Henry Ford – Életem és munkásságom: 13. Miért maradjunk szegények?

Henry Ford – Életem és munkásságom: 13. Miért maradjunk szegények?

A szegénység és a kiváltság olyan forrásokból fakadnak, melyeknek eredetét – úgy az egyiknél, mint a másiknál – megtalálhatjuk. Minden további nélkül lehetségesnek tartom, hogy a szegénységet éppen úgy, mint a privilégiumokat megszüntessük. Vitán felül áll, hogy ez fölöttébb kívánatos, hiszen mindkettő természetellenes. Azonban erre egyedül a munka képes – a parlament sohasem.

Szegénység alatt értem az elegendő táplálék, lakás és ruházat hiányát úgy az egyes embernél, mint a családnál. Az életmódban mindig találunk különbséget. Az emberek nem egyformák, sem testileg, sem szellemileg. Minden olyan elmélet, amely abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek egyenlők, vagy egyformáknak kell lenniük, természetellenes és ezért végrehajthatatlan. A teljes kiegyenlítettség nem volna sem kívánatos, sem hasznos. Ez a folyamat csak megszaporítaná a szegénységet és kivétel helyett szabállyá tenné. Mert ha a teljesítőképes termelőt korlátozzuk, a tehetetlen még nem lesz termelőképesebb. A szegénységet csak felesleggel lehet megszüntetni, mert a termelés tudománya annyira előrehaladt, hogy szinte látjuk azt a napot, amikor a termelés és az elosztás olyan egzakt módszerek szerint megy végbe, hogy mindenkit képessége és tudása szerint jutalmazhatunk.

A radikális szocialisták azzal az állítással, hogy az ipar tönkreteszi a munkást, túllőttek a célon. A modern ipar sokkal inkább abban a helyzetben van, hogy felemelje a munkást és a világot, csak a szervezés és a módszer hiányos még. A legjobb eredmények éppen az egyéni kezdeményezés és leleményesség révén biztosíthatók intelligens egyéni vezetés mellett. Az állam nem képes valóban konstruktív programot támogatni, abból az egyszerű okból, mert jelleménél fogva a fő dologban negatív. Csak negatív segítséget nyújthat, amennyiben eltisztítja az útból a haladás akadályait és megszűnik tehernek lenni a közösség vállán.

A szegénység oka szerintem elsősorban a termelés és az elosztás közötti hiányos összhangban keresendő, ami egyformán érvényes úgy az ipari, mint a mezőgazdasági termelésre, másodszor pedig az energiaforrásoktól a felhasználásig terjedő úton szenvedett veszteségben rejlik. Ebből a diszharmóniából származó pazarlás óriási. Ezt a pocsékolást csak a szolgálatra elszánt, intelligens vállalatvezetés szüntetheti meg. A rövidlátók csak a pénzre néznek és nem látják magát a pazarlást. A valódi szolgáltatást altruisztikusnak tartják, pedig a világ legjövedelmezőbb üzlete. Nem képesek arra, hogy lássák a valóban fontosat, a legfontosabbat az összes dolgok közül, azt, hogy a tisztán opportunista termelés pénzszempontból is a legkevésbé jövedelmező. A szolgáltatás altruisztikus alapon is felépülhet, de aztán rendszerint nem is ér sokat. A szentimentalizmus ugyanis hajlamos arra, hogy elnyomja benne a praktikus elemet.

Íme néhány példa a pazarlásról. A Mississippi-völgyben nem terem szén. A közepén azonban megszámlálhatatlan millió lóerő áramlik – a Mississippi. Mégis csak a legutóbbi időben eszméltek arra, hogy ezt a mérhetetlen erőt leigázzák és a világító, fűtő és gépierő-energiaszükségletet a folyó által fedeztessék ama milliók részére, akiket a folyó termékeny völgye táplál. Évszázadokon át messze vidékről hozatták a méregdrága szenet; még jó, hogy arra nem vetemedtek, hogy a folyamparti őserdőket irtsák tüzelőszükségletük kielégítése végett, mert ezáltal mindörökre megfosztották volna magukat a mai éltető elemüktől: a víztől.

A szegénység elleni orvosság nem a kicsinyes takarékosság, hanem a jobb termelési eljárás. A „takarékosság” és „gazdaságosság” fogalmakat túlozzák. A takarékosság a félelem kifejezése és kedvenc szabálya minden félig alvó embernek. A takarékosság kétségkívül jobb, mint a pazarlás, de az is bizonyos, hogy kevesebb értéke van, mint a hasznot hajtó fogyasztásnak. Azok az emberek, akik takarékosságukkal igen nagyra vannak, úgy prédikálják, mint az erényt. De van-e szánalmasabb látvány, mint a nyomorgó, aggódó lélek, amely legszebb napjaiban, sőt éveiben egy pár darab kerek fémbe kapaszkodik? Van-e abban bármi dicséretre méltó, ha valaki életszükségleteit a minimumra redukálja? Ismerjük ezeket az úgynevezett takarékos embereket, akik fukarkodnak még azzal a kevés levegővel is, amelyet elfogyasztanak. Összeasznak testileg és lelkileg. Az ilyen értelemben vett takarékosság pazarlás – pazarlás az életnedvekkel és erővel. Mert kétféle fajtája van a pazarlásnak: az egyik a könnyelmű, aki életerejét kicsapongó életmódjával kidobja az ablakon, a másik lusta békavérű, aki azt szánalmas szorgoskodásból elsenyvedni engedi. A mindenáron takarékoskodó annak a veszélynek van kitéve, hogy a békavérűvel kerül egy sorba. A kicsapongás rendszerint reakció az észszerű fogyasztás törvényei ellen, a takarékosság pedig nem egyszer reakció a kicsapongás ellensúlyozására.

Azért van adva számunkra minden, hogy azt elfogyasszuk. Nincs olyan baj, amelyet ne a visszaélés hozott volna ránk. A legnagyobb bűn, amellyel a mindennapi élet jelenségei iránt vétkezünk, a visszaélés, természetesen a szó tágabb értelmében. Szeretjük a „pazarlás” kifejezést, de a pazarlás csak egy fázisa a visszaélésnek. Minden pazarlás visszaélés; és minden visszaélés pazarlás.

A takarékosság erényét könnyen túlzásba viszik. Nagyon helyes, sőt kívánatos, hogy mindenkinek legyen tartalékalapja. A gyermekeket arra tanítjuk, hogy a pénzt megtakarítsák, ami a meggondolatlan és önző pénzkiadás ellen értékes orvosság is. Pozitív értéke azonban nincs; nem vezeti rá a gyermeket saját ereje kifejtésének hasznos és biztos útjára. Helyesebb dolog a gyermeket arra tanítani, hogy pénzét befektesse és felhasználja ahelyett, hogy megtakarítsa. És a legtöbb ember, aki fáradtságosan megtakarít néhány dollárt, jobban tenné, ha befektetné azt, akár saját magába, akár valami hasznos munkába. Idővel többet takaríthatnának meg. A fiatalembereknek befektetniük kell, nem megtakarítaniuk. Be kell fektetniük magukba, hogy megnöveljék saját teremtő képességeiket; miután elérték a hasznosságuk legnagyobb fokát, azután elegendő idejük lesz arra gondolni, hogy félretegyék a jövedelmük egy meghatározott részét. Az nem „megtakarítás,” ha meggátolod, hogy produktívabb legyél; ekkor valójában elveszel a végső tőkédből. Csak a helyes pénzhasználat a csalhatatlan zsinórmérték. A használat pozitív, aktív és éltető. A használat eleven valami és szaporítja minden jónak summáját.

Az individuális szegénység általános felforgatás nélkül is megszüntethető. A béremelés, a nyereségemelés és mindenfajta emelés, hogy több pénzt fordítsunk erre vagy amarra a célra, csak egyes osztályok magában álló kísérlete, hogy önmagukat kiragadják a veszélyből, tekintet nélkül embertársaik sorsára. Általánosan elterjedt babona szerint a pénz még a viharból is kimenti az embert. A munkások azt hiszik, hogy ellenállhatnak a viharnak, ha magasabb munkabérekre tesznek szert. A kapitalisták meg azt hiszik, hogy ellent tudnak neki szegülni, ha nagyobb nyereségre tesznek szert. A pénz mindenhatóságában való hit valósággal megindító. A pénz rendes időkben igen hasznos cikk, de magában nem nagyobb érték, mint amennyit azok az emberek érnek, akiket segítségével a termelésbe kapcsolunk be – sőt még ebben az esetben is visszaélhetünk vele.

Vastag gyökerű babona az is, hogy az ipar és a mezőgazdaság között természetes ellentét van. Szó sincs róla. Éppen olyan esztelen az a felfogás is, hogy az embereknek vissza kell térniük a mezőre, mert a városok túlnépesedettek. Ha az emberek szót fogadnának, a mezőgazdaság csakhamar megszűnne jövedelmező foglalkozás lenni. Természetesen éppen ilyen észellenes lenne az is, ha az emberek csapatosan vándorolnának be az ipari központokba. Ha a falu elnéptelenedik, mi haszna van abból az iparnak? Az ipar és a mezőgazdaság között kölcsönösségnek kell lennie. Az ipar megadhatja a farmernek azt, amire szüksége van, hogy jó farmer lehessen, és a farmer éppen úgy, mint a többi nyersanyagtermelő, ellátja az ipart mindazzal, ami azt teljesítőképessé teszi.

Úgy az ipari, mint a mezőgazdasági munkánál egyaránt felvetődik az időszaki munka kérdése. Az építőmunka például egész télen át pang. A mezei munkának hasonló módon van holt időszaka, amikor a földműveseknek a gyárba kellene vándorolniuk, hogy a nekik szükséges iparcikkek előállításában segédkezzenek. Mennyivel jobb volna, ha az ipari munkások tavasszal és nyáron kivonulhatnának a mezőre, hogy ott négy hónapon keresztül egészséges paraszti életet éljenek. Ha az ipari és a mezőgazdasági munkások időnként felválthatnák egymást, harmonikusabb világnézet jönne létre. Az emberek igazságosabban ítélnék meg egymás és megszűnne a kölcsönös gyűlölet és az elégedetlenség.

És ez nem kivitelezhetetlen. A helyes és kívánatos sohasem elérhetetlen. Csak egy kis együttműködés szükséges hozzá, ellenben kevesebb kapzsiság és becsvágy, több figyelemre méltatása magának az életnek. A gazdagok kívánatosnak tartják, hogy évenként 3–4 hónapot utazhassanak és idejüket valamely elegáns nyári vagy téli üdülőhelyen tétlenségben tölthessék. Az amerikai nép túlnyomó nagy része nem pocsékolná el így az idejét még akkor sem, ha erre megadnák neki a módot. Ellenben szívesen hajlandó lenne olyan együttműködésre, hogy a szabad levegőn való szezonmunkát lehetővé tegye.

Alig kétséges, hogy a békétlenség és elégedetlenség jórészben a természetellenes életmódból származik. Azoknak az embereknek, akik évről-évre ugyanazt csinálják, meg vannak fosztva a napfény áldásától, és ki vannak zárva az élet perspektíváiból, nem lehet szemrehányást tenni azért, mert életüket elpocsékoltnak jelzik. Ez egyformán érvényes a munkásokra és a kapitalistákra is.

Azt az ellenvetést teszik, hogy az ipar szenvedné meg, ha a munkások nagy tömege nyáron évről-évre elhagyná munkahelyét. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezek a csoportok 3–4 hónapnyi szabad levegőn végzett munka közben hatalmas energiatömeget raktároznának szervezetükbe. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a hatást, amelyet a falura való rendszeres visszatérés az életfenntartás költségeire gyakorol. Mi magunk eredménnyel valósítottuk meg a mezei és ipari munkások fent említett kibékítését. Northville-ben, Detroit mellett ugyanis kisebb motorszelep gyárunk van. Az üzem vezetése és organizációja aránylag egyszerű, minthogy a gyártás csak egy cikkre terjed ki. Tanult munkásokra nincs szükségünk, mert a tudást gépekkel helyettesítjük. A környékből való földművesek az év egy részében a gyárban, más részében a farmon dolgoznak, minthogy a géperővel végzett földművelés kevés fáradtságot és időt igényel. Az üzemerőt a víz szolgáltatja.

Jókora gyárat építünk most a Flat Rockban, Detroittól vagy 25 km.-nyire. A folyóba duzzasztógátat építettünk, mely egyúttal a Detroit-Toledo-Ironton-vasút és az országút átvezetésére is szolgál. Ebben a gyárban csak üveget állítunk elő. A gát elegendő mennyiségű vizet duzzaszt, hogy nyersanyagunk tetemes részét vízi úton szállíthassuk ide. Ellát azonkívül bennünket hidroelektrikus berendezések révén árammal is. Az egész egy nagy mezőgazdasági központban fekszik és így a túlnépesedés, valamint az abból származó egyéb bajok ki vannak zárva. A munkások gyári tevékenységükön kívül még kerteket és szántóföldeket művelnek, amelyek 25–30 km.-es körzetben fekszenek – mert a munkás ma természetszerűleg abban a helyzetben van, hogy automobilon járhasson be a gyárba. Ezen a helyen demonstráljuk mi majd a mezőgazdaság és az ipar kapcsolódását a túlnépesedés és minden más kísérőjelenség kizárása mellett.

Az a hit, hogy egy iparos országnak az ipart központosítania kell, véleményem szerint alaptalan. Ez csak a fejlődés közbeeső stádiumában szükséges. Mert minél jobban előre jutunk az iparban és megtanuljuk az árucikkeket kicserélhető alkatrészekkel gyártani, annál inkább javulnak a termelési viszonyok. És a munkás számára szintén a termelési szempontból legjobb viszonyok a legmegfelelőbbek. Egy óriási gyárat nem célszerű kis folyó mellett felállítani. De kis gyárat felállíthatunk kis folyó mellett is és a kis gyárak egyesülése, amelyek közül mindegyik csak egy alkatrészt állít elő, az egész eljárást olcsóbbá teszi, mintha mindent egy óriási üzemben gyártanánk. Vannak ugyan kivételek, mint például az öntés. Ilyen esetben, mint például River Rouge-ban, arra törekszünk, hogy az öntést összekapcsoljuk a vasgyártással, valamint arra, hogy a rendelkezésre álló üzemi erőket 100 százalékig kihasználjuk. Az efféle kombinációk azonban inkább kivétel, mint szabályszámba mennek, és ezek a központosított üzemek felbomlásának folyamatát nem befolyásolják.

Az ipar decentralizálódni fog. Ha valamely város elsüllyedne, nem építenék fel azonos tervek szerint. A nagyváros betöltötte sajátos hivatását. A népesség koncentrálásával sok olyat tanultunk, amit falun sohasem tanulhattunk volna meg. Lakás, egészségügy, világítástechnika és társadalmi szervezet a nagyvárosi tapasztalatoknak köszönheti megvalósítását. De a nagyvárosban gyökereznek azok a társadalmi bajok is, amelyekben ma szenvedünk. A kisebb közösségek, amelyek az évszakok befolyásának még mindig ki vannak téve, nem ismerik sem az ínséges szükséget, sem a szélsőséges gazdagságot, de azoknak a társadalmi nyugtalanságoknak és felkeléseknek átkát sem, amelyek a milliós lakosságú városokat sújtják. A milliós városban van valami fenyegető vadság. És ezeknek dühöngésétől 50 km.-nyire boldog és megelégedett falusiak élnek. A nagyváros a valóságban csak borzalom. Összes életfenntartó szükségletében bevitelre szorul, a szállítás beszüntetése tehát azonnal megállítja vérkeringését.

Végül az összköltségek úgy a magán-, mint az üzleti életben annyira megnövekedtek a nagyvárosban, hogy azok alig viselhetők el. Ezek a költségek akkora adót rónak a megélhetésre, hogy semmi fölösleges nem marad. A politikusok igen könnyűnek találták a kölcsönszerzést, és így történt, hogy a városok hitele teljesen kimerült. Az utóbbi tíz esztendő alatt nálunk roppantul emelkedtek az összes nagyváros adminisztrációs költségei. A költségek nagy része a kölcsönzött pénz kamataiból áll, vagy pedig improduktív kövekké, téglákká, vakolattá, vagy pedig a városi élethez szükséges, de igen drágán épített közüzemekké, mint vízvezeték, csatornázás stb. változott át. Ezeknek az üzemeknek a fenntartási költsége, a közlekedésnek, a rendnek az ellátása az ilyen túlnépesedett helyeken sokkal nagyobb, mint az általuk nyújtott előny. A modern nagyváros tehát pazarló lett és ma csődben van, holnap pedig megszűnik.

Hogy az életet mindenütt ismét észszerű alapra helyezhessük és hogy eltüntessük a világból a szegénységet okozó pazarlást, haladéktalanul meg kell tennünk az előkészületeket a kihasználatlan természeti erők hasznosítására. Így a szénbánya közvetlen közelében levő gőzzel hajtott villamos erőfejlesztő az egyik, a vízerőre berendezett villamos áramtermelő-központ pedig a másik község számára lesz a legolcsóbb. Annyi kétségtelen, hogy minden községben kellene központi erőfejlesztőnek lennie, hogy mindenkit elláthassanak olcsó árammal. Ez olyan természetes ma már, mint a vasút vagy a vízvezeték. És ezek a nagy erőforrások minden nehézség nélkül a közönség szolgálatába állíthatók, minthogy ennek a nagy költséggel járó tőkebefektetés nem akadálya.

Azt hiszem, hogy a tőkéről való nézeteinket legalább részben revízió alá kellene vennünk.

Az a tőke, amely magából a vállalatból származik és amelyet arra fordítanak, hogy a munkást keresethez juttassa és jólétét emelje, továbbá az olyan tőke, ami növeli a munkaalkalmakat, ezzel egyidőben leszállítja a közönséggel szemben való teljesítmény költségeit, még egyesek kezében sem jelent a közre nézve veszedelmet. De a vállalkozó ne tekintse többletét saját egyéni tulajdonának, mert azt nem egyedül teremtette. Lehet, hogy a tulajdonos eszméje minden energiát lekötött és azt egyetlen cél felé irányította, de minden munkás társa volt az ő munkájánál. A vállalatot sohasem szabad a jelen szempontjából és az abban résztvevőkre való tekintettel bírálni, hanem állandóan fejleszteni kell. Azonban rendelkeznie kell az ehhez szükséges eszközökkel. Nagy munkabért kell fizetnie, hogy biztosítsa minden résztvevő tisztességes megélhetését – mellékes, hogy a vállalatban milyen szerepet tölt be. De annak érdekében, hogy a vállalat képes legyen támogatni azokat, akik benne dolgoznak, rendelkeznie kell egy többlettel. Az végső soron nem számít, hogy hol tartják vagy kinek a kezében van ez a többlet; az számít, hogy mire használják.

Az olyan tőke, ami nem teremt állandóan új és jobb munkaalkalmakat, haszontalanabb, mint a homok. Az a tőke, amely a munkás életviszonyait nem javítja állandóan és napi munkabérét nem irányítja igazságosabban, voltaképpen eltévesztette hivatását. A tőke legfőbb célja nem az, hogy több pénzt teremtsen, hanem a pénzt az élet megjobbításának szolgálatába állítsa. Ha mi, gyárosok, nem járulunk hozzá ahhoz, hogy a társadalmi probléma megoldódjék, nem töltjük be a legfontosabb hivatásunkat, nem teljesítettük kötelességünket.