Az ipar legfőbb célja a termelés. Ha állandóan ezt a célt tartjuk szem előtt, a pénzügyek kérdése másodrendű tényezővé zsugorodik össze, amely főleg a könyvvezetésre tartozik. Pénzügyi műveleteim mindvégig egyszerűek voltak. Kezdettől fogva abból az elvből indultam ki, hogy csak készpénzért veszek és adok el, így állandóan nagyobb összeg készpénz állt a rendelkezésemre, a legnagyobb mértékben kihasználtam a készpénzelőlegeket és beszedtem folyószámlám kamatait.
A bankot mindenekelőtt olyan intézménynek tartom, amelyben biztonságosan és kényelmesen lehet pénzt őrizni. Azok a percek, amelyeket a konkurens vállalatoknak szentelünk, veszteséget jelentenek a saját üzletünknél. Az ipari vállalat finanszírozásának kellő helye a gyár, nem pedig a bank. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az üzletember ne értsen a pénzügyekhez. Jobb azonban, ha keveset, mintha sokat ért hozzá, mert ha sokat ért a pénzügyi kérdésekhez, könnyen ki van téve annak a kísértésnek, hogy azt higgye, jobb pénzt kölcsön venni, mint megkeresni. És mielőtt rendbe szedné magát, kénytelen lesz még több kölcsönt venni, hogy visszafizethesse az elsőt, és ahelyett, hogy szolid üzletember lenne, bankjegyzsonglőr lesz, aki állandóan egész sereg bankjegyet és váltót táncoltat a levegőben.
Ha gyakorlott zsonglőr, megél egy darabig, de egyszer egész biztosan bakot lő és az egész szép ábránd elillan. A termelést nem szabad összetéveszteni a spekulációval. Csakhogy sok vállalkozó hajlamos arra, hogy bankműveletekbe bocsátkozzon. Igaz, hogy még több bankár avatkozik a termelés ügyeibe.
Így a vállalkozás és a bankok tulajdonképpeni jelentősége gyakran megsemmisül mindkettő kárára. A tőkének a gyárból, nem pedig a bankból kellene folynia. Én azt találtam, hogy a gyár mindenképpen alkalmas arra, hogy eleget tegyen az összes efféle követelményeknek. Volt egy esetünk, amikor a Ford-társaság komoly pénzzavarba került és a gyár kívánságomra nagyobb összeget teremtett elő, mint amekkorát az Unió bármely pénzintézete hitelezni tudott volna.
A bankokkal általában csak negatíve jutottunk összeköttetésbe. Néhány esztendővel ezelőtt kénytelenek voltunk megcáfolni azt az állítást, hogy a Ford Automobil Társaság voltaképpen a Standard Oil társaságé! Cáfolatunk kapcsán a kényelmesség kedvéért egyúttal közzétettük azt is, hogy más konszernnel sem szövetkeztünk és nem is gondolunk arra, hogy kocsijainkat váltó ellenében adjuk el. A múlt esztendőben az a hír is járta, hogy mi a Wall Streeten pénz után vadászunk, de nem tartottam fáradságra érdemesnek, hogy ezt megcáfoljam. Minden kósza hírt megcáfolni sok időbe kerül. Inkább megmutattuk, hogy nincs pénzre szükségünk. Azóta nem is jutott a fülembe olyan hír, hogy pénzt hajhászunk a Wall Streeten.
Nem vagyunk a pénzkölcsönzés ellenségei és a bankárok ellen sem foglalunk állást. Csak ama törekvés ellen küzdünk, amely a munka helyett kölcsönt akar a vállalkozásba fektetni. Ellene vagyunk minden olyan bankembernek, ami a vállalkozást fejőstehénnek tekinti. A fontos csak az, hogy a pénzt, a pénzkölcsönzést és a tőkésítést méréskelt határok között tartsuk; hogy pedig ezt elérhessük, jól meg kell fontolnunk, hogy a pénz mire kell és mi módon fogjuk visszafizetni.
A pénz csak termelőeszköz, az csak egy része a berendezésnek. Teljesen közömbös, hogy nehéz helyzetben 100 000 esztergapadot vagy 100 000 dollárt kérünk-e kölcsön. Az esztergapad-többlet épp oly kevésbé tudja a bajt elhárítani, mint a pénzbőség. Kizárólag az észbeli, a megfontolásbeli és az előrelátó bátorságban való többlet képes arra. Az olyan vállalat, amely visszaél a saját eszközeivel, a kölcsönvett eszközökkel is visszaélést követ el. Mindenütt csak a visszaélést kell meggyógyítani – ezen múlik az üzlet rendje. Ha ezt megtesszük, a vállalat megteremti a maga számára szükséges pénzt éppen úgy, amint a meggyógyult emberi szervezet elegendő egészséges vért termel. A befektetés céljára kölcsönvett pénz más megítélés alá esik, mint az a kölcsön, amely a tehetetlen üzletvitel és a pazarlás leplezésére szükséges. Erre különben semmiféle pénz sem alkalmas, abból az egyszerű okból, mert a pénz magában semmit sem segít. A pazarlást csak takarékossággal, a rossz üzletvezetést csak intelligenciával lehet megszüntetni. Ehhez pénz nem szükséges, sőt a pénz bizonyos körülmények között csak akadályként szolgál. Igen sok üzletember szorult helyzetének köszönhette jó sorsát, mert az mutatta meg neki, hogy a saját feje sokkal jobb tőke, mint a bankkölcsön. Aki bizonyos körülmények között pénzt vesz kölcsön, ahhoz a részeghez hasonlít, aki másodszor is behörpent azért, hogy megszüntesse az első hatását. Voltaképpen nem éri el a célját, hanem csak fokozza a bizonytalanságot. Az üzlet fogyatkozásait orvosolni százszorta több nyereséggel jár, mint a 7 százalékra kölcsönvett tőke.
Ha azt termeljük, amire az emberek többségének szüksége van, és azt olcsó áron adjuk el, akkor mindig csinálhatunk üzletet, hacsak üzlet egyáltalán köthető. Az emberek épp oly biztosan megvásárolják azt, amire nekik szükségük van, mint ahogy mindennap isznak vizet.
Csakhogy az ilyen cikkek előállítása állandó és éber figyelmet követel. A gépek elhasználódnak, meg kell tehát őket újítani. A munkások fáradtak, lusták és hanyagok lesznek. A jó üzlet össze tudja békíteni az embereket és a gépeket a használati cikkek előállítására, de az embereket épp úgy, mint a gépeket, alkalomadtán fel kell frissítenünk és ki kell cserélnünk. Közben néha éppen az előkelő állásban levők szorulnak pótlásra még akkor is, ha ők az utolsók, akik ezt belátják. Amikor egy vállalatot eltömítenek a rossz módszerek; amikor megbetegíti az, hogy nem szenteltek kellő figyelmet egy vagy több feladatára; amikor az igazgatók kényelmesen hátradőlnek és abba a hitbe ringatják magukat, hogy a gyakorlatba ültetett terv mindörökké működni fog; amikor a vállalat puszta ültetvénnyé válik, amin élnek ahelyett, hogy hatalmas elvégzendő munkaként tekintenének rá, akkor gondokra számíthatsz. Egy szép napon arra fogsz ébredni, hogy nagyobb a forgalmad, mint valaha – és kisebb a hozama, mint valaha. Pénzhiánytól fogsz szenvedni. Vehetsz fel kölcsönöket, bizony nagyon könnyen. Az emberek el fognak halmozni a pénzükkel. Ez a legrafináltabb kísértés, ami megkörnyékezhet egy fiatal üzletembert. De ha kölcsönöket veszel fel, egyszerűen ösztönzöd a hibákat. Táplálod a betegséget. Bölcsebben bánik az ember a kölcsönzött pénzzel, mint a sajátjával? Aligha!
Akkor jött el az ideje annak, hogy egy üzletember kölcsönöket vegyen föl, amikor nincs szüksége arra. Azaz amikor nem a saját elvégzendő feladatait akarja helyettesíteni a pénzzel. Amikor egy vállalkozás kiváló állapotban van és bővítésre szorul, viszonylag biztonságos kölcsönökhöz folyamodni. De ha egy vállalkozás a rossz vezetés következtében szorul a pénzre, akkor belülről kell rendbe hozni az üzlet gondjait ahelyett, hogy kölcsönökkel borogatnák.
Pénzügyi politikám eladási politikámnak következménye. Azt állítom, hogy jobb sok árucikket kevés nyereséggel, mint keveset nagy nyereséggel eladni. Ez az eljárás sok vevő számára teszi lehetővé a vételt és sok embernek jól fizetett munkaalkalmat teremt. Ennek következménye a tervszerű és állandó termelés. Alapos megfontolással azt találjuk, hogy az elhamarkodott finanszírozást rendszerint a rossz és meggondolatlan üzletvezetés idézi elő. Az árleszállítást rövidlátó emberek azonosnak tartják a bevételek csökkentésével. Természetesen igen nehéz olyan gyengeelméjű emberekkel tárgyalni, akiknél az üzleti élet legprimitívebb törvényeinek ismerete is hiányzik.
Egy alkalommal például, amikor a kocsinként 80 dolláros árleszállítást terveztem, megkérdeztek, hogy vajon tudatában vagyok-e annak, hogy e művelet által 500 000 darab kocsi gyártása mellett a társaság nyereségét évenként 40 millió dollárral csökkentem. Ez egész természetes volna, hogy ha megmaradnánk az 500 000 kocsi termelésénél továbbra is. Az egész különben nem egyéb érdekes matematikai számításnál, amelynek az üzlethez semmi köze nincs, mert hiszen az árucikk árának leszállítása nélkül nem tudjuk tovább fokozni a forgalmat. Az ilyen vállalatnak ennélfogva semmiféle stabilitása sincs.
Ha valamely vállalat nem növekszik, akkor fogyóban van, és az ilyen vállalatnak új tőkére van szüksége. Az elavult üzletpolitika azt követelte, hogy az árakat lehetőleg olyan magasan kell tartani, amint azt a publikum csak megfizetheti. A valóban modern üzletpolitika éppen az ellenkezőjét követi ennek.
Részvényesek nézetem szerint csak olyan emberek lehetnek, akik az üzletben maguk is közreműködnek, akik a vállalatot a teljesítmény egyik eszközének és nem pénzcsináló gépezetnek tekintik. Egyik esztendőben jövedelmeink jóval nagyobbak voltak, mint amennyit vártunk, úgyhogy minden vevőnknek 50 dollárt visszafizettünk. Úgy éreztük, hogy minden vevőt ennek az összegnek erejéig önkéntelenül megadóztattunk. Ár- és pénzpolitikámat megmagyaráztam néhány esztendővel ezelőtt egy perben, ami arra akarta kényszeríteni a társaságot, hogy magasabb osztalékot fizessen. A tanúk padján azt a politikát, amelyet már akkor is és most is követek, a következőképpen fejtettem ki:
Mindenekelőtt jobbnak tartok sok kocsit mérsékelt nyereséggel eladni, mint keveset nagy nyereséggel: nagy forgalom, kis árrés.
Ezt pedig azért tartom jobbnak, mert így sok embernek nyújtunk lehetőséget, hogy kocsit vásároljon és annak örülhessenek, ugyanakkor, ami még ennél is örömteljesebb és fontosabb: sok munkás jól fizetett munkaalkalmat talál. Az én életemnek pedig ez a végcélja. De munkám nem volna sikeres, sőt tökéletes visszaélés lenne, ha magam és üzlettársam számára nem gazdálkodtam volna ki egyszersmind tisztes nyereséget is.
Ezt a politikát egészséges üzletpolitikának tartom, mert igazolva látom. Nekünk ugyanis lehetségessé vált kocsijainkat évről-évre növekvő vásárlókörnek hozzáférhetővé tenni és egyre nagyobb számú munkásnak munkalehetőséget és megélhetést teremteni, miközben üzletünk kifejlesztése által nyereségünket olyan arányúvá tettük, amiről kezdetben álmodni sem mertünk volna.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy valahányszor a kocsi árát a minőség érintése nélkül leszállítjuk, emelkedik az esetleges vevők száma. Igen sokan hajlandók 360 dollárt fizetni egy kocsiért, holott a 440 dolláros ártól visszarettentek. A 440 dolláros árnál kereken 500 000 vevőnk volt, 360 dollárért a forgalmat 800 000 kocsira emelhetjük – a nyereség az egyes kocsiknál ilyenformán kisebb ugyan, de a kocsik száma és a velük foglalkozó munkások száma jóval nagyobb, és végeredményben olyan össznyereséget érünk el, amelynél nagyobbat nem is lehetne elérnünk.
Itt azt is megjegyezhetem, hogy nem tartom helyesnek, hogy autóink révén mértéken felüli haszonra tegyünk szert. A mérsékelt nyereség jogosult, de a nagy már igazságtalan. Elvem régtől az volt, hogy a kocsik árát olyan gyorsan leszállítsam, amint csak a termelés azt lehetővé teszi és az ebből származó előnyöket a fogyasztóknak és különösen a munkásoknak juttassam – tagadhatatlanul a saját magunk minden fogalmat felülmúló előnyére is.
Az ilyen politika semmi esetre sincs összhangban azzal a nézettel, hogy az üzletet úgy kell vezetni, hogy a részvényesek a legnagyobb összegű készpénzt szedjék ki belőle. Ezért én a szó közönséges értelmében vett részvényeseket nem is használhatom, mert nem segítik a teljesítményre való alkalmat növelni. Becsvágyam arra irányul, hogy mindig több munkást foglalkoztassak és minél több embertársamnak javára legyek annak az „ipari szisztémának” áldásaival, amelyet a Ford Társaság megalapozni igyekszik; szeretnénk segíteni abban, hogy életeket és otthonokat teremtsenek. Ez megköveteli, hogy a lehető legtöbb nyereséget visszaforgassuk a produktív vállalatba. Ennélfogva nálunk nincs hely a nem-dolgozó részvényeseknek. A dolgozó részvényes arra irányítja az igyekezetét, hogy minél több szolgálatot tegyen, nem az osztalékokra.
Ha az elé a választás elé állítanának, hogy vagy a munkabéreket szállítom le, vagy az osztalékot törlöm el, habozás nélkül eltörölném az osztalékot. Ez a választás azonban nem valószínű, mert mint már kimutattam, az alacsony munkabérekkel nem érünk el megtakarítást. A munkabér-leszállítás rossz pénzügyi politika, mert egyúttal a vásárlóerőt is csökkenti.
Van a munkabérben valami szentség – ez tartja fenn az otthont, a családot, a belső jólétet. A bérkérdéshez tehát csak a legnagyobb óvatossággal nyúljunk. A könyvben a munkabér csak egy sor számból áll; az életben tetézett kenyérkosarat, megrakott szenesládát, bölcsőt, gyermeknevelést, kényelmes otthont és megelégedést jelent. Éppen ezért van valami szent abban a tőkében is, amely arra szolgál, hogy alkalmat teremtsen a termelő munka számára. Az senkinek sem segít, ha kiszipolyozzák az életerőt az iparunkból. Abban a gyárban épp úgy van valami szent, ami emberek ezreit foglalkoztatja, mint egy otthonban. A gyár a támasza mindannak a nemes dolognak, amit az otthon képvisel. Ha azt akarjuk, hogy az otthont boldogság hassa át, gondoskodnunk kell arról, hogy sürgés-forgás legyen a gyárban. A gyár által elért nyereségnek az a létjogosultsága, hogy arra fordítják, hogy megkétszerezzék a gyárral függő viszonyban lévő otthonok biztonságát és az embereknek további és állandó munkaalkalmat teremtenek. Nagy különbség, hogy hatalmas nyereséget arra fordítanak-e, hogy abból óriási magánvagyont létesítsenek, vagy pedig egészségesebb alapot teremtsenek a jobb munkaalkalmakra, a magasabb munkabérekre és a nagyobb munkalehetőségekre. Az így kamatozó tőkét nem szabad könnyelműen bántani. Ez az egyetemességet szolgálja akkor is, ha magánember kezében van.
A nyereség három részre oszlik: az első rész a vállalaté, hogy szilárd, fejlődőképes és egészséges legyen; a második a munkásoké, akiknek segítségével jött létre a nyereség; a harmadik pedig egy bizonyos mértékben a közönségé is. A sikerrel járó vállalkozás mind a három félnek fizet osztalékot: a szervezőnek, a termelőnek és a vevőnek egyaránt.
Ezeket az észszerű elveket sajnos nem követik. A termelők nagy részének ez az elve. „zsarold ki a fogyasztóból, amit csak kizsarolhatsz.” Ezt vallják a spekulánsok, a kizsákmányolók, az alkalmatlan elemek és az igazi vállalkozás egyéb rákfenéi. Az ő szemük csak a pénztárkönyvet lesi.
Nekünk is taktikánk volt kezdettől fogva, hogy nagyobb összegű készpénz álljon rendelkezésünkre – a nettó nyereség az elmúlt esztendőkben rendszerint meghaladta az 50 millió dollárt. Ez szét van szórva az egész országban különböző bankokban. Kölcsönt ugyan nem veszünk, de sikerült bizonyos hitelövezetet teremtenünk, ahonnét kívánságunkra bankhitel útján mindig igen nagy összeg áll rendelkezésünkre. A készpénztartalék feleslegessé teszi a kölcsönt, nekünk csak az a kívánságunk, hogy az előre nem látott ellen fel legyünk készülve. Nem vagyok az indokolt kölcsönzés ellensége, csak nem akarom kitenni magamat annak a veszélynek, hogy az üzlet vezetése és ezzel együtt a szolgáltatásnak az a különleges eszméje, amelynek egész életemet szenteltem, kicsússzon a kezemből.
Az okos pénzpolitika nagyrészt abban áll, hogy elkerüljük az időszakos műveleteket. A szezonmunka a munkásszemélyzet súlyos megterhelését jelenti. A jó mechanikusok nem vállalnak semmiféle időszaki munkát. Az év tizenkét hónapjában teljes üzemben végzett munka megnyugvás a buzgó személyzetnek, alapköve a maradandó vállalkozásnak és feltétele a termelés állandó emelkedésének – különben is csak folytatólagos munka mellett tanulja meg a munkás alaposan megismerni a termelési eljárást. Ha a vevő csak „szezonra” akar vásárolni, akkor nevelő propagandához kell nyúlni, hogy meggyőzzük az autó egész esztendőre szóló előnyeiről a szezoncikkekkel szemben, és amíg ez a nevelő munka tart, a gyárosnak termelnie kell, a kereskedőnek pedig az eljövendő üzletre való tekintettel vásárolnia kell!
Igen gyorsan rájöttünk arra, hogy megrendelésre nem dolgozhatunk. A gyártást nem lehet eléggé gyorsan fokozni, még akkor sem, ha kívánatosnak látszott, hogy elkészítsük az összes kocsikat, amelyeket március-augusztus hónapokban megrendeltek. Ezért már évekkel ezelőtt felvilágosító mozgalmat indítottunk annak bebizonyítására, hogy a Ford-automobil nem nyári luxuscikk, hanem egész esztendőre való szükségleti tárgy. Minden erővel azon voltunk, hogy felvilágosítsuk a kereskedőket arról, hogy nekik előnyösebb, ha már télen fedezik a nyári szükségletet – ha nem is adnak el télen annyi kocsit, mint nyáron – azért, hogy nyáron rögtön szállíthassanak. Mindkettőt rendszeresen megszerveztük; Amerika legnagyobb részében különben az automobil télen épp úgy szükséges, mint nyáron. Kitűnt, hogy a mi kocsijaink hóban, jégben, sárban, sőt még a legrosszabb utakon is használhatók. Innen van, hogy a forgalom télen állandóan növekszik, és hogy a szezon nehézségei a kereskedőket sem érintik. Fennakadásunk csak a legnagyobb depresszió idején volt, de erre azért volt szükség, hogy alkalmazkodhassunk a piac viszonyaihoz.
Hogy hajszálpontos kalkulációnk mellett elegendő nyereséget tudjunk kihozni, gyors lebonyolításra van szükségünk. A kocsikat azért gyártjuk, hogy eladjuk, nem pedig azért, hogy raktáron tartsuk; mert ha az árut csak egy hónapig is raktáron tartanánk, az olyan összeget jelentene, amelynek még a kamata is óriási. A gyártandó kocsik számát ezért egy esztendőre előre megállapítjuk és a havonta elkészítendő kocsik mennyisége szintén előre meg van határozva; mert hiszen a nyersanyag és ama alkatrészek beszerzése és kiszállítása, amelyet külföldről szerzünk be, a termelés nagyságát tekintve nem csekély dolog. Nagyobb tömegű nyersanyagot éppúgy nem tarthatunk raktáron, mint kész árut. Állandóan jön-megy minden. Emiatt már jó néhányszor főtt a fejünk. Évekkel ezelőtt a Diamond Manufacturing Company gyára elégett. Ez szállította nekünk a hűtőkészülékeket és a rézalkatrészeket. No, most gyorsan cselekedni, vagy érzékeny veszteséget szenvedni lett a jelszó. Összetrombitáltuk rajzolóinkat, osztályvezetőinket és a mintaasztalosokat, hogy az elégett faminták helyett újat csináljanak. Egyfolytában 24–48 órát dolgoztak és a modellek elkészültek, festve, szárítva, becsomagolva, vagonba rakva. Közben Diamondék helyiséget béreltek és expressz hozattak néhány gépet. Tőlünk is kaptak berendezést, úgyhogy 20 nap múlva mi már ismét szállítottunk. Tehát 12 napi tétlenségre kárhoztatott a tűz minket, mert csak 8 napra való készletünk volt a raktárban. Ha nem lett volna raktáron készletünk, az üzem húsz napig állt volna, amikor a veszteségek még nagyobb összeget tettek volna ki, mint így!
Ismételjük az elmondottakat: az a hely, ahonnét a vállalatot finanszírozni kell, maga a gyár. A gyár még sohasem hagyott cserben bennünket, sőt egy alkalommal, amikor pénz dolgában megszorultunk, megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra nézve, hogy mennyivel jobb, ha a bankár a házban lakik!
