A napokban jelentősen megugrott az olvasóink és követőink száma. Ez örvendetes, viszont attól tartok, többen azok közül, kiket újonnan üdvözölhetünk, nem sejtik, hova is keveredtek. Oldalunk lényegében filozófiai oldal, a belépés feltétele pedig az illúziók áldozata a logika oltárán; a megingathatatlan elköteleződés a racionalitás mellett, vezessen az bármilyen járatlan útra. És mi is lehetne kihívóbb, emberpróbálóbb tűzpróba mint az adóztatás jelenségének vizsgálata. Így épp ez az, amit tenni fogunk.
Ami irreleváns az elemzés szempontjából
Ami irreleváns az adóztatás jelenségének elemzése szempontjából, az mindaz, ami az elemzés végkövetkeztetéséből logikusan ered. Példának okáért, ha meggyőzően érvelnék Isten nem-léte mellett, nem hozhatnád fel az érveim cáfolata gyanánt azt, hogy "ha az általad felvázolt érveket elfogadnám, mint igazságot, radikálisan meg kellene változtatnom az életemet és a legtöbb emberi kapcsolatomat." Ha évszázadokkal ezelőtt élnénk, én pedig szembesítenélek téged - mint rabszolgatartót - a ténnyel, hogy a rabszolgaság intézménye ellenkezik mindennel, amit általában igazságosságnak és törvénynek hívunk, nem hozakodhatnál elő cáfolat gyanánt azzal, hogy "nem tudom, hogyan fogom betakarítani a gyapotot a földjeimről, ha elfogadom az érveidet."
Úgy gondolom, mindannyian látjuk, hogy ezzel előhozakodni gyáva és komolytalan volna. Az érvek premisszákból és konklúziókból állnak, egy adott érvet pedig úgy cáfolhatunk meg, ha bebizonyítjuk, hogy (a) a premisszák valamelyike nem felel meg a valóságnak, (b) a premisszák ellentmondásban állnak egymással, (c) a premisszákból nem következik a konklúzió, esetleg (d) ha rámutatunk, hogy hiányos az érvelés valamelyik szakasza, tehát a megfogalmazott állítás - egész egyszerűen - nem érv.
Az igazságból fakadó következmények nincsenek hatással az állítás igazságértékére.
Az adóztatás megkülönböztető jegye
A világkorszakok során az ember ráébredt arra, hogy jövedelmezőbb számára a másokkal való értékcsere, mint az izolált munkálkodás. Az emberiség tagjainak végtelen különlegessége és variációja folyamán, továbbá a természeti erőforrások különbözőségéből kifolyólag több ízletes falat kerülhet az Emberiség Nagy Lakomaasztalára, ha az emberek mind-mind azon munkálkodnak, amiben a legkiválóbbak, majd az így termelt javaikat elcserélik egymással. Az embereket nem kell arra kényszeríteni, hogy adják át egymásnak javaikat; önként kötnek üzletet, tudván, hogy mindketten jobban járnak, mintha nem kötnék meg azt. Civilizációk akkor emelkednek ki az ínség porából, amikor az emberek szabadon munkálkodhatnak azon, amiben a legkiválóbbak, és szabadon kereskedhetnek megtermelt értékeikkel.
Eddig sehol nem leljük az adó nyomát.
Az emberek úgy érvelnek, hogy az adó az ár, amit az embereknek fizetniük kell, hogy civilizált világban élhessenek. A civilizáció alapja - mondják - a magántulajdon intézménye. Ha az emberek között nem létezne tulajdon és törvény, nem emelkedhetne ki civilizáció, hiszen semmi sem állítaná meg A-t, hogy elkobozza B megtermelt vagyonát. Ez aztán ahhoz vezet, hogy - örökké rettegvén az árnyékban megbúvó rablókat és tolvajokat - senki nem fog többet termelni annál, amit azonnal elfogyaszt. Megtakarítások nem képződhetnek, és a nemlétező megtakarításokat nem fektethetik be a termelési eszközök fejlesztésébe, tehát nem nőhet a produktivitás és az egy főre eső megtermelt vagyon; a kereskedelem pedig szórványos és kockázatos lesz, mivel sosem tudhatod, hogy üzlettársad aranyerszényét vagy tőrét húzza-e elő. Szükséges tehát a magántulajdon és a törvény intézménye, illetve a magántulajdonjogokat érvényre juttató intézmény léte. Ennek az intézménynek épp, mint a sarki boltnak, fizetség formájában üzemanyagra van szüksége, és ez az adó!
De ha ez valóban így lenne - ha az adóztatás éppolyan fizetség volna, mint amit a sarki boltban átadunk a tojásért és a tejért - a fizetség és az adóztatás közötti különbségtétel ésszerűtlen volna.
Való igaz, hogy a magántulajdon-jogok intézményesített védelme nélkül civilizáció nem emelkedhet ki. Viszont be kell látnunk, hogy a magántulajdon-jogok betartatása az emberi közösség tagjainak önérdeke, mivel a tulajdon intézményével végtelenül nagyobb jólétben élhetnek, mint nélküle. És mivel a védelem finanszírozása minden ember önérdeke, valóban semmi különbség nem létezne aközött, hogy az öltönyömért fizetek, és aközött, hogy a személyem és tulajdonom védelméért.
Valami viszont mégis rejlik a kettő között. Valami, ami miatt az emberiség minden társadalma kategorikus különbséget tesz a fizetség és az adóztatás között. Valami, ami az emberiség legnagyobb mészárosának természetében keresendő.
A Valami
Az Államok a 20. században több, mint 250 millió ártatlan polgárukat mészárolták le. Hatszor több embert gyilkolt meg a fölötte uralkodó Állam, mint ahány életét vesztette az évszázad háborúiban. Mégsem tesszük fel az alapvető kérdést: mi különbözteti meg ezt a társadalmunk magjában szunnyadó mészárost a közösség összes többi szervezetétől? Mi teszi különbbé ezt a tömeggyilkost, akire - őrültségből, vagy hogy elkerüljük a bénító félelmet - ügyet sem vetünk, pedig áthatja életünk minden aspektusát, és egyre növekszik hatalma? Mi az Állam?
Az Állam és a társadalom többi szervezete közötti kritikus különbség épp itt, az adóztatás kérdésében lelhető. Az Állam a társadalom egyetlen szervezete, amely kivonja magát a termelés és kereskedelem civilizációépítő folyamatából. Murray Rothbard szavait idézve Az Állam anatómiája című rövid - oldalunkról letölthető - könyvéből: "az Állam a társadalom egy szervezete, amely arra törekszik, hogy fenntartsa a hatalom és az erőszak kezdeményezésének monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevételüket javaik és szolgáltatásaik előállításával, és e javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevételéhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével."
Nem azért teszünk különbséget fizetség és adóztatás között, mert az utóbbi a védelmünkre szolgál. Ismét, ha így volna, akkor gazdaságunkban a védelem szabad piacát látnánk, ahol számtalan különféle vállalat törekszik arra, hogy a legnagyobb védelmet biztosítsa a vásárlóknak, illetve hogy az emberek közötti nézeteltéréseket a legigazságosabban oldja meg. Bíróságokat látnánk versengeni, az emberek pedig szerződésben kiköthetnék, melyik döntőbírót választják az esetlegesen felmerülő konfliktusok kezeléséhez. A szabadpiac innovációs ereje épp úgy kiterjedne a védelmünket biztosító szolgáltatáskörre, mint azokra az ágazatokra, amelyek elérhetővé tették számunkra a minket körülvevő technológiai csodaországot, az autóktól a zsebünkben lapuló mesterséges intelligenciákig.
Nem. Az adózás azért különb, mert az nem önkéntes.
A gazdasági tevékenységünk szinte teljes egészét az önkéntesség jellemzi. Bemegyek a boltba, és önként vásárlok bizonyos termékeket, illetve önként dönthetek úgy, hogy más termékekre nem tartok igényt. Önként veszem igénybe a fodrász szolgáltatását, és önként mondok le az éttermi szolgáltatásról. Senki nem kényszerít a termékei vagy szolgáltatásai megvásárlására, és mindannyian teljesen megértjük, mennyire égbekiáltó bűncselekmény volna, ha a sarki boltban az eladó - fegyvert tartva a fejemhez - a kezembe nyomná a kenyeret, és azt mondaná: "fizess érte, vagy különben..!" Viszont ha igaz az, hogy az adó a személyünkért és tulajdonunkért fizetett ellenszolgáltatás, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az adóztatás tevékenysége - mint ahogy a boltos példája mutatja - bűncselekmény.
Az adóztatás nem önkéntes. Bár az emberek látszólag önként fizetik az adójukat, és nem látjuk gyakran az adóelkerülők kivégzését vagy fegyverrel történő kényszerítését, mindannyian megértjük a procedúrát: aki nem fizet adót, azt előbb felszólítják, majd ismét, majd a bíróság elé idézik vagy bírságokat halmoznak rá, végül rendőrök jelennek meg a háza előtt, hogy elrabolják és ketrecbe zárják, ha pedig önvédelmet gyakorol az Állam végrehajtói ellen, azok megölik.
Ezt az eljárást meg tudnánk érteni, ha - tegyük fel - az ember hitelre vásárolt egy autót, nem fizeti a törlesztőrészleteket, viszont élvezettel kocsikázik. Megértjük, hogy jogos volna erőszakkal eljárni ezen illető ellen, mivel úgy használja a tulajdont, hogy nem teljesítette a szerződésben foglalt ellenszolgáltatásokat, azaz kirabolta a másik felet.
Viszont az adóztatás és az Állam esetében semmilyen szerződésről nem beszélhetünk. Semmilyen szerződés nem létezik empirikusan, amelyben az adófizető és az adóztató megegyeztek az Állam szolgáltatásainak igénybevételéről.
Az adóztatás helyes hasonlata nem egy bármilyen más szolgáltatás megvásárlása, hanem ez: mindenekelőtt fegyvert tartok a fejedhez, és elrabolom a pénztárcádat, majd a benne található összegből bevásárolok, végül pedig a vásárolt zsákmány egy részét neked adományozom. A zsákmány - a való élet esetében - az utak, az egészségügy, a közoktatás, a védelem, és a többi. Ezek olyan dolgok, amiket így vagy úgy az emberek önként is megvásárolnának, mint ahogy a példában vásárolhatok neked egy ásványvizet, hiszen előbb vagy utóbb szomjas leszel. De azt mondanom, hogy a te érdekedben raboltalak ki, és igazából a szomjadat oltottam, merő őrültség volna.
Való igaz, hogy az emberek akkor is vásárolnának védelmet, oktatást, egészségügyi ellátást, utakat (és az utakról lásd Állam nélkül ki fogja építeni a tévutakat? bejegyzésünket), ha az Állam nem kobozná el a vagyonukat. Viszont azt teljesen biztosra mondhatjuk, hogy nem az Állam által biztosított szolgáltatásokat vásárolnák adóztatás nélkül - azaz árban és minőségben különb szolgáltatásokat vennének. És ebben azért lehetünk teljesen biztosak, mivel ha nem így volna, nem kellene kényszeríteni az adófizetőket az állami szolgáltatások finanszírozására, hanem önként választanák ki őket a piac szabad versenyében a vásárlók kegyeiért versengő vállalatok soraiból.
"Oké, mire akarsz kilyukadni?"
Az egyszerű - és mélyen elhallgatott tény az, hogy az adóztatás rablás. A vagyon erőszakos elkobzása és felélése rablás; az Állam, az adóztatáson keresztül épp ezt teszi - sőt, épp ez különbözteti meg társadalmunk többi intézményétől; tehát az adóztatás a vagyon erőszakos elkobzása és felélése; tehát az adóztatás rablás.
Nagyon sokan küzdenek azért, hogy ne lássák ezt az egyszerű tényt. Miért? Mert gyermekkoruktól fogva mindenki hazudott nekik, vagy mert ők az adóztatás haszonélvezői, vagy mert félnek bejárni az utakat, amelyen előttük szinte senki nem járt. Egy bizonyos: megtorpannak az igazság előtt és az illúziókat választják. Számukra oldalunk nem tartogat többet végeláthatatlan frusztrációnál, hiszen minden bejegyzés, minden megfogalmazott érv arra emlékezteti majd őket, hogy megbuktak a propaganda és a hazugságok elleni küzdelemben.
Akik pedig átjutnak a filozófia első tűzpróbáján, ők, és csak ők képesek őszinte kíváncsisággal bebarangolni a kérdést: hogyan tovább? Ha az adószedés rablás, az logikusan olyan következtetésekhez vezet, amelyek túlmutatnak ennek a rövid bejegyzésnek a hatáskörén. Viszont érintettük a témát például Stefan Molyneux Anarchia a gyakorlatban illetve Bob Murphy Káoszelmélet könyveinek részleteivel, illetve Hans-Hermann Hoppe Mi a teendő, gyakorlati lépéseket taglaló könyvecskéjével, amelyek a könyvtárunkban érhetőek el.