Balla Antal és a gazdaságelmélet

Balla Antal és a gazdaságelmélet

Bevezetés Balla Antal A liberalizmus történelme c. könyvéhez.

Franciaország mellett Magyarország az államizmus nagy történelmi fellegvára Európában. Nálunk épült ki Európa legcentralizáltabb bürokratikus állama a tizenkilencedik század második felében, a huszadik században pedig mi voltunk a „legvidámabb barakk,” akik a legboldogabban tűrték a rabszolgaságukat a mindenható szocialista állam uralma alatt. A rendszerváltás után a magyar nép szerette volna egyszerre megenni és megtartani a tortáját: fel kívánt zárkózni a nyugathoz és szerette volna azt az életszínvonalat élvezni, amit Amerika és Nyugat-Európa népei, de nem volt hajlandó szakítani az évszázados államista hagyományával, helyette pedig megismerni és megvalósítani az eszmét, ami gazdaggá és civilizálttá tette ezeket az országokat: a liberalizmus eszméjét. Így húsz évnyi útkeresés után Magyarország visszatért az egyetlen berendezkedéshez, amit a történelme során ismert: az államtól való függés, az állami mindenhatóság rendszeréhez. Elsöprő többséggel választott meg egy nyíltan antiliberális, konzervatív kormányt, ami boldogan vezette vissza az országot az államizmus hagyományához.

A rendszerváltás homokra próbált építeni egy országot, miközben minden reményével remélte, hogy kibírja a viszontagságokat az építmény; azután megdöbbenéssel nézte, ahogy elemésztette azt az államhatalom terebélyesedésének az árja. Mit rontottunk el? Hol vétettünk? Miért nem kerekedett gazdag és fejlett ország, amikor annyira reméltük, annyira vágytuk a nyugati életszínvonalat?

Az igazság az, hogy a közgondolkodás eszméiben bekövetkező teljes és gyökeres változásnak kell megelőznie bármilyen rendszerváltást. A kőszikla, ami alapként szolgálhat egy szabad és virágzó országnak, az államtól való szabadság, a liberalizmus eszméje melletti sziklaszilárd elköteleződés a közvélemény részéről.

Ehhez azonban nem elegendő egy középutas párt néhány megkapó szlogenje és az államszocializmussal való általános elégedetlenség. Az embereknek meg kell érteniük a szabadság filozófiáját. Tanulmányozniuk kell a legnagyobb képviselőinek az érveit. Meg kell ismerniük a gazdaságelmélet tanítását, miszerint a szabad emberek önkéntes együttműködése megteremti a társadalmi rendet és jólétet, és meg kell ismerniük a természetjogi iskola tanítását, miszerint az emberek elidegeníthetetlen jogokkal bírnak, amiket semmilyen államhatalom nem szeghet meg. A véleményformálóknak, a gondolkodóknak, íróknak és publicistáknak kell közérthető formába önteniük a közgazdaságtan és a politikafilozófia tételeit, az érveket az életünkbe és a gazdaságünkba való állami beavatkozás ellen, az államhatalom visszaszorítása mellett. Egy gigantikus, országos, évtizedeken át tartó intellektuális mozgalom kell hozzá társadalomtudósokból, filozófusokból, publicistákból, újságírókból, művészekből, aktivistákból, műsorvezetőkből, vállalkozókból, kiadókból, akik azt a célt tűzték ki maguknak, hogy megismertessék a megrögzötten szocialista Magyarországgal az államtól való szabadság eszméjét.

Ehhez a titáni feladathoz nem csupán mindazzal a téveszmével kell leszámolni, amit a kommunista uralom az egész nemzedékbe táplált az oktatási rendszerén és a kulturális hegemóniáján keresztül, hanem mindazzal a téveszmével, ami egészen a XIX. század közepétől fogva egyeduralkodó a magyar közgondolkodásban.

Mindez azonban teljességgel elmaradt a rendszerváltás során. Nem csupán a megszervezése, hanem maga a felismerése is hiányzott annak, hogy mennyire távol áll a magyar közgondolkodás a szabadságtól, és mennyire nagy szükség van egy ilyen országos mozgalomra.

Balla Antal könyve roppant fontos segítség ehhez a folyamathoz. Ahhoz, hogy megértsük a liberalizmus eszméjét, meg kell ismernünk a történelmét és megannyi képviselőjét, akik az évszázadok során a magasba emelték a lobogóját. Ez a kötet végigvezeti az olvasót a liberalizmus múltján; bár minden fejezetéről könyveket lehetne megtölteni, és egy ekkora terjedelmű írás szükségszerűen hiányos és felszínes bemutatása négy évszázad eszmetörténetének, a könyv önmagában elegendő kiindulópontot biztosít ahhoz, hogy elkezdhessük a rendszerváltozáshoz elengedhetetlen eszmei változást.

Talán nem illik kritikai bírálatot fűzni egy könyvhöz annak bevezetőjében. Azonban a fentiek talán elegendő indokot adnak arra, hogy a legnagyobb körültekintéssel tanulmányozzuk a szabadság eszméjét, nem csupán azért, mert a hiba az elméletben katasztrofális eredményekhez vezet a gyakorlatban, hanem azért is, mert – mivel annyira ismeretlen eszme a szabadság a magyar nyilvánosság számára – egy rossz érv egy individualista tollából, az államista álláspont elfogadása bizonyos kulcskérdésekben nem elősegíti, hanem elgáncsolja a valódi változás és haladás reményét a szabadság irányába. Ha azzal az indokkal ajánlanánk az olvasónak egy könyvet, hogy az segít megismerni a klasszikus liberalizmus gondolatvilágát, azonban maga a könyv tagadja meg hellyel-közzel a liberális tanokat, akkor a szándékolt eszmei tisztánlátás helyett csupán további zavart és ellentmondásokat szítanánk az ajánlásunkkal. Vizsgáljuk meg tehát azt a néhány esetet, ahol a jelen könyv, ha nem is anti-liberális, de liberális szemszögből megkérdőjelezhető gondolatokat tár az olvasó elé.

De félreértés ne essék. A következőkkel semmiféleképpen nem áll szándékunkban azt sugallni, hogy Balla Antal ne volna egy elvhű, szenvedélyes, elkötelezett szabadelvű gondolkodó, egyike annak a rettenetesen kevés magyar szerzőnek, aki a XX. században képviselte és védelmezte a liberalizmust, amikor körülötte az egész ország – és az egész kontines – a szabadság ellen és az államimádathoz fordult. Mivel olyan kevés hozzá hasonló gondolkodóra találhatunk a magyar történelemben, és mivel akkora bátorság és hősiesség kell majdhogynem egyedül szembeszegülni az ember egész nemzetével, becsüljük meg kitartását és emlékezzünk rá.

De Balla Antal történész volt, nem pedig közgazdász, és A liberalizmus történelme pontosan azokban az esetekben a leggyengébb, amikor a szerző a közgazdaságtan területére merészkedik. Így a következőt jegyzi meg a közgazdaságtan tudományáról:

[H]a azonban felvetjük vele szemben azt a kérdést, hogy tudomány-e olyan értelemben, mint a fizika, vagy a matematika, vitatni lehetne, hogy megérdemli-e ezt a díszes elnevezést.  Nem kellene túlságos messzi mennünk a bizonyítékokért, hogy kimutassuk, hogy ez a szerteszét ágazó, bonyolult és materiális életünk egész komplexumát magába foglaló tudományág milyen kevés kézzelfogható eredményt tudott felmutatni. Ha módszereivel olyan bizonyossággal dolgozhat­nánk, mint ezt a közgazdászok állítják, akkor ma, a világszerte uralkodó gazdasági anarchia közepette nem állnánk tanácstalanul. Már pedig a legjobb akarat sem tagadhatja, hogy a közgazdasági tudományokhoz hiába fordulunk tanácsért. Nehézségei abban rejlenek, hogy a gazdasági élet magának az embernek a műve, tehát a közgazdaságtan tudományának olyan valóság szolgál tárgyul, mely emberi konvenciók eredménye, nem állandó adottság s nem nyújtja ugyanazt az embertől elkülöníthető tárgyiasságot, mint a külső természet dolgai.

Ez azonban a tévedések egész gyűjteménye egyetlen bekezdésbe sűrítve. A közgazdaságtan nem hibáztatható azért, mert az államok nem hajlandóak hallgatni az intéseire és a gyakorlatba ültetni a tanácsait. A fizika bizony büszkélkedhet a tudomány díszes cégérével, de senki nem vonná kétségbe magát a diszciplínát, ha a mérnökök nem annak segítségével építenék a hidakat, hanem bízva bíznának abban, hogy az építmény így is, úgy is tökéletesen stabil lesz, mert ők úgy akarják.

Az osztrák iskola nagy közgazdászai, Ludwig von Mises és tanítványa, F. A. Hayek előre látták az 1929-es gazdasági összeomlást és figyelmeztették a világot arra, hogy az inflációs hitel- és pénzpolitika gazdasági katasztrófához fog vezetni. A figyelmeztetésük süket fülekre lelt, és azóta újra meg újra bebizonyosodott minden alkalommal, amikor az államok hitelexpanzióhoz folyamodtak. Sajnálatos módon az egyetlen hatalmas tátongó lyuk Balla Antal könyvében, hogy teljesen elhanyagolta az osztrák közgazdaságtani iskolát. Nem ismerte vagy nem említette Carl Mengert, és az osztrák iskola nagy methodenstreit vitáját a német történeti iskolával, ahogyan nem említette az osztrák iskola későbbi nemzedékeit sem. Megemlíti Schmollert, az osztrákok hírhedt államista ellenfelét a módszertani vitában, de magáról az osztrák iskoláról nem tesz említést. Az osztrák iskola nélkül azonban nem létezhet liberalizmus, hiszen anélkül nem lehet megérteni, hogy kérlelhetetlen szabályszerűség uralkodik a gazdasági folyamatokban, amiket semmiféle hatalom és semmiféle állami beavatkozás nem írhat felül.

Az osztrák iskola alapítója, Carl Menger volt az, aki kiemelte a gazdaságtudományt abból a zsákutcából, amibe a klasszikus közgazdaságtan vezette. Balla Antal könyve azonban kizárólag a klasszikus gazdaságelmélet művelőivel foglalkozik, annak ellenére, hogy több mint fél évszázaddal a marginális forradalom után íródott.

Ez arra enged következtetni, hogy a szerző egész egyszerűen nem ismerte a modern gazdaságelmélet tanítását. Azzal vádolja a közgazdaságtant, hogy nem nyújt tanácsokat a gazdasági probémákra, azonban a közgazdászok újra meg újra figyelmeztettek azoknak az állami beavatkozásoknak a pusztító hatásaira, amelyek egytől egyig bekövetkeztek. Nem a közgazdaságtan a hibás azért, mert nem hallgatnak rá. Ludwig von Mises szavaival1:

A liberalizmus nem okolható azokért intézményekért, amelyek napjaink gazdaságpolitikáját jellemzik. Ellenezte azoknak a projekteknek az államosítását, amelyekről immár be is bizonyosodott, hogy katasztrofálisak, valamint az enyves korrupció melegágyai a közszektor irányítása alatt; ellenezte, hogy megtagadják a védelmet azoktól, akik hajlandóak dolgozni, és ellenezte, hogy a szakszervezetek kezébe állami hatalmat adjanak, ellenezte a munkanélküli segélyt, ami állandó és egyetemes jelenséggé tette a munkanélküliséget, ellenezte a társadalombiztosítást, ami zsémbessé, szimulánssá és neuraszténiássá tette a biztosítottakat, ellenezte a vámokat (és ezzel hallgatólagosan a kartelleket), annak korlátozását, hogy az ember szabadon dönthessen arról, hol éljen, hova utazzon, hol tanuljon, ellenezte az korlátlan adóztatást és az inflációt, a felfegyverkezést, a gyarmatosítást, a kisebbségek elnyomását, az imperializmust és a háborút. Makacsul ellenezte a tőkefelélés politikáját. És nem a liberalizmus teremtette meg a felfegyverzett pártkatonaságokat, amik csak a kényelmes pillanatra várnak, hogy lángra lobbantsanak egy polgárháborút.

Az osztrák iskola tudósai bemutatták, hogy a gazdaságelmélet igenis „nyújtja ugyanazt az embertől elkülöníthető tárgyiasságot, mint a külső természet dolgai.” Például: először meg kell termelni azt, amit elfogyasztanak; amit ma elfogyasztanak, azt nem lehet holnap ismét elfogyasztani; a pénzmennyiség növekedése nem teremt tőkejavakat, mindössze a vagyon újraelosztását segíti elő az újonnan előállított pénz első tulajdonosai javára; amikor egy homogén jószág kínálata megemelkedik egy újabb egységgel, az újonnan hozzáadott egység szubjektív értéke – a fogyasztó szemszögéből – alacsonyabb az előző kínálat utolsó egységének szubjektív értékéhez képest, mivel az új egységet csak olyan cél megvalósítására használhatja fel a fogyasztó, ami a szemében kevésbé fontos vagy értékes, mint a legkevésbé értékes cél, amit az előző, egyel kisebb kínálat utolsó egysége megvalósíthat; az ember cselekszik, azaz szűkös dolgokat (minimum saját testét) felhasználva törekszik bizonyos kiválasztott célok elérésére; minden önkéntes csere ex ante előnyös mindkét fél számára, hiszen máskülönben – ha úgy gondolnák, hogy a cserével rosszabbul járnak, mint nélküle – nem egyeztek volna bele; minden kényszerített tulajdonátruházás esetén az egyik fél profitál a másik fél rovására; a termelési tényezők állami tulajdonlása esetén azoknak nincsen piaci ára, piaci ár nélkül lehetetlen a gazdasági kalkuláció, gazdasági kalkuláció nélkül pedig lehetetlen a legsürgetőbb fogyasztói igényekhez igazítani a termelést.

Az igazság az, hogy – ahogyan azt Ludwig von Mises demonstrálta Human Action című mesterművében – a teljes gazdaságelmélet levezethető az a priori logikai érvelés segítségével a cselekvés fogalmából, és amennyiben a cselekvés fogalma igaz – és az ember nem tagadhatja anélkül, hogy be nem bizonyítaná – az érvelés során pedig nem vétettek hibát, a logika törvényei szerint az abból kikövetkezet tételek ugyanannyira bizonyosak, objektívek és igazak, mint a kiindulópont.

A gazdasági élet – való igaz – magának az embernek, az emberi cselekvésnek a műve; ez azonban nem teszi magát az emberi cselekvés fogalmát szubjektívvé vagy kevésbé állandóvá. A cselekvés fogalma – és mindaz, ami abban logikailag benne rejlik – nem konvenciók eredménye. Egy bizonyos szempontból valójában sokkal precízebb és tárgyilagosabb az osztrák praxeológia, hiszen az új empirikus tények bármikor felülírhatják a természettudományos elméleteket, miközben soha semmilyen történelmi tény nem lesz képes megcáfolni a praxeológia tételeit, mint az imént említett tételeket.

Sajnos túlságosan jellemző azok között, akik szabadelvűnek vallják magukat, hogy a gazdasági szabadságot és a magántulajdonhoz való jogot leválasztják a szabadelvűségtől. Pedig maga az elképzelés is abszurd. A szabadság és a magántulajdon lényegében szinonimák. Mindenekelőtt mindannyiunk legfőbb és legbecsesebb magántulajdona a saját teste: mind követeljük a jogot ahhoz, hogy mi magunk hozhassuk meg az ítéletet arról, hogy mi és mi ne történjen a testünkkel, és semmilyen szabadságról nem beszélhetnénk enélkül.

A magántulajdon másik fő kategóriája azok a természetadta fizikai dolgok, amiket az ember azelőtt vett birtokba, mielőtt bárki más tette volna, azzal, hogy fizikailag módosította őket – elegyítette velük a munkáját, ahogyan a nagy liberális filozófus, John Locke mondta. Azért fontos ez a kritérium – hogy az első tulajdonosnak fizikailag módosítania kell az adott dolgot ahelyett, hogy pusztán verbálisan követelné azt – hogy elkerülhető legyen a mindenki háborúja mindenki ellen, ahol mindenki szabadon jogot formálhat bárki más javaira, és legyen egy objektív, bárki által megállapítható kritérium a tulajdonlásra. És ismét, abszurd volna azt állítani, hogy ennek a tagadása valahogyan összeegyeztethető a szabadelvűséggel, hiszen alapjában véve csak két opció létezhet: vagy az első birtokba vevő a jogos tulajdonos, vagy valaki más, aki pusztán verbálisan követeli azt anélkül, hogy elsőként fizikailag módosította volna azt. Ha valaki más, akkor az első birtokba vevő szabadon megtámadható és kifosztható bárki más által, aki megkívánja a birtokba vett jószágát. Egy begyűjtött gyümölcs, egy kibányászott érc szabad préda volna bárki számára, aki megkívánja és szabadság helyett minden ember ki volna szolgáltatva mindenki másnak.

Ugyanúgy elválaszthatatlan alkotóeleme a szabadságnak a szabad szerződés és csere: hogy az ember átruházhassa a tulajdonát bármilyen kölcsönösen elfogadott feltételek mellett egy másik félre, hiszen a tulajdonlás magába foglalja a lemondás jogát.

Mivel annyira nyilvánvaló, hogy semmilyen társadalmi rend nem volna lehetséges a magántulajdon e három formája nélkül – röviden, magántulajdon nélkül –, még azok sem hajlandóak elismerni, hogy akárki megszeghetné őket, akik nem fogadják el, hogy a magántulajdon része volna a liberalizmusnak. Az egyik ezek közül a gondolkodók közül John Stuart Mill. Balla Antal roppant előkelő pozícióba helyezi Mill-t; őt tekintette „a liberalizmus legnagyobb képviselőjének és dogmatikus betetézőjének,” szerinte „angol liberális társadalmi filozófiának kétségkívül Stuart Mill a csúcspontja.”

Azonban bőven férhet ehhez kétségünk. Az igazság az, hogy azzal, hogy John Stuart Mill megpróbálta elválasztani a magántulajdonhoz való jogot a liberalizmustól, valójában elárulta mindazt, amit a liberalizmus képviselt.

Ludwig von Mises aligha túlzott, amikor azt mondta:

Mill a klasszikus liberalizmus epigonja, és – főleg későbbi évei során, felesége befolyása alatt – tele volt gyenge kompromisszumokkal. Lassan átállt a szocializmus oldalára és tőle származik a liberális és a szocialista gondolatok meggondolatlan összemosása, ami elvezetett az angol liberalizmus hanyatlásához. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – az embernek meg kell ismerkednie Mill főbb írásaival. . . . Mill alapos tanulmányozása nélkül lehetetlen megérteni az elmúlt két nemzedék eseményeit. Hiszen Mill volt a szocializmus nagy képviselője. Ő dolgozott ki szerető gondoskodással minden érvet, ami megfogalmazható a szocializmus oldalán. Millhez viszonyítva a többi szocialista író – még Marx, Engels és Lassalle is – aligha bír bármi jelentőséggel.2

Mill úgy gondolta, hogy valahogyan képes megőrizni a szabadságot a magántulajdon nélkül. De ha a magántulajdonra nem definiálatlan, homályos dologként tekintünk, hanem az iménti hármas definíciót alkalmazzuk, mégis hogyan volna lehetséges az erőszak nyílt és totális orgiáján kívül bármi más nélküle? Hol volna a szabadság ott, ahol az ember nem tulajdonolhatja önnön testét, ahol szabadon megtámadhatja bármilyen későn érkező, aki megkívánta az elsőként birtokba vett dolgát, és ahol bármilyen harmadik fél szabadon beleavatkozhat az agresszív erőszak használatával egy cserébe két ember között?

Balla Antal így foglalja össze Mill álláspontját a magántulajdon kapcsán:

Ha az ő vizsgálódásai nyomán alkotjuk meg a liberalizmus fogalmát, mindabból, amit a klasszikusok az ő koráig tanítottak, csak egyetlen szilárd elv marad meg, az individualizmus, az egyéni szabadság. A szabadelvűség nincs hozzákötve semmiféle különleges társadalmi vagy gazdasági rendszerhez és maga a liberális társadalom nem egy végleg megrözített, hanem folyton haladó, folyton változó és tökéletesedő életforma; ezért nem végleges állapot liberális szempontból a mai kapitalista termelési rendszer sem. Egyetlen meg nem hamisítható és állandó lényege van csak a liberalizmusnak: az egyén szabadsága és autonómiája és annak lehetősége, hogy az emberek maguk kormányozzák magukat; és minden társadalom liberálisnak mondható, ha ennek a követelménynek megfelel.

De ismét, el tudjuk képzelni „az egyén szabadságát és autonómiáját” a magántulajdonhoz való jog nélkül? Ez sajnálatos módon a tankönyvi példája annak, amikor a jól hangzó szlogenekkel próbálják helyettesíteni a szabadságról való precíz gondolkodást. Való igaz, a piacgazdaság egy bonyolult és összetett rendszer, de mindaz a vállalkozás, az a megannyi gép és termelési eszköz, a járművek, a gyárak, a nyersanyagok mind azok mentén a tulajdonjogok mentén keletkeztek, amiket fentebb leírtunk. Pontosan úgy alakultak ki, hogy a középkori láncok elpusztításával az emberek elkezdhettek élni a szabadságukkal és autonómiájukkal – bár az állam ezt millió és egy módon megakadályozza mind a mai napig – azaz a munkamegosztás részévé váltak, hasznos termékek és szolgáltatások előállításához felhasználható nyersanyagokká formálták a természetadta kincseket, szerződésbe léptek egymással és gépekké, gyárakká, hajókká, termékekké alakították a kezdeti nyersanyagokat az önkéntes cserék végeláthatatlan láncolatán át. Tehát valójában pontosan az a definíciója a kapitalizmusnak, hogy az a gazdasági rendszer, ami a magántulajdonjogok, azaz a szabadelvűség, az egyéni szabadság alapján áll, és épp ezért elválaszthatatlanok egymástól, mint egy érme két oldala.

John Stuart Mill hatalmas szerepet játszott a klasszikus liberalizmus hanyatlásában azzal, hogy a magántulajdonjogok leválasztásával leválasztotta magát a definícióját a szabadságnak, és előkészítette a terepet a modern liberálisok számára, hogy eltulajdonítsák a jelzőt és ráhúzzák a saját magántulajdon-ellenes, szocialista ideológiájukra. Mill nem a csúcspontja, hanem a hanyatlása volt az angol liberalizmusnak. Ha mindenképpen meg kellene neveznünk az angol liberalizmus legnagyobb képviselőjét és dogmatikus betetézőjét, akkor az nem Mill volna, hanem Herbert Spencer, a radikális individualista, aki olyan messzire elment, hogy kijelentette nem csupán azt, hogy az államnak az egyetlen feladata védeni a polgárokat az agresszív támadástól, és semmi más, hanem kimondta az állam ignorálásához való jogot, a jogot ahhoz, hogy az ember elszakadjon az államtól, ne tartson igényt a védelmére és ne legyen alávetve a törvényeinek és adóinak. Spencer volt a valódi csúcspontja nem csak az angol, hanem a teljes liberalizmusnak.

 Amint az ember John Stuart Mill tévútját kezdi követni – az általa képviselt, zsákutcába futott és kezdeti hibákkal tarkított klasszikus közgazdaságtannal – ahogy halad előre, egyre eltávolodik a valódi liberalizmustól. Megkérdőjelezhető döntés belefoglalni a liberalizmus történelmébe Friedrich List-et, a protekcionizmus eszmei atyját és európai elterjesztőjét, és ékes példája a tévutaknak, amire az ember tévedhet, amint eldobja a magántulajdonhoz való jogot, mint a szabadelvűség alapeszméjét. De Balla Antal végső soron sosem tér le az individualizmus útjáról. A könyv során egész végig hű marad a saját elveihez; az olvasó kellemesen csalódik minden alkalommal, amikor az ellentétére számít. Csupán hellyel-közzel akad az ember különös megjegyzésekre. Ezek közül a legfurcsább a gépek állítólagos terrorja elleni megjegyzés:

A termelőeszközök, melyeket az individualizmus hozott létre, a végletekig vitt munkamegosztás a modern nagyüzemekben mechanizálták az egész életet, atomizálták, puszta számmá kicsinyítették ismét az egyént. Az individualizmus tehát azt a végcélját, hogy az egyént felszabadítsa, önálló embereket, mikrokozmoszokat teremtsen, megközelíteni sem tudta. A gépek terrorja alatt, a gyári munka lelketölő egyhangúságában a nagy tömegek ismét semmivé váltak. A gazdasági individualizmus nem tudott összhangot teremteni az ember és saját eszközei között, s ahelyett, hogy felemelte volna, alárendelte őket a gépeknek, azzal az egyoldalú szemlélettel pedig, hogy az egyént nem tekintette másnak, mint pusztán termelési tényezőnek, kiölte azt a magasabb erkölcsi autonómiát, melyet Kant a kategorikus imperatívuszban tanított. Az életnek ez a mechanizálódása a modern kapitalizmus szörnyű szövevényes labirintusában, az egyéni szabadság tanának belső ellentmondása.

Azonban roppant egyszerű feloldani ezt a vélt ellentmondást. Hiszen a gépek nélkül azok az emberek, akik a gyárakban dolgoznak lélekölő munkákat, egyszerűen nem léteznének. Pontosan azok a gépek teszik lehetővé a munka összehasonlíthatatlanul magasabb határtermelékenységét a középkori állapotokhoz képest; és pontosan annak köszönhető, hogy az emberiség kilépett a malthusi csapdából és az Ipari Forradalom által elhozott kapitalizmus megtízszerezte a népességszámot, hogy a megtakarítások arra lettek felhasználva a gazdaságunkban, hogy tőkébe fektessék őket – hogy megteremtsék azokat a gépeket – és ezzel megnövelhessék a munkások termelékenységét, azzal pedig a bérüket.

Azt kell látnunk, hogy az oka annak, hogy az átlagemberek Balla Antal korában – vagy éppen a mi korunkban – sokkal nagyobb életszínvonalat élvezhettek, mint az azt megelőző korok jobbágyai, az a termelékenységnövekedés, amit a gépek biztosítanak. Nélkülük tízből kilenc ember éhhalálra ítéltetne, a maradék egy pedig visszazuhanna abba az állapotba, amikor az emberek annyira szegények voltak, hogy a családnak egyetlen cipőre tellett, ami apáról fiúra szállt.

Miféle magasabb erkölcsi autonómia, miféle egyéni szabadság, miféle önállóság lehetséges malthusi körülmények között, a folytonos éhhalál peremén? És ha el is fogadjuk mindezt a roppant túldramatizált kijelentést a gépek állítólagos terrorjáról és az egyén puszta számmá kicsinyítéséről, akkor se feledkezzünk el az egyénről, miután végzett a műszakkal és kilép a gyár kapuján. A modern bérkeresőnek már a két világháború között, amikor a fenti sorok íródtak is lehetősége nyílt a szabadidejét és a megkeresett bérét művészetekre, könyvekre, mozikra és színházakra, művelődésre és sportokra, ruházatra, a szabadidős tevékenységek végtelen listájára fordítani. Fogadjuk el, hogy a gyárban puszta szám az egyén; azonban azért dolgozik a gyárban, hogy hasznos termékeket és szolgáltatásokat gyártson az embertársai számára, és amint megkapja ezért a fizetségét, amint kilép a gyárból, puszta számból vásárlóvá lesz: azzá a vásárlóvá, akinek a kegyeiért vállalkozók egész hada versenyez, akinek ismert és ismeretlen vágyait ki akarja elégíteni a piacgazdaság, és aki kifejlesztheti és kifejezheti az egyéniségét azokon a módokon, amit a kapitalizmus hatalmas bősége biztosít számára. A gyárban talán mindenki azonos munkaruhát hord. De a kapitalizmus lehetővé teszi számukra, hogy a gyáron kívül az öltözékek szinte végtelen kínálatával fejezzék ki az egyéniségüket.

 

Ez bizony örök tévedés: ne csak munkásként tekintsünk az emberre, hanem figyeljük meg fogyasztóként is, és ha így teszünk, azonnal meglátjuk a munkamegosztás hátrányai mellett annak elképesztő előnyét is, amiért minden szabad ember úgy dönt, inkább azt választja, mint az elszigetelt önellátást – az előnyét, ami lehetővé teszi, hogy az emberek differenciálódjanak, individualizálódjanak és megtalálják a saját, különleges egyéniségükhöz legjobban illő és azt a legjobban kifejező javakat.

Mindezt fontosnak tartottuk megjegyezni a bevezetőben, hiszen a fenti idézetek roppant népszerű tévképzetek, amik folyton visszaköszönnek ránk az antikapitalista és antiliberális véleményvezérek és követőik szájából. Mindennek ellenére azonban Balla Antal műve egy remek, hiánypótló és – amennyire rövid terjedelme engedi – alapos mű. A könyv utolsó fejezete, ami a liberalizmus magyar történelmét írja le, egy igazi gyöngyszem. Nem csupán történelmi talpazatot biztosít egy valódi, szabadelvű rendszerváltáshoz, hanem arra is rámutat, hogy az 1867 utáni korszak nemhogy nem volt szabadelvű, hanem szinte a teljes és totális prototípusa volt annak az államizmusnak, ami Magyarországon pusztít 2010 óta. Röviden, Balla Antal könyve a magyar liberális irodalom becses darabja, és hálásak lehetünk azért, hogy a mi nemzedékünk előtt is voltak olyanok, akik ébren tartották a szabadság lángját a megrögzötten államista kultúránkban.

  1. Ludwig von Mises, „A kapitalizmus bukásának mítosza,” in Szabadság és tulajdon és más esszék, Eger, [1932] 2021.
  2. Mises: Liberalizmus: A klasszikus hagyomány, Eger, [1927] 2021. John Stuart Mill átértékeléséért lásd Ralph Raico, „Liberalism: True and False,” in Classical Liberalism and the Austrian School, LvMI, Auburn, Alabama, 2012.