Henry Ford – Életem és munkásságom: 15. Mi szükség van a jótékonyságra?

Henry Ford – Életem és munkásságom: 15. Mi szükség van a jótékonyságra?

A civilizált társadalomban mi szükség van arra, hogy alamizsnát osszunk? Magam is híve vagyok a felebaráti szeretetnek, mert Isten őrizzen bennünket attól, hogy embertársaink bajai iránt közömbösek maradjunk. Kevés olyan előrehaladást tudnánk megnevezni, amely mögött nem az emberi részvét lett volna a mozgatóerő. Minden nagy tettet azért hajtottak végre, hogy segítsenek az embereken. A baj csak az, hogy ezt a nagy és nemes indítóokot kicsinyes módon alkalmazzák. Mert ha megvan bennünk az emberi részvét aziránt, hogy az éhezőknek enni adjunk, miért nem érezzük parancsoló szükségét annak, hogy az éhezést lehetetlenné tegyük? Ha elegendő szimpátia van bennünk az emberek iránt, hogy bajaikon segítsünk, ez az érzelem bizonyára annyira is megerősödhet, hogy a szükség elhárítására készteti az egyént.

Adni könnyű; az adományt feleslegessé tenni sokkal nehezebb. Hogy ezt elérjük, az egyénen túl a baj okáig kell visszamenni – közben nem szabad természetesen az individuumtól sem megtagadni a segélyt, de ez az átmeneti segélynyújtás nem lehet végérvényes. Sok emberi inkább hajlandó arra, hogy egy szegény családon segítsen, semhogy a szegénység megszüntetésének problémájával foglalkozzon.

Részemről a hivatásos jótékonyságot vagy az üzletszerű humanitás bármely fajtáját a semmivel tartom egyenlőnek. Mindaddig, amíg az emberi segítséget szisztematizálják, szervezik, kommercializálják és professzionalizálják, meghal abban a szív és rideg, haszontalan dologgá válik.

A valódi emberi segítséget nem kell sem sematizálni, sem propagálni. Több árva gyermeket nevelnek a gyermektelen, de melegszívű családok, mint az összes árvaház. Több elaggott embert ápolnak és védenek baráti kezek, mint amennyi az összes menedékházban található. Ilyen vonatkozásban a családoktól összegyűjtött kölcsön sokkal többet segít, mint a világ valamennyi pénzkölcsönző bankja együttvéve. Nagyon komoly kérdés tehát, hogy a segélynyújtás természetes ösztönének kommercializálásával mennyiben lehet segíteni a megszorultakon.

A hivatásszerűen gyakorolt jótékonyság nemcsak szívtelen, hanem még sérti is azokat, akiken segít. Lealacsonyítja a megszorultat és eltompítja annak önérzetét. Közeli rokon vele az érzelgős idealizmus. Nem is olyan régen hirtelen elterjedt az a gondolat, hogy a „szolgálat” valami olyan dolog, amit jogosan elvárhatunk másoktól. Számtalan ember fogadott el jóhiszemű „szociális szolgálatokat.” Lakosságunk jó néhány rétegét valósággal belekényszerítették a várakozásteljes, gyermekes tehetetlenség állapotába. Sok ember hivatásszerű foglalkozása abból állott, hogy másokért tett valamit. Ez a népben minden mást felébreszthetett, csak önbizalmat nem, és szó sincs arról, hogy megjavította volna azokat az állapotokat, amelyekből a segélyezés állítólagos szükséglete keletkezett.

A segélyre szorulók gyermekes tehetetlensége tehát inkább növekedett ahelyett, hogy az önérzet erősödött volna bennük, sőt ami még rosszabb, a legtöbb esetben az alamizsnálkodó iránti gyűlölet töltötte el a gyámolítottakat. Gyakran panaszkodnak az emberek azoknak a „hálátlansága” miatt, akiken segítenek. Semmi sem természetesebb ennél. Először is abból, ami a jótékonyság címén végbemegy, kevés a valódi, szívből jövő együttérzés és érdeklődés. Másodszor, senkinek sem kellemes, ha olyan helyzetbe kerül, hogy alamizsnát kelljen elfogadnia.

Az ilyen „szociális munka” feszült viszonyt teremt: a megajándékozott az adomány által megalázva érzi magát és amellett nagyon is kérdéses, hogy az ajándékozó is nem érzi-e magát kellemetlenül az adomány miatt. A jótékonyság még sohasem vezetett végleges megoldásra. Az olyan jótékonysági szervezet, ami nem azt a célt tűzte maga elé, hogy feleslegessé tegye önmagát, nem teljesíti igazi hivatását. Nem tesz mást, minthogy önmaga számára élethivatást teremt és növeli az anélkül is nagy improduktív állományt!

A jótékonyság feleslegessé válik abban a pillanatban, amikor az önmaguk eltartására látszólag képteleneket az improduktív osztályból a produktívba tesszük. Egyik előző fejezetben kimutattam, hogy a gyárainkban végzett kísérletek meggyőzően igazolják, hogy a jól megszervezett iparban mindenütt vannak olyan állások, amelyek nyomorékokkal, bénákkal, vakokkal is betölthetők. A tudományosan megszervezett iparnak nem kell molochnak lennie, amely mindent felfal, ami a közelébe jut. Az iparon belül és rajta kívül meg kell lenni minden olyan berendezkedésnek, amely igénybe veszi egy erős ember teljes erejét. És vannak nagy számban egyéb berendezkedések, amelyek nagyobb ügyességet követelnek, mint amilyeneket a középkor ezermester kézműveseinek kellett produkálniuk. Az ipar hajszálfinom szelektálódása lehetővé teszi az erős és különösen ügyes embernek, hogy erejét vagy ügyességét folytonosan használja. A régi kézműiparnál az iskolázott munkás idejének nagy részét napszámos munkával töltötte. És ez pazarlás volt. A kézműves, aki ma két kezével dolgozik, nem tud többet keresni, mint amennyi puszta megélhetéséhez szükséges. Fölösleggyűjtés rá nézve elérhetetlen. Magától értetődőnek tartják, hogy öreg napjaiban vagy gyermekei gondozzák, vagy ha gyermekei nincsenek, a községnek lesz a terhére. Ez azonban teljesen felesleges. Az ipar tagozódása folytán vannak már olyan foglalkozások, amelyeket mindenki végezhet. Az ilyen differenciált iparban több hely van, amelyet vakok tölthetnek be, mint amennyi vak egyáltalán létezik. Ugyanígy több a munkaalkalom nyomorékok számára, mint a világ nyomorékjainak összessége. Ezeken a helyeken azok az emberek, akiket hamis humanitás folytán a jótékonyság objektumának tekintenek, éppen olyan jól megtalálhatják megélhetésüket, mint a legügyesebb és legerősebb munkás. Pazarlás erős embert alkalmazni olyan munkánál, amelyet a nyomorék is éppen olyan jól elvégezhet. Hajmeresztő pocsékolás vakokat kosárkötésre használni. Pocsékolás az is, ha a fegyenceket kőtörésre, kendernyüvésre vagy más haszontalan munkára használják.

A jól vezetett fogház nemcsak önmagát tarthatná fenn, hanem a rabot is abba a helyzetbe juttathatná, sőt kellene juttatnia, hogy családját eltarthassa, vagy ha az nincs, olyan összeget tehessen félre, amely lehetővé tegye, hogy miután elengedik, újra megállhasson a maga lábán. Nem prédikálok semmiféle kényszermunkát, sem a fegyencek rabszolgamódra való bérbeadását. Az ilyen terv sokkal inkább megvetésre méltó, semhogy szót vesztegessünk rá. Mi a fogházakkal általában túlzásba estünk, mert a kérdést rosszul értelmeztük. De ha már fogház nélkül nem tudunk meglenni, illeszkedjék hát a fogház az általános termelési rendbe úgy, hogy termelő munkaközösség legyen a társadalom és a fogoly javára egyaránt. Tudom, hogy vannak törvények – ostoba, gondolkodni nem tudó elmék által gyártott törvények – amelyek korlátozzák a foglyok ipari tevékenységét és amelyeket nagy részben állítólag a „dolgozók” érdekében bocsátottak ki. A munkásoknak azonban ezek a törvények egyáltalán nem használnak. A közterhek emelése a községben senkinek sem válik javára. Ha azonban folyvást csak a teljesítmény gondolatát tartjuk minden közösségben szem előtt, sokkal több munkát találunk, mint amennyi munkaerő egyáltalán kapható.

A teljesítményre alapozott ipar feleslegessé teszi a filantrópiát. Az emberszeretet a nemes motívumok dacára sem nevel önbizalomra, pedig önbizalom nélkül semmi sem megy. Sokkal jobb, ha egy közösség elégedetlen a fennálló viszonyokkal, mintha azzal kényelemszeretetből meg van elégedve. Ezalatt nem a kicsinyes, hétköznapi, zsörtölődő, folyton piszkálódó elégedetlenséget értem, hanem a nagyszabású, öntudatos elégedetlenséget, amely abból a hitből indul ki, hogy minden, ami végbemegy, jobban végezhető és végül jobban is fogjuk végezni. A filantrópiának az a fajtája, amely idejét és pénzét arra fordítja, hogy a világot segítse a fejlődésében, sokkal jobb, mint az, amely csak azért ad, hogy a lustaságot istápolja. Az emberszeretet is produktív legyen, mint minden egyéb jó ügy; véleményem szerint erre képes is. A magam részéről sikeresen kísérleteztem ipariskola és kórház alapításával – amelyeket általában közhasznú intézményeknek tartanak – abban az irányban, hogy vajon fenn tudják-e tartani magukat.

A közönséges ipariskoláról nem sokat tartok; a tanulók csak felületes tudásra tesznek szert – és főleg nem tanulják meg tudásukat jól hasznosítani. Az ipariskola semmi esetre se legyen a technikai főiskolának és az elemi iskolának a keveréke, hanem tanítsa meg az ifjúságot arra, hogy produktív legyen. Ha a gyermeket haszontalan dolgokkal foglalkoztatjuk – például minták előállításával, amelyeket később el kell hajítania – lehetetlenség, hogy azok őbenne érdeklődést keltsenek, vagy azokból ismeretet merítsen, pedig neki joga volna ahhoz. Az iskolás korban a gyermek még nem termelő, a szóban forgó iskolák pedig – hacsak nem jótékonyságból – nem gondoskodnak a gyermekek eltartásáról. Sok fejlődő ifjúnak azonban támogatásra van szüksége és ezért kénytelen megragadni a legelső keze ügyébe kerülő munkát, mert nincs meg számára a lehetőség, hogy hajlamának megfelelő kiképzésben részesülhessen.

Az ifjú tehát olyan tudatlanul lép az életbe, hogy a rátermett munkaerőben való nagy hiányt még inkább növeli. A modern ipar olyan elméleti és gyakorlati képzettséget követel, amilyet sem a rövid gyakorlat, sem a hosszas iskolalátogatás nem adhat meg. Igaz, hogy a modernebb iskolák, hogy az ifjak érdeklődését ébren tartsák és kézügyességüket növeljék, technológiai tanfolyamokat rendeztek be, de ezek is csak elismerésre méltó próbálgatások, mert a tehetségesebb ifjú teremtő ösztönét nem tudják kielégíteni.

Hogy végre megtörjem a jeget és az ifjúság kiképzését és ipari szaktudását konstruktív alapon lehetővé tegyem, 1916-ban megalapítottam a Henry Ford Ipariskolát. A filantrópiának ehhez a kísérlethez semmi köze sincs. A kísérlet abból a kívánságból támadt, hogy segítsünk azokon a gyermekeken, akiket viszonyaik az iskola korai elhagyására kényszerítettek. E kívánság összetalálkozott azzal a szükségességgel, hogy tanult szerszámlakatosokat képezzünk ki a gyár részére. Kezdettől fogva három alapvető elvhez tartottuk magunkat: először a gyermekeket meghagyni gyermeknek ahelyett, hogy koraérett munkássá nevelnénk; másodszor a tudományos kiképzésnek karöltve kell járnia az ipari oktatással; harmadszor a gyermeket a munkájára való büszkeségre és felelősségérzetre kell oktatni, valódi használati cikkeket készíttetvén vele. A gyermekek elismert ipari értékű tárgyakon dolgoznak. Az iskola magánjellegű és tizenkét-tizennyolc éves ifjak számára van fenntartva. Minden tanuló belépésekor négyszáz dollár ösztöndíjat kap, ami megfelelő szorgalom esetén fokozatosan hatszáz dollárig emelkedik.

Úgy az osztályban, mint a műhelyben végzett teljesítményről és minden egyes tanuló szorgalmáról mindkét helyen listát vezetnek. A szorgalmi osztályzatot tekintetbe vesszük az ösztöndíj megállapításánál. Az ösztöndíj mellett minden tanuló kisebb összegű havidíjat is kap, ezt azonban takarékpénztári folyószámlára kell elhelyeznie. Ennek a tartalékalapnak a bankban kell maradnia mindaddig, amíg a tanuló iskolába jár és csak szükség esetén engedheti meg az iskola vezetősége, hogy hozzányúljon.

Csak kitartó munkával sikerült hibátlanul megoldani az iskola szakavatott vezetősége által felvetett problémákat, miközben folyton tökéletesítettük a kitűzött cél elérésére szolgáló módszereket is. Kezdetben az volt a szokás, hogy az ifjak a nap egyharmadát az iskolában, kétharmad részét pedig a műhelyben töltötték. Ez a beosztás azonban kedvezőtlennek bizonyult a haladásra. Ma a tanulók hetente nyerik kiképeztetésüket: egy hét iskola és két hét műhely. Az osztályok mindig azonosak, csak hetente váltják egymást.

Elsőrangú tanítókat tartunk, tankönyvünk pedig a Ford-gyár. Ez több alkalmat nyújt a gyakorlati oktatásra, mint a legtöbb egyetem. A számtan tárgyát a kéznél lévő konkrét gyári feladatok adják. Az ifjaknak nincs szükségük arra, hogy összevissza kínlódjanak titokzatos szám- és betűrendszerekkel meg jelekkel. Bemutatják nekik a valódi folyamatokat és a valódi viszonyokat, miközben megfigyelni tanulnak. Számukra a városok nem fekete pontok többé a térképen, és a földrészek nem bizonyos számú bemagolnivaló oldalak a könyvben. Megmutatják nekik a Szingapúrba menő gyári küldeményeket, az Afrikából és Dél-Amerikából jövő nyersanyagot, mi által a világ az ő szemükben népes planéta lesz, nem pedig az asztalon álló cifra gömb. A gyári üzem fizikai és kémiai laboratórium, amelyben minden tanóra konkrét tapasztalatként megy át öntudatukba. Meg kell például magyarázni egy szivattyú működését. A tanító először ábrák alapján ismerteti az egyes részeket és azok összefüggését, felel a kérdésekre, azután az egész csapat bevonul a gépházba, hogy lássák a nagy szivattyút munka közben. Az iskolának saját műhelye van, elsőrangú felszereléssel. A tanulók az egyszerű gépektől kezdve fokozatosan haladnak a komplikáltabbak felé, folyton dolgozva csakis olyan tárgyakon, amelyeket a gyárban használunk. Szükségletünk olyan óriási, hogy a lista mindent magába foglal. A munkát a Ford Automobil Társaság megveszi, és amit mint használhatatlant eldobnak, az az iskola veszteségi számlájára kerül.

A felső osztályok finom mikrométeres munkát végeznek és minden kézmozdulatot a kitűzött cél érdekében biztos szakismerettel és tiszteletreméltó önbizalommal csinálnak. Maguk javítják a gépeiket és megtanulják, hogyan kell a gépek körül viselkedni; így szerzik meg tiszta, világos termekben tanítóik körében egy sikerteljes életpálya alapelveit.

Amikor az iskolát elvégezték, a gyáraimban jól fizetett helyek állnak rendelkezésükre. Feltűnés nélkül, bár igen nagy gondot fordítunk arra, hogy a tanulók gondtalanul élhessenek és morális tekintetben is jól érezzék magukat. A felügyelet nem nevelőintézetszerű, hanem az egyén sajátságait folyton szemmel tartó, barátságos indulatú és családias. Jól ismerik minden tanuló otthoni viszonyait és figyelembe veszik hajlamait. A legcsekélyebb kísérletet sem tesszük arra, hogy őket elpuhítsuk. Amikor két tanuló egy alkalommal verekedni akart, nem adtak nekik leckét a verekedés durva voltáról, csak azt a tanácsot kapták, hogy nézeteltéréseiket inkább kölcsönös kimagyarázással intézzék el, és amikor fiatalos hévvel inkább a középkori megoldást választották, bokszkesztyűt adtak a kezükbe és a műhely egyik sarkát jelölték ki mérkőzőhely gyanánt. Csak azt az egyet kötötték ki, hogy ott nyomban elintézzék és a veszekedést kívül ne folytassák. Az eredmény rövid harc lett, barátságos kibéküléssel.

Valamennyiüket ifjúként kezelik. A jó gyermekösztönöket ápoljuk bennük. És ha az iskolában vagy a gyárban találkozunk velük, lehetetlen észre nem venni szemükben a leendő mesteri méltóság csillogását. Megvan bennük az „illetékesség” érzete. Érzik, hogy amit tesznek, méltó a fáradtságra.

Az iskola hat növendékkel nyílt meg és most kétszázat számlál, de olyan szervezete van, hogy hétszázat is képes befogadni. Deficittel kezdődött, de mivel legbensőbb meggyőződésem, hogy minden jó és nemes intézmény fenn tudja tartani magát, csak a kezdetet igazítsák megfelelő vágányra, ez is kialakította saját módszereit, úgyhogy ma már nem szorul anyagi támogatásra.

Szerencsésen sikerült a fiúkat az ifjúkornak egész tanulóidejük alatt megtartanunk. Iparosnak képezi magát mindegyik és közben nem felejtik el, hogy egyúttal fiatalok is. És ez alapvető fontosságú. Keresnek 15-30 cent órabért, többet, mint amennyit azokon a helyeken keresnének, amelyek számukra nyitva állnak. Éppen olyan jól tudják családjukat támogatni, ha az iskolában maradnak, mintha munkába mennének. Az iskola nagy fokú általános műveltséget ad és azonkívül technikai továbbképzés alapjait is lerakja számukra. Eleget tanultak abból a szempontból, hogy mint munkások bárhol annyit keresnek, hogy esetleges továbbképzésüket feleslegükből tudják fedezni. Ha erre nincs hajlamuk, legalábbis nagy díjazást igényelhetnek mindenütt. Nem kötelesek a Ford-gyárakba belépni. Vannak, akik belépnek anélkül, hogy kellene, mert tudják, hogy sehol sincs jobb munkalehetőség. Az ifjak kiérdemelték jó sorsukat és irántunk nincsenek lekötelezve, mivel szó sincs jótékonyságról: hiszen az intézet fenn tudja tartani magát.

A Ford-féle kórház hasonló alapelvek szerint létesült. 1914-ben Detroiti Általános Kórház néven közadakozásból kelt életre. Magam is hozzájárultam és az építés megkezdődött, de már az építkezés befejezése előtt kimerültek a pénzkészletek és engem ismételt jegyzésre szólítottak fel. Ezt megtagadtam, mert az volt a nézetem, hogy a vezetőknek előre tudniuk kellett volna az építési költségeket, és ez a kezdet a későbbi vezetés iránt nem gerjesztett bennem különösebb bizalmat. Elhatároztam tehát, hogy átveszem az egész kórházat és az összes jegyzést visszafizetem az adakozóknak. Ez meg is történt és az építkezés jól haladt, mígnem 1918 augusztus 1-én az intézet a kormány kezébe került. 1919 októberében visszaadták és ugyanez év november 10-én felvettük az első beteget.

A kórház Detroitban a West Grand Boulevardon fekszik. A telek nyolc hektárt foglal magában, tehát elegendő hely van a további építkezésekre is. Feltett szándékunk ugyanis, hogy az intézményt tovább fejlesztjük, ha jónak bizonyul. Az eredeti tervet teljesen elejtettük és megkíséreltük, hogy úgy a berendezésben, mint a vezetésben egészen újfajta kórházat teremtsünk. A gazdagok számára rengeteg kórház van, ugyanígy a szegények számára is. Nincs azonban azok részére, akik valamit fizethetnének és fizetni is szeretnének, de úgy, hogy ne érezzék, hogy alamizsnát fogadnak el. Mindenki természetesnek találja, hogy a kórház, ha ingyenes intézmény, nem tarthatja fenn önmagát, hanem közadakozásból kell fenntartani, vagy pedig mint nyereséggel dolgozó vállalkozást, a szanatóriumok közé kell sorolni. A mi kórházunknak olyan intézménynek kell lennie, amely önmagát tartja fenn, a szolgálat maximumát teljesíti a költségek minimuma ellenében – anélkül azonban, hogy a jótékonyságnak csak a legkisebb köze lenne hozzá.

Az általunk létesített kórházban nincsenek kórtermek. Csak magánszobák vannak és valamennyi el van látva fürdővel. A szobák, amelyek huszonnégyesével egy összefüggő csoportot képeznek, nagyságukat, kivitelüket és berendezésüket tekintve teljesen egyformák. Kivétel nincs az egész kórházban és nem is engedélyezünk semmiféle különlegességet. Az összes páciens teljesen egyforma elbánásban részesül.

A mai kórházakat úgy kezelik, hogy nem állapítható meg róluk, vajon a betegekért vagy az orvosokért léteznek-e. Jól tudom, hogy a derék orvos vagy a sebész sokat áldoz a jótékonyságnak, de nem tudom, miért van az, hogy az orvos honoráriuma a páciens anyagi viszonyaihoz igazodik. Ezzel szemben szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy az úgynevezett „hivatásos etikett” átok az emberiségre és átok az orvostudomány fejlődésére egyaránt. A diagnosztika ma még nem csalhatatlan. Nem szeretnék olyan kórház tulajdonosa lenni, ahol nem abban a betegségben kezelik a pácienst, amelyben tényleg szenved, hanem abban, amelyet egy akárminő orvos állapított meg. A „hivatásos etikett” megnehezíti a hamis diagnózis korrigálását. A konzultáló orvos, hacsak nem nagyon kiváló, nem fog megváltoztatni egy diagnózist vagy kezelést, kivéve ha a kollégája, aki meghívta, ebbe bele nem egyezik, ami méghozzá legtöbbször a beteg tudta nélkül történik. Úgy látszik, az a felfogás uralkodik, hogy a beteg, különösen ha kórházba kerül, az orvos tulajdonává lesz. A lelkiismeretes orvos nem fogja betegeit kizsákmányolni, a legkevésbé lelkiismeretes azonban igen.

A mi kórházunk célja az volt, hogy szakítsunk mindezekkel a visszásságokkal és a betegek érdekét mindenek fölé helyezzük. Ezért a Ford-kórház úgynevezett „zárt kórház.” Az összes orvos és ápoló évi fizetést kap és hivatásukat a kórházon kívül nem gyakorolhatják. 21 orvos és sebész dolgozik a kórházban, akiket a legnagyobb gondossággal válogattunk össze, és akiknek javadalmazása túlszárnyalja a legjobb magángyakorlat jövedelmét. Egyiknek sincs a betegnél a legkisebb anyagi érdeke sem és egyetlen beteget sem szabad kívülről kezelni. Készséggel elismerjük a háziorvos fontosságát és tevékenységét, és távol álljon tőlünk, hogy őt háttérbe szorítsuk. Mi azonban csak olyan esetet veszünk át, ahol az ő tevékenysége megszűnt, de igyekszünk a beteget neki olyan gyorsan, amint csak lehet, visszaadni. Rendszerünk mellett a beteg csak addig maradhat a kórházban, amíg arra feltétlenül szüksége van. Természetesen kész örömest közöljük az illető esetről szerzett tapasztalatainkat a háziorvossal, de addig, amíg a beteg a kórházban van, a felelősséget érte egyedül mi viseljük. Magánorvos előtt a kórház „zárva” van, ellenben a kórház tapasztalata és tudása minden orvos részére készséggel rendelkezésre áll, ha ő eziránt lépéseket tesz.

A beteg felvétele meglehetősen körülményes. A beérkező beteget megvizsgálja a vezetőorvos, azután három-négy, illetőleg annyi orvosnak adják át, amennyi kívánatos. Ez a vizsgálat nem ama betegség miatt történik, amely a szenvedőt a kórházba késztette, hanem az illető általános közérzete képezi a vizsgálat súlypontját, mivel tapasztalataink szerint utóbbi sokkal fontosabb, mint a tulajdonképpeni baj. Mindegyik orvos teljes vizsgálatot végez és leletét írásban küldi az orvosfőnöknek anélkül, hogy előbb alkalma lett volna a többi orvossal konzultálni. Így történik aztán, hogy legkevesebb három, de néha hat vagy hét alapos és egymástól teljesen független diagnózis kerül a kórház vezetője elé. Ezek együttvéve bizonyára helyes képet adnak a betegségről. Ezeket az elővigyázati rendszabályokat azért vezettük be, hogy mai tudásunk határán belül lehetőleg pontos diagnózist kaphassunk.

Jelenleg körülbelül 600 ágy áll rendelkezésre. Minden beteg díjszabás szerint fizeti a betegszobát, az élelmiszert, az orvosi vagy sebészi kezelést és az ápolást. Külön költségek nincsenek és nem léteznek külön ápolók. Ha valamely beteg több ápolást igényel, mint amennyit az illető osztályba beosztott ápolók győznek, akkor külön ápolót osztanak be a beteg mellé, külön kiadások nélkül. Ez azonban ritkán fordul elő, minthogy a betegek a szükséges ápolás szerint vannak csoportosítva. Egy ápoló az eset súlyossága szerint két, három, öt esetleg több betegről gondoskodik. De egyre legfeljebb hét beteg jut. Intézkedéseink folytán egy ápoló minden nehézség nélkül képes hét könnyű beteget ápolni. A rendes kórházakban az ápolók igen sok fölösleges lépést kénytelenek tenni. Több időt töltenek az ide-oda szaladgálással, mint a betegekre való felügyelettel. A mi kórházunk úgy van berendezve, hogy minden felesleges lépést mellőzhessenek az ápolók. Minden osztály önállóan működik és zárt egységet képez. Mint a gyárakban, itt is sikerült a felesleges mozgást teljesen kiküszöbölnünk. A betegek az ellátásért, a szobáért, az ápolásért és az orvosi kezelésért 4.50 dollárt fizetnek naponta. Ezt az árat a kórház megnagyobbítása után le fogjuk szállítani. Nehéz műtétért 125 dollárt kell fizetni, a kisebbekért a megállapított díjszabás szerint. Mindezeket az árakat csak kísérletképpen léptettük életben. A kórháznak éppen úgy megvan a kalkulációja, mint a gyárnak, és az árak úgy szabályozandók, hogy a kiadások éppen csak hogy megtérüljenek.

Azt hiszem, hogy kísérletünk minden tekintetben sikerülni fog. A kórház állandósága teljesen a szervezés és számítás kérdése. Ugyanaz a szervezés, amely lehetővé teszi, hogy a gyár a teljesítmény legmagasabb fokát érje el, a legmagasabb fokra emeli a kórház szolgáltatását is és egyúttal leszállítja az árakat is annyira, hogy mindenki meg tudja azokat fizetni. A különbség a gyári és a kórházi költség kalkulációja között csak annyi, hogy a kórháznak nézetem szerint nem szabad nyereséggel dolgoznia, ámbár az elhasználódást és az amortizációt itt is kell számítani. Eddig a kórházba körülbelül 9 millió dollárt fektettünk be.

Ha sikerülne eltörölni a jótékonyságot, akkor azok a pénzek, amelyeket ma jótékonysági vállalatokba fektetnek, mind a termeléshez folyhatnának és hozzájárulhatnának ahhoz, hogy az árukat olcsóbban és nagyobb mennyiségben állítsuk elő. Ezáltal nem csak az adóterhet vennénk le a községek és az adóalanyok válláról, hanem az általános vagyonosodás is emelkedne. Sajnálatos, hogy sok-sok olyan dolgot bíznak ma a magánérdekeltségre, amely voltaképpen a legfontosabb közügy lenne. A spekulációs tőke túlhajtott becsvágya és a számolni nem tudó munkásság szertelen követelései mind az alapvető közgazdasági tények nemismeréséből származnak. Senki sem csikarhat ki az életből többet, mint amennyit az élet termelni képes, mégis mindenki azt hiszi, ez lehetséges. A spekulációs tőke többet követel, a munkásság többet követel, a fogyasztók többet követelnek. A család jól tudja, hogy jövedelmén felül nem költekezhet, sőt ezt még a gyermekek is tudják. De a nyilvánosság, úgy látszik, nem akarja megérteni, hogy jövedelmét nem szabad túllépnie, nem fogyaszthat többet, mint amennyit termelni képes.

Ha a jótékonyság fogalmát száműzni akarjuk, ismernünk kell nemcsak a lét gazdasági tényeit, hanem e tényeknek hiányos ismeretét is szem előtt kell tartanunk, amelyből a félelem származik. Száműzzük a félelmet, tüstént az önbizalom uralkodik helyette. A jótékonyságnak ott semmi helye sincs, ahol önbizalom tölti be a lelkeket!

A félelem az „idegenbe” helyezett bizalom következménye, talán egy előmunkás jóakaratába, a gyár gyarapodásába vagy a piac állandóságába. Ez más szóval azt jelenti, hogy az aggodalom olyan ember végzete, akinek a karrierje a földi viszonyok maradandóságától függ. A félelem a test uralma a szellem felett.

A balsiker tisztán lelki jelenség és a félelem anyja. Mélyen gyökerezik az emberben. Szeretnénk valamit elérni, ami A-tól Z-ig terjed. Az A ponton még sikerül, a B-nél már zavarba jutunk, a C-nél pedig látszólag leküzdhetetlen akadályba ütközünk. Azonnal beadjuk derekunkat és abbahagyjuk a dolgot. Pedig voltaképpen nem is volt alkalmunk megismerni az igazi sikertelenség eshetőségeit. Egyszerűen megijedtünk a természetes akadályoktól, amelyek minden kezdet útjában állnak.

Több ember van, aki tüstént kapitulál, kevesebb, aki előbb legalább habozik. Nem hiányzik náluk sem a bölcsesség, sem a pénz, sem az intelligencia, de az igyekezet sem, hanem egyszerűen csak a velő és a csont. Az állhatatosság nyers, egyszerű, primitív ereje az akarat világának koronázatlan királynője. Az emberek roppant sokat tévelyegnek azért, mert ferde megvilágításban látják a dolgokat. Látják a sikert, melyet mások kiverekedtek és azt könnyű győzelemnek minősítik. A legvégzetesebb tévedés! A kudarc az, ami könnyű. A siker mindig nehéz. A sikertelenséget nyugalomban, jólétben is elérhetjük, de a sikerért mindennel kell fizetnünk, amik vagyunk és amink van. De még a sikerek is megvetést érdemelnek, ha nem a hasznot hajtó és haladó irányt szolgálják.

Aki állandóan retteg az ipari helyzettől, úgy rendezze be az életét, hogy attól független legyen. A mező még mindig itt van és most gyérebben van benépesítve, mint előbb. Aki attól fél, hogy kenyéradójának jóindulatát elveszíti, igyekezzék magát függetlenné tenni minden kenyéradótól. Hiszen lehet a saját ura is. Talán ő maga rosszabb gazda lesz, mint akit elhagyott, és talán jövedelme csökkenne, de legalább megszabadul a kicsinyes félelem árnyaitól, ami sok pénzt és jó állást megér. Jobb azonban, ha az ember abban a környezetben szabadítja meg magát a félelemtől, amelybe őt a sors állította. Légy szabad ember azon a helyen, amelyen először mondtál le a szabadságról! Nyerd meg a csatádat ott, ahol azt el kellett vesztened és be fogod látni, hogy környezetedben, de még inkább önmagadban nem minden úgy volt, amint lenni kellett volna! És azt is be fogod látni, hogy a benned lévő rossz a környezetedben lévő jót is el tudja rontani.

Az ember még mindig a teremtés legfőbb lénye. Akármi történik is, ő mindig ember marad. A viszonyok rosszabbodhatnak – csak ember marad. Átesik a viszonyok változásán épp úgy, mint az évszakok egymásutánján és – ember marad. Ha sikerül szellemét újjá szülnie, lényének új forrásaira és kincseire bukkan. Saját énjén kívül nincs biztonság, saját énjén kívül nincs gazdagság. A félelem száműzése biztonságot és bőséget teremt.

Bár minden amerikai fel tudná magát fegyverezni az elpuhulás ellen. Ez ellen kell fellázadni minden amerikainak, mert a babusgatás ópium. Keljetek fel és vértezzétek fel magatokat, mert csak a gyengék fogadhatnak el alamizsnát!