlent.” Ez az észszerű útja annak, hogy elérhessük a lehetetlent. Az irracionális út az, ha a kísérletekhez ismeret nélkül fogunk. Edison még csak úton van hatalmának tetőpontja felé. Ő az a férfi, aki be fogja nekünk bizonyítani, hogy a kémia mindenre képes. Ő az igazi kutató, aki a tudást, amely után fáradhatatlanul fut, úgy tekinti, mint eszközt a világ haladásának biztosítására. Nem azok közé a tudományos kutatók közé tartozik tehát, akik a tudást gyűjtik és az agyukat múzeummá változtatják. Edison kétségkívül a világ legnagyobb kutatója és a legrosszabb üzletembere. Az üzlethez egyáltalán nincs érzéke.

John Burroughs szintén azoknak egyike, akik engem barátságukkal megtiszteltek. Én is szeretem a madarakat és a szabadban való életet. Szeretek kószálni a mezőn és átugrálni a kerítéseken. Farmunkon körülbelül 500 madárházunk van. Mi madár-vendégfogadóknak nevezzük őket és az egyikben, a Hotel Pontchartrainben, ahol a fecskék tanyáznak, nem kevesebb, mint 76 lakás van. Egész télen eleségkosarakat függesztünk a fákra és gondoskodunk arról, hogy az ivóvizük be ne fagyhasson. A madarak télen-nyáron enni-innivalót és búvóhelyet találnak minálunk. A fácánokat és fürjeket költőgéppel keltettük ki és mesterséges kotlósokkal neveltük fel. Vannak mindenféle madárházaink és fészkeink. A verebek, amelyek visszaélnek a vendégbarátsággal, mozdulatlan fészkeket szeretnek, az ökörszemek pedig mozgathatókat. Ezért az ökörszemek számára acélrugókra helyeztük a kalitkákat, hogy a szélben ide-oda himbálózhassanak. A cseresznyét fennhagyjuk a fákon, a földi epret pedig kint a kerti táblákon. Ezért bennünket több madár keres fel évente, mint az északi államok bármely más helyét. Ez volt legalábbis John Burroughs nézete, és amikor egyszer nálunk volt, olyan madarat fedezett fel, amilyet még sohasem látott.

A madarak a legjobb barátok. Nem tudjuk őket nélkülözni szépségük és társaságuk miatt, de szükségünk van rájuk gazdasági okokból is, mert a kártékony rovarok pusztítói. Az egyetlen eset, amikor én a Ford-féle szervezet befolyását törvényhozási célra használtam az volt, amikor a madarakról volt szó, és azt hiszem, hogy a cél ebben az esetben szentesítette az eszközöket. A Weeks-McLean-féle madárvédelmi törvényjavaslat, amely a vándormadarak védelméről gondoskodott, a kongresszuson biztos és természetes halálnak nézett elébe. A törvény zászlóvivőinek nem sikerült nagyobb érdeklődést kelteni a képviselők között. A madarak persze nem választók. Mi azonban a javaslat mögé álltunk és felkértük mind a 600 ügynökünket, hogy táviratozzanak a kongresszusra a madárügyben országgyűlési képviselőjüknek. Végül úgy látszott, hogy a madarak is kaptak szavazati jogot és a törvény keresztül ment. Különben szervezetünket sohasem használtuk fel politikai célokra és ezt nem is fogjuk megtenni. Az az álláspontunk, hogy az embereinknek joguk van saját preferenciájukhoz.

De visszatérek John Burroughsra. Én természetesen tudtam, hogy ő kicsoda, hiszen majdnem összes írását olvastam, de mindaddig, míg a modern haladás elleni gyűlölete köztudomású nem lett, nem gondoltam arra, hogy vele találkozzam. Gyűlölte a pénzt és különösen azt a hatalmat, amelyet a közönséges embereknek nyújt a természet bemocskolására. Egyszer támadást intézett a pénz által teremtett ipar ellen. Gyűlölte a vasutat és a gyárak lármáját. Kritizálta az ipari előrehaladást és úgy nyilatkozott, hogy az automobil megöli a természet iránti érzéket. Én egészen más véleményen voltam. Úgy gondoltam, hogy érzelmei elfogulttá tették őt és küldtem neki egy automobilt azzal a kéréssel, hogy próbálja ki ő maga, vajon segít-e neki a természet alaposabb megismerésében. Ez az automobil – a vele való bánásmód egy kis időt vett igénybe – teljesen megváltoztatta a nézeteit. Úgy találta, hogy épp ellenkezőleg, ez segítette őt abban, hogy többet lásson, és ettől fogva megkezdte kirándulásait madárvadászatra a kormánykerék mögött. Észrevette, hogy kirándulásai nemcsak néhány mérföldnyi körzetre korlátozódnak, hanem nyitva áll előtte az egész ország.

Ez az automobil volt a mi barátságunk, egy igen szép barátságnak a kezdete. Annak, aki ismeri John Burroughs-t, jobb emberré kell lennie. Ő hivatásánál fogva nem volt természetkutató, de nem is tartozik azok közé, akik a szigorú tudományos munkát érzelmekkel helyettesítik. Mert könnyű a szabadban szentimentálisnak lenni és nehéz a madaraknál a tudományos igazságot olyan kérlelhetetlenséggel kutatni, mint valamely mechanikai elv igazságát. De John Burroughs így tett és ennek az a következménye, hogy az általa tett megfigyelések megfelelnek az igazságnak. John Burroughs szerette a természetet önmagáért. Több volt az neki, mint anyag az ő hivatásos munkájához. Szerette, még mielőtt írt volna róla.

Később a filozófia felé fordult. Az ő filozófiája nem annyira természetfilozófia volt, mint természetes filozófia; a széles és nyugodt gondolatok olyan ember filozófiája, aki életét a fák csendes birodalmában töltötte. Nem pogány, de nem volt panteista sem. Nem látott nagy különbséget a természet és az emberi természet között, vagy pedig az emberi és az isteni természet között. John Burroughs egészséges életet élt. Olyan szerencsés volt, hogy azt a farmot, amelyen született, sajátjának nevezhette. Éveken keresztül olyan környezetben élt, amely megnyugtatólag hatott kedélyére. Szerette az erdőt és a poros városi embereket arra tanította, hogy hasonló módon szeressék; tanította őket, hogy saját szemükkel lássanak. Nem keresett sokkal többet, mint amennyi saját fenntartására elég volt. Többet is kereshetett volna, de erre nem volt hajlandósága. Egy másik amerikai természetkutatóhoz hasonlóan, az ő hivatását is „a madárfészkek és az erdei utak felügyelőjének” lehetett volna nevezni, ami olyan foglalkozás, amelyet nem lehet dollárral és centtel fizetni.

Amikor betöltötte hetvenedik életévét, megváltoztatta az iparról való nézeteit. Ebben talán nekem is részem volt. Felismerte, hogy nem élhet az egész világ madarak után való kutatásból. Életének egy szakában gyűlölt minden modern haladást, különösen ha az szénnel és lármás forgalommal volt egybekapcsolva. Ezt talán az irodalmi hajlamok okozták. Wordsworth sem tűrhette a vasutat, Thoreau pedig azt állította, hogy vándorlás közben jobban megismerheti az országot. Esetleg az ő befolyásának tulajdonítható, hogy John Burroughs átmenetileg ellensége volt az ipari haladásnak. De csak átmenetileg. Végül belátta, hogy neki magának szerencséje, hogy vannak emberek, akiknek más az ízlésük, mint ahogyan szerencse volt a világra nézve, hogy az ő ízlése olyan volt, amilyen. Amióta tudományos megfigyelések léteznek, nem lehetett megállapítani semmiféle fejlődést a madárfészkek készítésének módszerében, de ez nem ok arra, hogy az ember előnyben részesítse a barlanglakásokat a modern egészségügyi berendezésekkel felszerelt lakásokkal szemben. Jellemző John Burroughs egészséges természetére, hogy nem félt attól, hogy megváltoztassa véleményét. Őszinte tisztelője volt a természetnek, de nem engedte magát általa félrevezetni. Később megismerte és megbecsülte a modern berendezkedéseket; már magában is érdekes ez a tény, de még érdekesebb azért, mert 70-ik életévében történt. John Burroughs nem volt elég öreg ahhoz, hogy ne tanuljon. És ő növekedett egészen mostanáig. Aki annyira megmerevedett, hogy többé meg nem változtatható, az voltaképpen meghalt. A temetés csak formalitás nála.

Aki mindenkinél közelebb állt hozzá, az Emerson volt. Emersont nem csak kívülről ismerte, hanem át volt hatva az ő szellemétől. Engem megtanított Emerson szeretetére. Emersontól annyira át volt hatva, hogy időnként úgy gondolkodott, sőt beszélt, mint maga Emerson. Később azután megtalálta a saját útját, ami jobb volt rá nézve.

John Burroughs halálában nem volt semmi szomorú. Szomorú-e az, amikor a búzavetés aranysárgán és éretten elterül az aratási napfényben és kévébe kötik az aratók? Megérett és betöltötte az idejét – így volt ez John Burroughs-nál. Haláláig dolgozott. Eltemették annak a mezőnek a közelében, amelyet annyira szeretett – nyolcvannégy éves korában. Az a mező pedig örökre olyan marad, amilyen az ő idejében volt.

John Burroughs, Edison, Harvey S. Firestone és én sok vándorutat tettünk meg. Automobil-karaván módjára utaztunk és sátrakban aludtunk. Beutaztuk egyszer az egész Adirondack-hegységet és máskor északról délnek az Allegheny-hegységet. Útjaink igen szépek voltak, de lassanként nagy feltűnést keltettek.

***

Ma még háborúellenesebb vagyok, mint régen bármikor, és azt hiszem, hogy a nép az egész világon tudja – annak dacára, hogy a politikusok nem tudják – hogy a háborúk még sohasem hoztak döntést. A háború okozta, hogy az egész világ rendezett, termékeny élete rendetlen, alaktalan káosszá változott. Persze – vannak emberek, akik a háborúban meggazdagszanak, de viszont sokan elszegényednek. Gazdaggá nem azok lesznek, akik kint voltak, vagy a front mögött becsületesen közreműködtek. Az igazi hazafi sohasem fog a háborúból hasznot húzni. Aki tisztességesen gondolkozik, nem képes idegen emberélet feláldozásából pénzt teremteni. Ha a háborúk valóban tovább tartanak, a rendes üzletember nem fogja a tisztességgel összeegyeztethetőnek tartani, hogy könnyen szerzett, nagy nyereséget vágjon zsebre a háborúból. A háború nyerészkedői napról napra vesztenek tekintélyükből. Egy napon maga a kapzsiság látja szükségesnek, hogy visszahökkenjen a fenyegető népszerűtlenség és a megvetés elől, amellyel a hadi nyerészkedő szemben találja magát. Minden üzletembernek a béke mellé kell állnia, mert a béke az ő legerősebb támasza. De különben is, mikor volt a teremtő szellem terméketlenebb, mint a háború éveiben?

Az elmúlt háborúnak, és az azt megelőző és követő eseményeknek elfogulatlan vizsgálata megdönthetetlenül bebizonyította, hogy van a világon egy nagy erejű hatalmi csoport, amely előnyösnek tartja, hogy sötétben maradjon, amiért is sem hivatalra, sem a hatalom külső jelére nem törekszik, és nem tartozik semmiféle nemzethez sem, hanem nemzetközi. Uralja a kormányokat, a nagy üzleti szervezeteket, a sajtóügynökségeket, sőt a néppszichológia összes segédeszközeit is, hogy a világot pánikba dönthesse és azt a hatalmat, amelyet felette gyakorol, még inkább növelje.

Régi trükk rendőrért kiáltani, amikor sok pénz van az asztalon, és elragadni a pénzt a zavarban. Van a világon egy hatalom, amely háborúért kiált, és mialatt a népet békéjükért és biztonságukért harcolnak, odébb áll a zsákmánnyal.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kivívtuk ugyan a katonai győzelmet, de a világ még nem érte meg azt a sikert, hogy teljes győzelmet arasson a háborús uszítók felett. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a háború mesterségesen csinált baj, következőleg egy bizonyos technika szerint létrehozható. A háborús uszító-kampányt ugyanolyan elvek szerint vezetik, mint minden más kampányt. A népben mindenféle ravasz történetekkel gyanút ébresztenek az ellen a nemzet ellen, amely ellen háborút akarnak viselni. Először az egyik, majd a másik népben ébresztik fel a gyanút. Ehhez nem kell más, mint néhány ügynök, akiben van elszántság, de nincsen lelkiismeret, és egy sajtó, amelynek érdekei össze vannak kapcsolva azokéval, akik a háborútól profitot remélnek. Csakhamar meglesz az ürügy. Ürügyet egy csöppet sem nehéz találni, mihelyt két nemzet gyűlölete egy bizonyos fokot elért.

Minden országban akadtak emberek, akik örültek a világháború kitörésének és sajnálkoztak befejezése miatt. Száz meg száz amerikai vagyon a polgárháborútól datálódik és a vagyonok ezrei a világháborúból származnak. Senki sem tagadhatja, hogy a háború jó üzletet jelent azok részére, akik szeretik az efféle pénzt. A háborúk éppen úgy orgiái a pénznek, mint a vérnek.

Nem rohannának bele olyan könnyen a háborúba, ha meggondolnák, hogy mi tesz naggyá egy nemzetet. Magánvagyon létesítése nem teszi naggyá az országot, de az autokrácia alapítása sem. A falusi lakosságnak iparos lakossággá való átalakítása nem járul hozzá valamely ország nagyságához. Egy ország akkor lesz nagy, ha erőforrásainak óvatos és okos fejlesztése által, és népének szorgalma révén a vagyon a lehető legszélesebb körben igazságosan oszlik meg.

A külkereskedelem számos tévedés forrása. Minden nemzetnek azt kell kívánnunk, hogy – amennyire csak lehetséges – tanulja meg önmagát eltartani. Ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy a többi nemzet a mi ipari termékeinkre legyen utalva, azt kell kívánnunk, hogy minden nemzet teremtse meg a saját iparát és a saját szilárd alapokon nyugvó kultúráját. Ha minden nemzet megtanulta termelni azokat a dolgokat, amelyeket termelni képes, el fogjuk érni lassanként azt, hogy egymásnak csak speciális területeken szolgáljunk, amelyeken viszont konkurencia nem lehetséges. Az északi mérsékelt égöv sohasem fog a trópusokkal a délszaki terményekben versenyezni tudni. A mi országban sosem mérkőzhet a kelettel a teatermelésben, sem a déllel a kaucsuktermelés terén.

Külkereskedelmünk nagy részben a külföldi üzletfeleink hátramaradottságán nyugszik és önzésünk az egyik motívum ennek a hátramaradottságnak a táplálására. Az emberiesség viszont ok arra, hogy az elmaradott nemzeteknek segítsünk megteremteni az önfenntartás alapjait. Itt van például Mexikó. Sokat hallunk Mexikó „fejlődéséről.” Ennek helyére azonban a kizsákmányolás szót kell tennünk. Mert ha gazdag természeti forrásait teljesen kizsákmányolják azért, hogy a külföldi kapitalisták magánvagyonát gyarapítsák, az nem fejlesztés, hanem kifosztás. Mexikót addig nem lehet fejleszteni, míg a mexikóiakat nem segítjük a fejlődésben. De vajon a külföldi kizsákmányolók közül eddig ki vette programjába a mexikói nép fejlesztését? A mexikói „peon” eddig csak nagyértékű zsákmánya volt a külföldi pénzcsinálóknak.

Rövidlátó emberek visszariadnak az ilyen tanácstól és a következő ellenvetést teszik: „Mi lesz akkor a mi külkereskedelmünkből?”

Ha az afrikai bennszülöttek elkezdenék saját gyapotjukat fonni és az orosz lakosság maga állítaná elő mezőgazdasági gépeit, vagy a kínai egyedül tudná kielégíteni összes szükségleteit, ez persze igen nagy különbséget jelentene a külkereskedelmünk forgalmában, de melyik okos ember gondolja komolyan azt, hogy a világ még sokáig marad abban a helyzetben, hogy néhány nemzet látja el az egész világot? Bele kell magunkat élnünk a jövőnek abba a gondolatmenetébe, hogy hátha tudnak magukon is segíteni a jelenleg ellátásra szoruló többi nemzetek is.

Ha valamely ország külkereskedelmét derűre-borúra fejleszti, nyersanyagai tekintetében rendszerint függő viszonyba kerül a külfölddel. Lakossága értéktelen gyári töltelékké válik, gazdag magánemberekből álló kasztra tesz szert, de saját legközvetlenebb érdekeit elhanyagolja. Mi itt az Egyesült Államokban annyira el vagyunk saját országunk fejlesztésével foglalva, hogy a külkereskedelmet nagyon hosszú ideig nélkülözhetjük. Mezőgazdaságunk elég erős ahhoz, hogy bennünket eltartson, és a munka véghezviteléhez elég pénzünk van. Van-e nagyobb esztelenség, mint a munkanélküliség színjátéka az Egyesült Államokban azért, mert Japán és Franciaország nem küldenek nekünk megrendeléseket; holott országunk fejlesztésére száz esztendei munkára van szükségünk?

A kereskedelem azzal kezdődik, hogy az egyik nép átadja feleslegét a másiknak: az az ország, amely búzában bővelkedik, átadja annak az országnak, ahol az nem terem, a bortermelő átadja borát az északi vidékeknek stb. Ha az összes nép odáig fejlődött, hogy fenn tudja magát tartani, a kereskedelem visszatér erre az alapra. Akkor nem lesz konkurencia, mert megszűnt a talaja, és a népek azokban a teljesítményekben képezik ki magukat, amelyek a természetes létfeltételek szerint inkább monopóliumra, mint konkurenciára késztetik őket. Kezdetben minden faj megmutatta az ő különleges tehetségét: az egyik az uralomra való hajlamát, a másik a gyarmatosításra való képességét, az a zenében, emez a mezőgazdaságban való talentumát stb. Lincoln mondta egyszer, hogy a mi népünk nem tud rabszolgákból és szabadokból állni és tovább fennmaradni. Ugyanígy nem állhat az emberiség sem örökké kizsákmányolókból és kizsákmányoltakból. Franciaország olyasmit adott a világnak, amit semmiféle konkurencia sem homályosíthat el, ugyanígy Olaszország, Oroszország, a dél-amerikai államok, Japán, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Minél előbb térünk vissza a természetes képességek és adományok alapjára – és a „vedd el magadnak, amit elvehetsz” elvet félredobjuk, annál biztosabb lesz a nemzetközi megbecsülés és a nemzetközi béke. Az a kísérlet, hogy a világkereskedelmet mindenáron magunkhoz ragadjuk, csak háborúhoz vezet, de a jólétet, a boldogulást, a megelégedést és az önbizalmat ez a cél nem biztosítja számunkra sohasem! Talán egyszer a nemzetközi pénzpiac is belátja majd ezeket.

Sohasem tudtam felfedezni a világháború kitörésének valamely tiszteletreméltó és valódi okát. Úgy látszik, hogy ama bonyolult helyzetből keletkezett, amelyet főképpen azok teremtettek, akik a háborúból hasznot reméltek. Az 1916-ban szerzett információim alapján azt hittem, hogy néhány nemzet béke után sóvárog és üdvözölné a béketüntetést. Abban a reményben, hogy ez megfelel a valóságnak, finanszíroztam egy Stockholmba induló expedíciót, az azóta ismeretessé vált „békehajót.” Nem bánom, hogy ebbe a kísérletbe bocsátkoztam. A meghiúsulás ténye nem döntő bizonyíték amellett, hogy a kísérlet nem fizette meg magát. Hibáink mindig tanulságosabbak, mint sikereink. Amit azon az úton tanultam, megérte a költséget és a fáradtságot, mert mindenki egyetért velem abban, hogy a világ ma jobban állna, ha 1916-ban bevégződött volna a háború.

Ebből a háborúból senkinek sem volt sem tisztességes, sem tisztességtelen haszna. Amikor az Unió is belépett, egy ideig azt hittem, hogy ez a háború az összes háborúk végét jelenti, és csak ma tudom, hogy éppoly kevéssé jelenti a háborúk végét, mint ahogy egy nagy tűzvész sem jelenti azt, hogy mindenkorra vége van a tűzveszedelemnek. Mikor azonban a mi országunk is belépett, minden polgárnak kötelessége volt megtenni minden lehetőt, hogy bevégezhessük a megkezdett munkát.

Az én háborúellenességem nem pacifista, de nem is alapul a saját védelmünk szükségtelenségének elvén. Talán a mi kultúránk ma még olyan alacsony fokon van, hogy a nemzetközi kérdések békés elintézését nem teszi lehetővé; amiért is valóságos harccal lehet csak elintézni. Csaták azonban még sohasem tudtak valamilyen kérdést eldönteni. A harcok legfeljebb olyan lelkiállapotba viszik a harcolókat, amelyben késznek nyilatkoznak kijelenteni, hogy tárgyalni akarnak abban a kérdésben, amiért tulajdonképpen harcoltak.

Amikor beléptünk a háborúba, az összes Ford-üzemet a kormány rendelkezésére bocsátottuk. A hadüzenetig azonban határozottan vonakodtunk hadi szállításokat teljesíteni bármelyik hadviselő fél számára. Mert ellentmond az üzleti elveinknek, hogy a sürgős szükségen kívül termelésünk menetét megszakítsuk. De ellenkezik erkölcsi elveinkkel is, hogy valamelyes részben támogassunk olyan háborút, amelyben országunk nem vesz részt. Ezek az elvek azonban elvesztették érvényességüket abban a pillanatban, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba. 1917 áprilisától 1918 novemberéig gyáraink kizárólag a kormány szolgálatában dolgoztak. Gyártottunk automobilokat, automobil alkatrészeket, teherszállító kocsikat, szanitéckocsikat, de készítettünk sok egyéb dolgot is, amely nálunk azelőtt ismeretlen volt. Készítettünk 2 ½ és 6 tonna teherbírású motoros teherkocsikat, nagy mennyiségű Liberty-motort (a repülők számára). Csináltunk hallókészülékeket, acélsisakokat és tengeralattjárókat stb. Kísérleteket végeztünk a páncéllemezekkel, kompenzátorokkal, mellpáncélokkal. A tengeralattjáró számára külön gyárat alapítottunk River Rouge-ban. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a német tengeralattjárók ellen harcoljanak. 60 méter hosszúak voltak és acélból készültek. Az elsővel 1918 július 15-én készültünk el. A gépeken kívül semmi sem volt rajtuk, ami kovácsolt vagy hengerelt anyagból készült volna, hanem az egész szerkezetet préselt kivitelben állítottuk elő. River Rouge-ban négy hónap alatt emeltünk egy 500 méter hosszú épületet, amely 100 méter széles és 30 méter magas volt, és 5 hektár alapterületet foglalt magában. Az említett készüléket nem a haditengerészet mérnökei tervezték, hanem magunk készítettük, saját termelési elveink alkalmazásával. Abban a pillanatban, amikor megkötötték a fegyverszünetet, visszatértünk békebeli munkánkhoz.

***

Rátermett ember az, aki képes elvégezni dolgokat, de ez a képesség attól függ, kinek mennyije van önmagában. Függ az ember természetes képességeitől, valamint attól, mit tett annak érdekében, hogy ezeket a képességeket gyarapítsa és velük bánni tudjon.

Nem az a tanult ember, akinek emlékezete iskolázott, aki pár történelmi dátummal hozakodik elő, hanem az, aki el tud végezni dolgokat. Aki nem tud gondolkozni, nem tanult ember, bármennyi diplomát sikerült is elnyernie. A gondolkodás az összes munka legnehezebbike és valószínűleg ez az oka, hogy olyan kevés a gondolkodó emberek száma. Két szélsőséget kell kikerülni: egyik a tanulás megvetése, a másik az a tragikus sznobizmus, amely abból a hitből indul ki, hogy az oktatási rendszeren való átmasírozás biztos gyógyír minden tudatlanság és középszerűség ellen. Nincs olyan iskola, amelyik meg tudná tanítani, hogy a jövő esztendőben mi történik a világon; csak azt tanítják, hogy mi ment végbe a világon régebben, tanítják a sikereket és a sikertelenségeket. Ha a tanítás abból állna, hogy az ifjúságot megóvják a hamis elméletektől, amelyekre az emberiség műveit építette, és hogy megtakarítsák nekik azt az időveszteséget, amelyet a keserű tapasztalatok okoznak, a munka ebben az esetben kétségkívül értékes volna. Kétségtelenül igen hasznos lehetne az olyan tanítás, amely a múlt tévedéseinek és hibáinak kimutatásából állna. A tanulás nem abból áll, hogy elsajátítsunk egy csomó professzor teóriáját. Hipotéziseket felállítani lehet igen érdekes, sőt hellyel-közzel hasznos is, de ez még nem jelent tudást. A mai tudományban járatosnak lenni annyit jelent, hogy ismerjünk száz elméletet, amelyek közül esetleg egy sem igazolódott be. Ezeknek a teóriáknak nem ismerete „járatlanságot,” „tudatlanságot” jelent a mai közfelfogás szerint. Ha a „tudás” abból áll, hogy ismerünk számtalan tippet, akkor egykönnyen tanulttá válhat az ember, ha felállítja saját tippjeit. Ugyanígy tudatlannak nevezheti az egész világot azért, mert nem ismeri az ő tippjeit. De a legjobb, amit a tanultság nyújthat az ember számára, hogy tehetségének birtokába segíti és megtanítja őt azoknak az eszközöknek használatára, amelyekkel a sors megáldotta, szóval megtanítja gondolkozni. Az egyetem a legnagyobb szolgálatot akkor teljesíti, ha intellektuális gimnáziumnak tekintjük, amelyben a szellemi izmokat képezik és a tanuló megedződik képességeinek használatában. Az az állítás azonban, hogy a szellemi gimnasztika csak az egyetemen végezhető, ahogyan azt a pedagógusok hirdetik, nem igaz. Az ember igazi oktatása az iskola után kezdődik. Csak az élet diszciplínája által lehet elérni az egyénre áldásos képzettséget.

A tudás éppen úgy alá van vetve a divatnak, mint minden más. Amikor mi fiatalok voltunk, a tudás főképpen a Bibliára korlátozódott. A szomszédságunkban ismertem embereket, akik a Szentírást könyv nélkül tudták, és ezért igen nagy tekintélyben állottak. Ma már kétséges, hogy a Bibliában való alapos jártasság bárkit is a tudós hivatottságára alkalmassá tenne.

A tudás szerintem az, amit valaki elsajátít a múltból, és amit olyan formában hagytak a mai világra, hogy mindenkinek lehetővé válik annak megismerése. Hogy miért nem tud mindenki mindent, ami az emberi szellemet valaha foglalkoztatta, ennek az a magyarázata, hogy senki sem tartja fáradtságra érdemesnek, hogy annyit tudjon. Jobban kielégíti az embereket, ha maguk szereznek tapasztalatokat ahelyett, hogy megtanulnák mások tapasztalatait. Mehettek és egész életeken keresztül gyűjthettek ismereteket, de minden fáradtságotok mellett sem fogtok lépést tartani saját korotokkal! Nagy igazság, hogy nagy tömegben magunkba szedett ismeretek nem azonosak az aktivitással. Lehet valaki tanult, de mégis egészen hasznavehetetlen. Amellett sokszor a tanulatlan ember a leghasznavehetőbbnek bizonyulhat.

A tanulás célja nem az, hogy agyunkat megtöltsük adatokkal, hanem hogy megtanítsuk gondolkodásra használni értelmünket. Erre pedig gyakran inkább akkor képes az ember, ha a múlt ismeretével nincs megterhelve.

Nagyon is emberi hajlam az a hiedelem, hogy amit az emberiség nem tud, azt senki nem is tanulhatja meg. Mindamellett világos mindenki előtt, hogy az emberiség eddigi tudásának nem szabad akadályoznia a jövő tanulását. Végső soron az emberiség még nem jutott olyan messzire, ha az eddigi haladását ahhoz a tudáshoz mérjük, amit még el kell érnie – azokhoz a titkokhoz, amelyeket még ki kell fürkésznie.

Igen jó út a haladás megakadályozásához az, ha a fejünket teletömjük a múlt teljes tudásával. Az lesz az érzésünk, hogy az agyunkban uralkodó telítettség folytán nem kell már semmit sem tanulnunk. A puszta ismeretgyűjtés a leghaszontalanabb foglalkozás. Mit tudsz tenni, hogy segíts a világon és azt meggyógyítsd? Ez a tanultság igazi próbálja. Az olyan tudás az igaz, amely el tudja érni a célját. Ha pedig százakat és ezreket segít céljuk elérésében, az természetesen még több. Lehet valaki az irodalmi dolgok ismeretében teljesen járatlanul is tanult ember. Az olyan ember pedig, aki mester a saját szakmájában, elnyerte a doktori titulust és bejutott a bölcsesség kapuján.

***

A zsidókérdésről szóló tanulmányunkat ellenséges oldalról zsidóellenes kampánynak, zsidóellenes támadásnak, antiszemita programnak stb. nevezték, pedig azok számára, akik ezt figyelemmel kísérték, nem szorul magyarázatra. Az okokat és célokat, amelyek ennek a tanulmánynak alapul szolgáltak, maga a munka fejti ki. Voltaképpen adalék akar lenni egy kérdéshez, amely az országot nagyon érdekli, egy kérdéshez, amely eredetét tekintve faji kérdés és amelynek tárgyalásánál nem annyira személyekről, mint inkább befolyásokról és eszmékről van szó. Fejtegetéseinket ítélje meg a becsületesen gondolkozó olvasó, aki elég okos arra, hogy az életet a maga valóságában értékelhesse. Ha az ő saját megfigyeléseik egyeznek a miénkkel, akkor mi megnyertük az ügyet. A legnagyobb ostobaság elítélni bennünket, mielőtt meg nem győződött valaki arról, hogy a mi fejtegetéseink alaptalanok és meggondolatlanok. Azt kell először megállapítani, hogy igazak-e azok, vagy sem. Ezzel a kérdéssel pedig kritikusaink nem törődtek.

Aki cikkeinket olvassa, rögtön be fogja látni, hogy nem vagyunk elfogultak, kivéve talán azokkal az elvekkel szemben, melyek megteremtették a civilizációnkat. Észre lehet azonban venni nálunk bizonyos tudatos befolyásokat, amelyeket irodalmunk, kedvteléseink és társadalmi alapelveink színvonalára gyakoroltak; sőt észrevehető volt mindenütt az értékszínvonal süllyedése is. Nincs ez semmi kapcsolatban sem a fehér ember durvaságával: mondjuk a shakespeare-i jellemek ős vadságával, hanem valami kellemetlen orientalizmus ez, amely egész otthonos módon minden életformánkba belopózott, méghozzá olyan mértékben, hogy parancsoló szükségesség neki ellenállni. Az a tény, hogy ezek a befolyások faji alapra vezethetők vissza, figyelmet érdemel, nemcsak a mi részünkről, hanem a szóban forgó faj intelligens tagjai részéről is. Az a tény pedig, hogy nem tettek lépéseket azoknak védelmére, akik az amerikai vendégbarátsággal nyilvánvalóan visszaéltek, becsületükre válik, mindamellett még mindig elegendő lehetőség kínálkozik arra, hogy megszabaduljunk a faji felsőbbrendűség elcsépelt eszméjétől, amit a keresztény társadalom ellen a gazdasági és szellemi téren egyaránt vívott háborúval tartanak fenn.

Az amerikai zsidóság kérdéséről szóló könyvünk nem akar utolsó szó lenni. Csak azt a nyilvánvaló hatást akarja ecsetelni, amit ma ők az országunkra gyakorolnak. Ha ez megváltozik, az arról szóló beszámoló is megváltozhat. Az egész kérdés ma kizárólag a zsidóság kezébe van letéve. Ha ők olyan okosak, amint azt állítják, minden erejüket latba vetik, hogy a zsidókat tegyék amerikaiakká és ne az amerikaiakat zsidókká. Az Amerikai Egyesült Államok szelleme a szó legtágabb értelmében keresztény és a sors arra rendelte, hogy az is maradjon. Ezt nem szabad szektárius értelemben felfogni; ez kizárólag az alapelvre vonatkozik, amely minden más elvtől abban különbözik, hogy biztosítja a szabadságnak a moralitást és megköti a társadalmat az emberek egymáshoz való viszonyának kódexével, ami az emberi jogok és kötelességek alapvető keresztény fogalmain nyugszik.

Az egyes egyén ellen való előítélet vagy gyűlölet sem amerikai, se nem keresztény. Mi az ellenállásunkat csak az eszmék, a hamis eszmék ellen érvényesítjük, amelyek aláássák népünk erkölcsi erejét. Ezek a hamis eszmék könnyen visszavezethetők bizonyos forrásokra, azokat könnyen felismerhető módszerekkel terjesztik és sakkban tarthatók azzal, ha napvilágra hozzák őket. Mi nem tettünk mást, csak ezt a módszert használtuk, és ez elegendő is, amikor az emberek felismerik annak a befolyásnak eredetét és lényegét, amelynek ki vannak téve. Az amerikai nép előtt egyszer világos lesz, hogy a baj oka nem természetes degenerációs folyamat, hanem hogy az kiszámított, tervszerű, bomlasztó munka, és akkor védelmet is fog élvezni ellene. A felvilágosítás tehát már magában az orvosság.

Ehhez a munkához mindennemű személyes motívum nélkül fogtunk hozzá. Amikor elérkeztünk addig a fokig, hogy az alaphangot az amerikai nép már megértette, ténykedésünket egyelőre félbeszakítottuk. Ellenségeink annak idején azt állították, hogy az egészet bosszúból csináltuk, utóbb pedig félelemből alábbhagytuk. Az idő majd bebizonyítja, hogy bírálóink csak kibúvókat kerestek, mert nem mertek a kérdéssel nyíltan szembeszállni. Az idő azt is bizonyítani fogja, hogy jobb barátai vagyunk a zsidók legjobb érdekének, mint azok, akik szemtől-szembe dicsérik, de a hátuk mögött kritizálják őket.