Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban

Bevezetés

Nehéz megállapítani, hogy valaha rehabilitálható-e egy szó – vagy egyáltalán érdemes-e megpróbálni.

A szavak fegyverek; ugyanúgy használhatók jóra vagy gonoszra, ahogy bármely más eszköz. Mindannyian ismerünk olyan klisévé vált kifejezéseket, mint „terrorista” vs. „szabadságharcos,” stb. Egy ateista lehet „hitetlen,” egy hívő pedig „babonás.” Egy meggyőződéses embert hívhatnak „szélsőségesnek,” egy mérsékeltet „gyávának.” Egy szabad lelket nevezhetnek szabadosnak vagy hedonistának, egy óvatos introvertáltat nehézkes prűdnek.

A szavak egyben az ítélkezés – elsődlegesen az erkölcsi ítélkezés – fegyverei is. Mondhatjuk, hogy az ember „megszabadulhat” a bűneitől, ha befogadja Jézust, ahogyan azt is, hogy „megszabadulhat” az irracionalitástól, hogyha nem. Egy hazafi azt mondaná, hogy a katona a hazát „szolgálja,” mások talán felelősségre vonnák vak engedelmességéért. A békeidőben „gyilkosságnak” vélt cselekedeteket „dicsőnek” tartják a háború alatt, és így tovább.

Egyes szavakat sohasem lehet rehabilitálni – és nincs is rá szükség. Náci, gonosz, vérfertőzés, bántalmazás, nemi erőszak, gyilkosság – ezek a szavak az emberi lélek legsötétebb impulzusait jelentik, és sohasem kaphatnak pozitív töltetet. Edmund talán így kiált a Lear Királyban: ,,Rossz, légy te üdvöm!” mégis tudjuk, hogy állítása nem ellentmondás; pusztán az mondja: „amit mások rossznak neveznek – az önérdekem – számomra jó.”

Az „anarchia” szó talán már-már menthetetlen – bármely igyekezet, amely jóságot keres benne, hiábavaló volna – vagy a hiábavalónál is rosszabb: a kórházi dráma kliséjének filozófiai megfelelője, ahol a sebész vakon elutasítja, hogy lemondjon a nyilvánvalóan halott páciensről.

Talán éppen ilyen bolond küldetésre vállalkoztam ezzel a kis könyvvel. Talán az „anarchia” szót annyi bántalom érte, olyan mélyre taszították a vitathatatlan emberi gonoszság poklába, hogy sohasem szabadítható meg gonosz többlettartalmától, amely állítólag áthatja őt.

Milyen képek jutnak eszedbe, amikor meghallod az „anarchia” szót? Bizonyára a törvénynélküliség tébolyult, erőszakos lázadásainak látványa – egy poszt-apokaliptikus, darwini mindent-szabad világ, ahol az erősebb, a gonosz elnyomja a szelídet és az értelmeset. Netán őrült politikai célkitűzésnek látod, melyek gyilkos vágyakat és a merényletekre törekvést bújtatják ideológiai köntösbe, és aminek érdekében vad tekintetű, bajuszos férfiak ritkás hajjal és akcentussal házi készítésű bombát gurítanak a lassan integető, hajlongó uralkodók díszes kocsija alá. Vagy esetleg filozofikusabb szellemben látod az „anarchia” szót; a koffeintúladagolástól szenvedő örök egyetemisták megszállott és dühös suttogásaiként; nihilista meghajlásként minden előtt, ami az emberi természetben csábító és gonosz, zuhanásként az önuralom pereméről a pillanat őrült mágiájába, szabályok nélkül, tervek nélkül, jövő nélkül…

Ha egy napsütéses délután kamasz fiad azzal a bejelentéssel jönne haza, hogy anarchista lett, valószínűleg szükségét éreznéd átkutatni a táskáját hajfesték, friss piercing, egy rakás smink és piszkos tűk után. A bejelentése valószínűleg kinyitna egy bizonyos csapóajtót a szíved alatt, és attól félnél, a zuhanás talán örökké tart. A megemelkedő pulzusod lüktetése közben valószínűleg olyan kemény szavak merülnének fel, mint az „intervenció,” „átnevelőtábor,” „gyógykezelés,” „intenzív terápia.”

Természetesen mindez igaz is lehet – talán valóban egy rég a hullaházba szánt páciens mellkasát nyomkodom, de bizonyos… ösztönök, mondhatnám, vagy talán összefüggések mégsem hagynak nyugodni; nem tudok szabadulni a félelemtől, hogy talán nem is az anarchia szó fekszik a műtőasztalon és kapaszkodik az életbe – hanem az igazság.

Megpróbálom egy-két bekezdésben elmagyarázni, mi zavar ennyire abban a lehetséges igazságtalanságban, hogy az „anarchia” szót betaszítjuk a gonosz medrébe – amennyiben nem győzlek meg a következő egy-két oldal végére arról, hogy itt talán tényleg valami nagy igazságtalanság folyhat, kénytelen leszek másokkal folytatni az újjáélesztés feladatát, mivel egy percig sem képzelem, hogy rávehetlek arra, hogy jónak nevezz valamit, ami valójában gonosz.

És nem is akarnék ilyet.

Nos, az „anarchia” szó valódi jelentése (az Oxford English Dictionary szerint) a következő:

Az állam hiánya; a törvénynélküliség állapota a központi hatalom hiányából vagy hatástalanságából fakadóan; politikai zűrzavar.
Egy teoretikus társadalmi berendezkedés, amelyben nem található kormányzó személy vagy személyek, hanem minden egyén teljes szabadságban él [a zűrzavar belekeverése nélkül].

Tehát láthatjuk, hogy az „anarchia” szó két központi jelentéssel bír: mind az állam, mind a társadalmi rend hiánya; valamint az állam hiánya, szociális zűrzavarra való utalás nélkül.

Állam nélkül…

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Nos, világos, hogy a világon kétféle vezető létezik – aki ösztönzőkkel irányít, és aki erőszakkal. Azok, akik ösztönöznek, fizetséget ajánlanak, hogy menj és dolgozz nekik; akik erőszakot használnak, börtönbe vetnek, ha nem ragadsz fegyvert értük.

Akik ösztönzéssel vezetnek, úgy próbálnak rávenni téged arra, hogy az ő iskolájukba küldd a gyermekeidet, hogy ésszerű árakat, stimuláló órákat és objektív, bizonyított sikereket ajánlanak. Akik erőszakkal irányítanak, egyszerűen közlik veled, hogy ha nem fizetsz adót, amivel fenntartják az iskolájukat, börtönbe zárnak.

Nyilvánvaló, ez a különbség az önkéntesség és az erőszak között.

Az „anarchia” szó nem jelenti azt, hogy „nincsenek szabályok.” Nem jelenti, hogy „ölj másokat viccből.” Nem jelent „szervezetlenséget.”

Egyszerűen annyit tesz, hogy „politikai vezető nélkül.”

A különbség természetesen a politika és az élet bármely más területe között az, hogy ha nem engedelmeskedsz az államnak, börtönbe fognak zárni. Ha megpróbálod megvédeni magad azok elől, akik azért jönnek, hogy börtönbe zárjanak, le fognak lőni.

Tehát – mit is jelent pontosan az „anarchia” szó?

Egyszerűen egy mód a másokkal való érintkezésre anélkül, hogy erőszakkal fenyegetnénk őket, ha nem engedelmeskednek.

Egyszerűen azt jelenti, hogy „politikai erőszak nélkül.”

A különbség e között a szó között és olyan szavak között, mint a „gyilkosság” vagy a „nemi erőszak” az, hogy életünk során nem keverjük össze a gyilkosságot és a nemi erőszakot teljesen ellentétes tettekkel, és nevezzük aztán az eredményt normálisnak, erkölcsösnek és egészségesnek. Nem fojtunk meg egy embert reggel, aztán segítünk át egy nőt az úttesten délután, és nevezzük magunkat „jónak.”

Sosem tartjuk egy jó ember életének szükséges részeként azokat a tetteket, amelyeket gonosznak vélünk – a testi vagy nemi erőszakot, a gyilkosságot, a rablást. Egy gyilkossággal vádolt személy nem szabadulhat azért, mert megállapítja, hogy életében mindössze öt másodpercet töltött gyilkossággal, a többi időben pedig nem gyilkolt meg senkit.

Ezen a gonosznak vélt tettek esetében egyetlen bűn megváltoztatja egy egész élet morális karakterét. Soha nem lennél képes ugyanúgy gondolni egy barátra, akit elítélnek nemi erőszakért.

Viszont nem ez a helyzet az „anarchiával” – az egyáltalán nem illik bele a „gonosz” ezen kategóriájába.

Amikor egy politikai erőszak nélküli – állam nélküli – társadalomra gondolunk, mindig felvillannak előttünk a káosz és brutalitás kísértetei, azonnal és úgy tűnik, végérvényesen.

Viszont csak egy pillanatra kell belegondolni, hogy az ember észrevegye, hogy életünk nagy részét teljes és totális anarchiában éljük – és ezt az anarchiát nevezzük „erkölcsi jónak.”

Anarchia a mindennapokban

Vegyük például a randizást, a házasságot és a családot.

Bármilyen értelmes, szabad társadalomban ezek a tevékenységek nem esnek a politikai kényszer kategóriájába. Egyik kormányhivatal sem dönt arról, hogy kihez fogsz házasodni, kivel lesz gyereked, és nem büntet börtönnel, ha ellenszegülsz a döntéseinek. Az önkéntesség, az ösztönzők, a kölcsönös előny, vagy akár a „hirdetések” futtatják a szerelem, a szex és a házasság szabadpiacát.

Mi a helyzet a karriereddel? Vajon felhívott egy állami hivatalnok a középiskola végén és tájékoztatott arról, hogy doktor, ügyvéd, pincér, színész, programozó vagy filozófus leszel? Természetesen nem. Szabadon választhattad azt az életpályát, amely a leginkább illett az érdeklődésedhez, képességeidhez és előkészületeidhez.

És mi a helyzet a legnagyobb pénzügyi döntéseiddel? Bekopogott hozzád egy köztisztviselő minden hónapban, hogy elmondja, pontosan mennyit tegyél félre, mennyit költekezz, hogy megengedheted-e magadnak az új fotelt vagy a régi festményt? Az államnál kellett jelentkezned, hogy új autót, új házat, plazma TV-t vagy fogkefét vehess?

Nem, az összes fentebb említett területen – szerelem, házasság, család, karrier, pénzügyek – a nagy döntéseinket a közvetlen politikai kényszertől szabadon hozzuk meg.

Tehát ha az anarchia egy ilyen mindent felzabáló, egyetemes gonosz, miért ez az alapértelmezett – és erényes – függetlenség, amit hétköznapjaink jogos szabadságának érdekében megkövetelünk?

Ha az állam holnap azt mondaná neked, hogy ő fogja meghatározni, hol élj, hogyan keresd jövedelmed és kivel házasodj, vajon térdre borulnál és megköszönnéd a mennyeknek, hogy megmenekültél a szörnyű anarchiától, saját döntéseid politikai kényszer nélküli meghozatalának anarchiájától?

Természetesen nem, sőt, épp ellenkezőleg. Szörnyülködnél, és minden erőddel elleneznél egy ilyen betolakodó diktatúrát.

Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy az anarchiát egyszerre gondoljuk megválthatatlan gonosznak és megválthatatlan jónak. Egyszerre féljük, vetjük meg, és tartjuk létfontosságúnak és erényesnek.

Ha azt hallanád, hogy holnap egy állam nélküli világban fogsz ébredni, kétségtelenül félnéd az „anarchia” szellemét.

Ha azt mondanák neked, hogy holnap állami engedélyért kell folyamodnod ahhoz, hogy gyermeked lehessen, kétségtelenül félnéd a „diktatúra” szellemét, és az „anarchia” napjai után vágyódnál, amikor még magad dönthettél ilyen dolgokban, a politikai kényszer beavatkozása nélkül.

Tehát láthatjuk, hogy mi emberek mély, majdhogynem vad ambivalenciával viszonyulunk az anarchiához. Elszántan akarjuk a személyes életünkben, és ugyanolyan elszántsággal féljük politikailag.

Másképp fogalmazva; szeretjük azt az anarchiát, amiben élünk, és féljük az anarchiát, amelyet elképzelünk.

Még egy érv, aztán eldöntheted, reménytelen-e a páciensem, vagy sem.

Rámutattak arra, hogy a totalitárius diktatúrák jellemzője az, hogy szinte teljesen hiányoznak belőlük a szabályok. Amikor Szolzsenyicint letartóztatták, fogalma sem volt, mivel vádolják, és amikor megkapta a tíz év büntetést, nem volt fellebbviteli bíróság vagy bármiféle legális procedúra. Megharagított egy hatalmon levő személyt, tehát mehetett a gulágra.

Amikor megfigyeljük azokat az országokat, ahol az állam hatalma a legnagyobb, az extrém instabilitás állapotát és az objektív szabályok vagy mércék feltűnő hiányát látjuk. A harmadik világbeli országok nyomorúságos diktatúrái bandák és szociopata gengszterek által önkényesen és erőszakosan uralt régiók.

Sokunknak ismerősebbek az állam által üzemeltetett iskolák, a fémdetektorokkal, a brutalitással, erőszakkal, szexuális zaklatással és megfélemlítéssel. A városi körzetek ugyanúgy az állam szoros irányítása alatt állnak, segélyprogramokkal, önkormányzati lakásokkal, állami utakkal, rendőrséggel, buszokkal, kórházakkal, csatornákkal, vízzel, elektromossággal, és körülbelül mindennel, ami a látótérbe kerül. Az ilyen környékek túlléptek a demokratikus szocializmuson és a valóságban közelebb állnak a diktatórikus kommunizmushoz.

Hasonlóképp, amikor ezekre a környékekre gondolunk, azt is megérthetjük, hogy a helyi erőszak nagy része drogkereskedelemből származik, amely közvetlenül a bizonyos drogok előállításának és értékesítésének állami tilalmából fakad. Becslések szerint a drogfüggőség kezelése a függők letartóztatása helyett nyolcvan százalékkal csökkentené a bűnözői aktivitást.

Itt ismét, amikor a politikai hatalom koncentrálódik, az erőszakot, a vérontást, lövöldözést, késelést, nemi erőszakot és a mindezt kísérő elkeseredést és nihilizmust látjuk – mindazokat a jelenségeket, amellyel az „anarchizmust” vádolják végeláthatatlanul.

Mi a helyzet a börtönökkel, ahol nyilván a legnagyobb a politikai hatalom? A börtönökben dúl a nemi erőszak, a gyilkosság, a késelés és a testi sértés, nem beszélve a drogfüggőségről. A szadista börtönőrök addig vernek szadista elítélteket, amíg sokszor az egyetlen különbség a ruhájuk. Íme, egy „társadalom” amelyik az „anarchia” paródiájának tűnik – egy nihilista és undorító világ, amelyet az „anarchia” szóval szokás leírni, mégis a politikai hatalom maximalizálásából fakad, vagyis az „anarchia” egzakt ellentétéből.

Nos, nyilván érvelhetünk úgy, hogy igen, a politikai hatalom túlsúlya anarchiát szül – de a politikai hatalom hiánya éppúgy. Talán a „rend” egyfajta arisztotelészi arany középút, amely a politikai kényszer teljes hiányának káosza, és a politikai kényszer túlsúlyának káosza között húzódik.

Viszont ezt a megközelítést teljesen elutasítjuk a fentebb említett területeken: a szerelem, házasság, pénzügy, karrier, stb. területén. Megértjük, hogy a politikai kényszer bármilyen betolakodása teljes katasztrófa lenne a szabadságunkra nézve. Nem mondjuk azt a házasságról, hogy: „Hát, nem akarjuk, hogy az állam mindenkinek házastársat válasszon, de azt sem akarjuk, hogy az államnak semmi beleszólása ne legyen az emberek házastársának választásába. A helyes mennyiségű állami erőszak valahol a kettő között húzódik.”

Nem, kifejezetten és egyértelműen elutasítjuk a politikai kényszer betolakodását életünk e személyes szféráiba.

Tehát legalább el kell ismernünk az alapvető ellentmondást, amely szerint kétségbeesetten akarjuk és kívánjuk az anarchia valóságát személyes életünkben – mégis kétségbeesetten féljük és gyűlöljük az anarchia gondolatát a politikai környezetünkben.

Szeretjük az anarchiát, amelyben élünk. Féljük az anarchiát, amelyet elképzelünk – azt az anarchiát, melynek rettegésére megtanítottak.

Amíg nem tudjuk megvitatni az efféle önkéntességgel szembeni ambivalenciánk valós természetét, fajunk alapjában véve megakad. Mint mindenkinek, aki a homokba dugja a fejét az ambivalencia elől, amit érez, életünket a zavart kerülgetés állapotában kell élnünk, a saját jelenünk és gyermekeink jövője kárára.

Ezért nem tudom elengedni ezt a pácienst. Még érzek egy erős szívdobbanást.