Henry Ford – Életem és munkásságom: 12. Úr a pénz, vagy szolga?

Henry Ford – Életem és munkásságom: 12. Úr a pénz, vagy szolga?

1920 decemberében az üzletek egész Amerikában ellanyhultak. Az automobilgyárak nagy részét bezárták és egész sereg szőröstől-bőröstől a bankok karmai közé került. Sok ipari konszernről olyan hírek jártak, hogy pénzügyi nehézségekbe jutott és az én érdeklődésem is felébredt, amikor meghallottam, hogy a Ford Automobil Társaságnak nemcsak pénze nincs, de nem is tud szerezni. Már megszoktam a társaságunkról szállingózó különféle híreszteléseket annyira, hogy alig tartottam érdemesnek valamit is megcáfolni. A jelen esetben azonban igen furcsán hangzottak – határozottak és részletesek voltak. Hallottam, hogy legyőztem a kölcsön iránti előítéletemet és naphosszat levett kalappal pénzért koldulok a Wall Streeten. Sőt azt állították, hogy senki sincs abban a helyzetben, hogy nekem pénzt kölcsönözzön és valószínűleg fel fogok számolni és így vissza kell vonulnom az üzleti életből.

Annyi igaz, hogy valóban nehézségekkel küzdöttünk. 1919-ben váltó ellenében 70 millió dollárt vettünk fel, hogy a Ford Automobil Társaság összes részvényeit megvásároljuk. Ebből 33 millió még kifizetetlen volt, 18 millió dollárt jövedelmi adóba kellet befizetni; azonkívül szándékunk volt, hogy 7 millió dollárt szokás szerint szétosztunk a munkások között. Egyszóval 1921 január 1-je és április 18-a között éppen 58 millió dollárt kellett kifizetnünk. Bankban mindössze 20 millió dollár volt. Bankkontónk nagy része többé-kevésbé közös vagyon volt és így könnyen feltételezhették, hogy a hiányzó 38 millió dollárt nem tudjuk kifizetni anélkül, hogy kölcsönt ne vennénk fel. A Wall Street igénybevétele nélkül ekkora összeget nem lehetett egykönnyen előteremteni. Mi erre a hitelre feltétlenül jók voltunk. Hiszen két esztendővel ezelőtt 70 millió dollárt vettünk fel. Minthogy adósságmentes volt az egész vagyonunk és egyébként sem volt semmiféle tartozásunk, más időben teljesen simán ment volna, hogy nagy összegeket kapjunk kölcsön. Sőt ellenkezőleg, mindenki kitűnő üzletnek tekintette volna.

Most azonban tapasztalnom kellett, hogy pillanatnyi pénzzavarunkat ipari körökben közelgő bukásunk előjelének tekintették. Bizonyosnak látszott, hogy ezek a hírek, ámbár mindenfelé szállingóztak, egy bizonyos forrásból erednek. Feltevésem megerősödött azáltal, hogy egy Battle Creek-ből való ismert nevű bankigazgató a mi szűkös pénzügyi viszonyainkról szóló jelentésekkel látta el a közönséget. Mindamellett óvatosan kerültem, hogy egyetlen híresztelést is megcáfoljak. Kibontakozási terveink készen voltak, de pénzkölcsönzés nem szerepelt azokban.

Nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy a kölcsönre nincs kedvezőtlenebb időpont, mint amikor a bankok azt hiszik, hogy tőlük kell kölcsönt felvenni. A megelőző fejezetben már kifejtettem pénzügyi alapelveimet. Tehát itt volt az alkalom, hogy azokat megvalósítsam a gyakorlatban. Megszerveztünk egy alapos nagytakarítást.

Egy kissé vissza kell mennünk és meg kell világítanunk az akkori viszonyokat. 1920 elején észlelhető volt, hogy a háború okozta spekulációs láz nem lesz tartós. Néhány, a háború által életre keltett konszern, melynek sohasem volt létjogosultsága, összeomlott. A közönség vásárlóereje hanyatlott. A mi forgalmunk ugyan teljesen változatlan maradt, de tudtuk, hogy mi is sorra kerülünk. Komolyan gondoltam arra, hogy az árakat leszállítsuk, de az országban akkor a termelési költségeket nem lehetett kalkulálni. A munkások a nagy munkabérek ellenére mindig kevesebbet dolgoztak, a nyersanyag-kereskedők ellenben az árakkal a felhők felé tartottak.

Júniusban a mi eladásaink is csökkentek és ettől fogva egészen szeptemberig folyvást hanyatlottak. Itt volt tehát a pillanat, hogy a közönség vásárlóerejéhez mérjük a portéka árát. De ez még nem volt elég. Valami drasztikus dolgot kellett véghez vinni, hogy a közönségnek megmutassuk, hogy mi komolyan vesszük a dolgot és eszünk ágában sincs komédiát játszani. Ezért szeptemberben a túrakocsik árát leszállítottuk 573 dollárról 440-re. Tehát a költségeknél is jóval lejjebb mentünk, pedig azzal az anyaggal dolgoztunk, amelyet a felhőkbe hajtott áron vettünk. Azt a szemrehányást is tették, hogy nyugtalanítjuk a piacot. Ez már aztán fején ütötte a szöget – hiszen én óhajtottam a legjobban, hogy az árak a fellegekből a természetes nívóra essenek vissza. Szilárd meggyőződésem, hogy ezt a depressziós időszakot elkerülhettük volna, ha akkor, vagy még korábban az összes gyárosok és kereskedők mindenütt kíméletlen árleszállításokhoz és alapos tisztogatáshoz nyúltak volna.

Forgalmunk az árleszállítás után emelkedett, de csakhamar megint ellanyhult. Tehát még mindig nem alkalmazkodtunk eléggé a publikum vásárlóerejéhez annyira, hogy áruinkon nehézség nélkül túladhattunk volna. A közönség minden árral szemben gyanakvó volt. Újabb árleszállításra határoztuk tehát magunkat és havi 100 000 autó gyártását vettük tervbe, annak ellenére, hogy forgalmunk távolról sem indokolta ezt a mennyiséget; arra törekedtünk mégis, hogy a gyártás leállításáig az összes nyersanyagot lehetőleg kész áruvá feldolgozzuk. Tudtuk, hogy a leltár elkészítése és a nagytakarítás megejtése céljából le kell állnunk. Utána azonban lényegesen leszállított árakkal és ennek folytán megélénkülő kereslet számára kész kocsikkal szándékoztunk megindulni. Az új kocsikat már az olcsó nyersanyagból építhettük és így még inkább megbarátkozhattunk az újabb árcsökkentéssel.

Decemberben azzal a szándékkal zártunk, hogy tizennégy nap múlva újból megkezdjük az üzemet. De valóban annyi munkánk akadt, hogy csak hat hét múlva nyithattunk újra. Alig hogy bezártuk az üzemet, a pénzügyi helyzetünkről szóló hírek megsokasodtak. Úgy tudom, sokan azt hitték, hogy pénz után futkosunk és így majd feltételeinkben is szerényebbek leszünk. De mi nem kerestünk pénzt. Nem volt rá egyáltalán szükségünk. Közben ajánlatot is kaptunk. Egyik new york-i bank hivatalnoka felkeresett és elém terjesztette a bank részletes hiteltervezetét, amelyben még arról is történt gondoskodás, hogy a bank képviselője mint kincstárnok vezetné a Ford-társaság pénzügyeit. Nem kerestünk ugyan pénzt, de abban a pillanatban valóban kincstárnok nélkül voltunk. A bankemberek tehát csakis a kincstárnok beállításának eszméjében találták el a valóságot. Felkértem Edsel fiamat, hogy vegye át a társaság elnökségét és pénzügyeinek vezetését. Kincstárnokot tehát találtunk a gyárban és a bankemberekre nem volt többé szükségünk.

Megkezdtük a nagytakarítást. A háború alatt kénytelenek voltunk különböző háborús megrendeléseket teljesíteni, ami arra kényszerített bennünket, hogy eltérjünk attól az elvtől, hogy csak egyetlenegy árucikket állítsunk elő. Ezért különböző új osztályok alakultak. A hivatalnoki személyzet megsokszorozódott, különböző költséges berendezkedések csúsztak be, mint a zűrzavaros termelés következményei. Ami nem volt kapcsolatban az automobil-készítéssel, kivonult a Ford-gyárból.

Ebben a pillanatban az egyetlen esedékes összeg a munkásoknak önként fizetendő 7 millió dollár volt. Erre ugyan nem voltunk kötelezve, de a pénzt január 1-én fizetni akartuk. Az összeget a készpénzből vettük el.

Egész Amerikában 35 fiókot tartottunk fenn, valamennyi összeszerelőgyár volt, de közülük huszonkettő egyes alkatrészeket is állított elő. Ebben az időben a tulajdonképpeni termelést félbehagyták és csak kocsikat raktak össze. Amikor gyárunkat bezártuk, Detroitban nem volt egyetlen eladó kocsink sem. Az összes alkatrészeket elszállítottuk, úgyhogy a detroiti kereskedők Chicagóba meg Columbusba mentek alkatrészekért. Január vége felé pont 10 000 emberrel a highland parki gyárunkban megkezdtük a gyártást. Majd beszedtük külföldi követeléseinket és eladtuk a melléktermékeket.

Csak most foghattunk hozzá teljes erővel a termeléshez. A nagytakarítás szerencsésen kisöpört minden pazarlást, ami csak az árakat emelte és a nyereséget nyelte el. Mindent eladtunk, amire nem volt szükségünk. Eddig naponta és autónként 15 embert foglalkoztattunk. Ettől kezdve csak 9 ember jutott egy kocsira. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy 6 elvesztette az állását. Csak immár nem voltak improduktívak. Az újabb ármérséklés előfeltételei tehát részben már megvoltak.

Az irodai dolgozók számát felére redukáltuk és jobb munkát ajánlottunk nekik a műhelyben. Legtöbben beleegyeztek. Beszüntettük a statisztikákat, eltöröltük a formulákat, mindent, ami nem függött össze szorosan a termeléssel. Statisztika-hegyet halmoztunk eddig össze, csak azért, mert érdekesek voltak. Statisztikából azonban nem építettünk automobilt, tehát elhagytuk. Továbbá 60 százalékkal csökkentettük a telefonhálózatot. Régebben öt munkásra esett egy előmunkás, most húszra, a többi előmunkás gépeknél dolgozik.

Ilyen módon az egy kocsira eső üzemi költség 146 dollárról 93 dollárra csökkent. Nem nehéz kiszámítani, hogy napi 4000 kocsi produkálásánál 212 000 dollár, azaz majdnem az összes munkabér a megtakarítás, és hogy az úgynevezett „lehetetlen” ár nem bérleszállítás, sem anyagminőség-silányítás, de még csak nem is szőrszálhasogató takarékosság következménye, hanem egyedül minden fölösleges pazarlás kiküszöbölése folytán érhető el.

A legfontosabb azonban az, hogy új módszert fedeztünk fel, hogy vállalatunknak minél kevesebb pénzre legyen szüksége: a gyártási folyamat rövidítését. Hogy ezt elérjük, szükségünk volt a Detroit-Toledo-Ironton vasútra, amelyet nyomban megvásároltunk. A vasút ugyanis igen nagy szerepet játszott a mi gazdálkodásunkban.

Néhány kísérlet után megállapítottuk, hogy az eddigi 22 napos termelési ciklus a vasút révén leszállítható 14 napra. Ez azt jelenti, hogy a nyersanyag az eddig szükséges idő 66 százalékában, azaz egyharmad időnyeréssel megvehető, feldolgozható és a kész termény a kereskedők kezére juttatható. Eleddig mintegy 60 millió dollár értékű raktárt tartottunk, hogy a termelés folytonosságát biztosítsuk. Minthogy ezt egyharmadával csökkentettük, 20 millió dollár felszabadult, ami kamatokban 1-2 millió dollárt tesz ki évenként. A leltárral kapcsolatban sikerült vagy 8 millió dollár készpénzt szerezni, tehát összesen 28 millió dollár szabadult fel, melynek kamatát a takarékossági számlára könyvelhettük.

1921 január 1-én 20 millió dollár készpénz állott rendelkezésünkre, április 1-én 87 millió, tehát 27 millióval több, mint amennyire adósságaink törlesztésére szükség volt. Ez hát az eredménye a hatványozott üzleti tevékenységnek.

Ezt az egész ügyet nem önmagáért beszéltem el, hanem azért, hogy megmutassam, hogyan segíthet valamely vállalat a saját erejéből önmagán ahelyett, hogy idegen pénzt venne kölcsön. Ha ezek fölött egy kissé gondolkozom, szinte azt mondhatnám, hogy a mi pénzrendszerünk majdnem jutalmat tűz ki a kölcsönfelvételre, és ezáltal túl nagy befolyást biztosít a bankoknak a gazdasági életben.

Kölcsön is vehettük volna azt a 40 millió dollárt – vagy többet, ha akartunk volna. Tegyük fel, hogy így teszünk; mi történt volna? Jobban vagy rosszabbul üzemeltethettük volna a vállalkozást? Ha kölcsönt vettünk volna fel, nem késztetett volna minket a szükség arra, hogy megtaláljuk a termelés olcsóbbításának módját. A jobb termelés előnye nélkül maradtunk volna, méghozzá súlyos adósságteherrel. Az autóink valószínűleg száz dollárral drágábbak lennének, mint most; így kevesebbet tudnánk termelni, mivel nem volna annyi vásárlónk; kevesebb embert alkalmaznánk; röviden, nem tudnánk a legnagyobb szolgálatot nyújtani. A pénzemberek megoldása az volt, hogy kölcsönt ajánlottak, nem pedig az, hogy jobb termelési módszereket javasoltak. Nem mérnököt, hanem kincstárnokot akartak küldeni hozzánk.

És éppen ezért, a bankokkal való összeköttetés veszedelmet jelent minden vállalatra nézve. A bankemberek csak a pénzformulákra gondolnak, mert a gyár szerintük olyan intézmény, amelynek nem árut, hanem pénzt kell termelnie, amiért is csak a pénzt méltatják figyelemre, nem a termelést. Nem tudják megérteni, hogy egy vállalat sohasem áll meg. Vagy nő, vagy fogy. Az árleszállítást pedig úgy tekintik, mint kidobott nyereséget, nem pedig mint az üzlet fellendítésének alapját.

A bankembereknek túlságosan nagy szerepük van az iparban. Ezt magánvéleményében a legtöbb üzletember elismeri, nyíltan azonban nem teszi – a bankárjától való félelem miatt. A közfelfogás szerint ugyanis nem fontos, hogy a vagyont pénzspekulációval vagy termelő munkával szerzik-e. A szerencsés bankár átlagban kevésbé intelligens és széles látókörű, mint a sikerrel dicsekvő vállalkozó, mégis azt mondhatjuk: a hitel hatalma révén a bankár valósággal uralkodik a vállalkozó fölött.

A bankárok hatalma az utolsó 15-20 évben – különösen a háború óta – nagyon megnövekedett. A bankár az én tapasztalatom szerint képzettségénél, de mindenekelőtt állásánál fogva teljesen alkalmatlan arra, hogy az iparban vezető szerepe legyen. Vajon az a tény, hogy a hitel urai az utóbbi időben olyan szörnyű hatalmat értek el, nem annak a jele-e, hogy a mi pénzrendszerünkben valami hiba van? A bankárok éppenséggel nem ipari éleselméjűségüknek köszönhetik azt, hogy az ipar vezetése a kezükbe került; maga a rendszer, saját akaratuk ellenére, juttatta őket oda. Saját személyemet illetőleg is azt állítom, hogy az a pénzügyi rendszer, amellyel mi dolgozunk, éppenséggel nem a legjobb.

Előre kell bocsátanom, hogy kifogásaim nem személyes természetűek. Nem vagyok a bankárok ellensége, mert bizonyos, hogy nem nélkülözhetjük az okos és pénzügyileg képzett embereket, és a világ sem nélkülözheti a bankok segítségét. Sőt, szükségünk van tőkére is, mert nélküle nem volna termelés. De hogy bank- és hitelügyletünket helyes alapra fektettük-e, az más kérdés.

Nekem magamnak közömbös, hogy a bankemberek mit csinálnak, minthogy mi elértük azt, hogy üzletünket a bankok segítsége nélkül vezethetjük. Elmélkedésemnek tehát nincsenek személyes okai. De egyetlen pénzügyi rendszert sem lehet jónak mondani, amely a termelők valamely osztályának különösen kedvez. Az osztálytörvényhozás minden fajtája kárhozatos. Azon a nézeten vagyok, hogy országunk termelési módszerei annyira megváltoztak, hogy az arany nem abszolút értékmérő és hogy az aranystandard mint a hitelezés eszköze, úgy, amint ma alkalmazzuk, csak bizonyos osztályoknak kedvez. Mert a hitel határait végeredményben az országban található aranymennyiség alapján állapítják meg, tekintet nélkül az országban található vagyonra.

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a pénz és hitelrendszerről dogmatizáljak. A jelenlegi pénzrendszer sem demagógiával, sem politikai szenzációkkal, sem nemzetgazdasági kísérletezéssel nem változtatható meg. Csak a viszonyok nyomására alakul át; olyan nyomás alatt, amelyet éppen úgy nem ellenőrizhetünk, mint a viszonyokat. Ma már mindkét faktor valósággá vált.

A népet tanítani kell, hogy a pénzt helyesen értékelje. Meg kell mondani, hogy mi a pénz, az mit teremt, és miben állnak a mai pénzrendszer fortélyai, aminek szomorú következménye, hogy néhány egyén uralma alatt nyög a nép!

Milyen egyszerű dolog pedig a pénz a valóságban. Egy része forgalmi szervezetünknek. A legközvetlenebb és legegyszerűbb eszköz arra, hogy a javak egyik embertől a másikhoz vándoroljanak. A pénz önmagában kiváló, sőt szükséges dolog és természeténél fogva nem tapad hozzá semmi gonoszság sem. De a pénz maradjon mindvégig pénz. Egy méter 100 centiméterből áll, ellenben mikor dollár a dollár? Ha a szénbánya-tulajdonos a métermázsát, vagy a tejkereskedő a litermértéket megváltoztatná, és ha a métert ma 110, holnap 80 centiméterrel számítanák (titokzatos művelet, amit némelyek tőzsdei szükségszerűségnek neveznek), a nép bizonyára kurtán-furcsán elégtételt venne magának az illetőkön! Vajon mi értelme van annak, ha a dollár nem marad dollár, ha a 100 centes dollár ma 65 centes, holnap 50 centes, holnapután 47 centes dollár lesz, amint az a régi jó amerikai arany- vagy ezüstdollárral történt: talán azért, hogy az „olcsó” vagy „értékvesztett” pénz miatt jajgassunk? Hogy a dollár pontosan 100 cent legyen, az éppen olyan szükségszerűség aminthogy szükséges az, hogy a kilóban 1000 gramm, a méterben pedig 100 centiméter legyen.

A bankemberek, akik csak tisztességes bankban üzleteket vállalnak, természetszerű hivatásuknak tekinthetnék, hogy jelenlegi pénzrendszerünket tanulmányozzák és felvilágosításokkal szolgáljanak róla ahelyett, hogy megelégszenek a bankügyekben való lokális jellegű mesterkedésekkel. Ha ők a bankkontóval való hazárdjátékosoktól megvonják a „bankár” nevet és elveszik tőlük a legbefolyásosabb állásokat, amelyeknek méltósága védi őket, a bankélet tüstént visszanyeri becsületét és a köz szolgálatában visszakapja azt a helyet, amelyet őt megilleti. Ebben az esetben a jelenlegi pénzrendszernek és a pénzügyi machinációknak átkait levennék a nép válláról.

Ha a bankember a mai elhibázott rendszert nagyobb előnyökkel járónak tartja az igazán egészséges „szolgáltatásnál,” és ha a személyes profit néhány esztendejét többre becsüli, mint azt a tiszteletet, amely számára kijárna és egyben a világot is boldogítaná, miközben lehetővé tenné egy jobb rendszer felállítását – akkor nincs semmiféle módja annak, hogy elkerüljük az érdekek összeütközését. Vajon nem volna-e helyesebb a pénzügyi érdekeltségeket figyelmeztetni arra, hogy a harcot, amelyet profitjuk kedvéért és a mai szisztéma fennállásáért folytatnak, ma már teljesen elvesztették? De hát mitől kell a mai pénzvilágnak tartania? Hisz a világ nem fog elpusztulni, az emberek igyekezni fognak mindig üzleteket csinálni. Pénz így is, úgy is lesz, és szükségünk lesz olyan emberekre, akik mesterek a pénz kezelésében. Csak a mesterségesen megbonyolított, de valójában semmit sem jelentő ú.n. „műveleteket” kell kiküszöbölni és a természetszerű változtatásokat kell elviselni! A bankok ne legyenek az ipar urai, hanem csak szolgái. Az üzletek ellenőrizzék a pénzt és nem a pénz az üzleteket. A romlást okozó kamatok rendszerének nagy módosításokon fog átesni. Ez esetben a bankszakma nem lesz többé rizikóval összekötött, hanem nagy, nyilvános szolgálattevő életcéllá alakul át. És a bankok így többet nyújthatnak a népnek, mint manapság. Ahelyett, hogy szervezetükben a legdrágább, az osztalékok tekintetében pedig a világ legtöbbet fizető vállalatai lennének, kevésbé költségesek lesznek és a műveletekből származó nyereségek azt az intézményt gyarapíthatnák, amelynek szolgálatában állnak.

A régi rendszer saját igazolása végett két alapvető tényre hivatkozik. Először is a mi népünk többsége a nagy bankkonszerneknek, tehát vagy az állami bankoknak, vagy pedig a szorosan csoportosult privát bankoknak tulajdonít előnyt. A hitelt minden államban vagy privát, vagy pedig félig állami érdekeltséggel ellenőrzik. Másodszor: hogy ugyanaz a központosító tendencia az egész világon észrevehető. Az amerikai hitelt New York ellenőrzi, ahogy a háború előtt Londonból irányították a világhitelt, hiszen az angol font a világkereskedelemben mint a pénzszámítás standardja érvényesült.

Kétféle reformmódszer áll rendelkezésünkre: az egyik alulról, a másik felülről avatkozik be. Az utóbbi a helyes, az előbbit most próbálja ki Oroszország. Ha a reformot felülről kezdjük, akkor szociális körültekintéssel, őszinte, meleg altruizmussal, és azzal az odaadással kell végrehajtani, amelynek a saját hasznát kereső okossághoz semmi köze sincs.

A világ gazdasága nem azonos a pénzzel és nem is fejezhető ki tökéletesen a pénz segítségével. Az arany magában nem értékcikk. Az arany épp oly kevésbé gazdagság, mint ahogy a biztosítási csekkek sem biztosítékok. Mint a gazdaság kifejezőjét tulajdonosai vagy urai azonban úgy kezelhetik, hogy az nekik hatalmat jelenthet ama hitel fölött, amelyre a valódi gazdagság megteremtőinek van szükségük. A csereeszközként szolgáló pénzzel való kereskedés rendkívül nyereséges üzlet. Ha a pénzt kereskedelmi cikké változtatjuk, amelyet adni és venni lehet, mielőtt a tulajdonképpeni javak átalakulnának vagy kicserélődnének, az uzsorásoknak és spekulánsoknak jogot adunk arra, hogy a termelést adóval sújtsák. A hatalom, melyet a pénz urai a termelő erőkkel szemben bitorolnak, szembetűnőbb lesz akkor, ha alaposabban szemügyre vesszük azt a tényt, hogy a pénz fejezi ki a világ valódi gazdagságát, annak ellenére, hogy több gazdagság van, mint pénz, és az igazi gazdagság gyakran arra kényszerül, hogy várjon a pénzre. Ez vezet aztán arra a hallatlan képtelenségre, illetőleg paradoxonra, hogy a világ meg van áldva gazdagsággal, és mégis szükséget szenved.

Ezek nem csupán száraz tények, amelyek a számokban kifejezhetők és aztán félredobhatók; itt az emberi sorsról van szó. A világ szegénységét legritkább esetben a javakban való hiány idézi elő, hanem sokkal inkább a pénzszűke. A nemzetek világkereskedelmi versenye, amely nemzetközi civódásokhoz és háborúhoz vezet, az emberiséghez való viszonylatában csak egyike ezeknek a tényeknek. Ilyenformán a szegénység és a háború, ez a két nagy elkerülhető átok közös tőből fakad.

Hassunk oda mindannyian, hogy az eddiginél jobb rendszer honosodjék meg!