Az államfüggő oltár

Az államfüggő oltár

Bevezetés Charles de Montalembert gróf Szabad egyház a szabad államban c. könyvéhez.

Amikor ez a könyv újra megjelenésre kerül Magyarországon, 157 évvel a kötetben foglalt két beszéd 1863-as elhangzása után, egy olyan kormány uralma alatt élünk, ami büszkén vállalja az állam és az egyház szétválasztásának felszámolására irányuló törekvését. Orbán Viktor 1992-ben kijelentette, hogy „az egyházakban politikai szövetségest kereső pártok olyan elkorhadt, régi világot képviselnek, amely soha többé nem fog visszatérni Magyarországra.” A 2010-es évekre az ő kormánya kezdte lelkesen visszavezetni az országot ebbe a bizony elkorhadt, régi világba. 2020-ban a következőkkel indokolta meg az egyházaknak adott sokmilliárdos összegű állami támogatásokat:

Amikor az állam forrást ad egy egyházi intézmény építésére vagy fenntartására, akkor a pénzt a legjobb helyre teszi. Minden egyes forintnak a sokszorosát kapja vissza az egész magyarság oktatásban, nevelésben, kultúrában, családok, elesettek, szegények, öregek, betegek gondozásában vagy éppen nemzetépítésben, határon túli magyar közösségek megsegítésében. Sok-sok területen, ahol az egyház és az állam ma egymás munkatársai.

Mi tagadás, a nyugati világ az összes szabadságjog közül a vallásszabadság kérdésében fejlődött a legtöbbet. A gazdasági szabadságunktól legalább annyira megfosztanak bennünket, mint a merkantilizmus idején; gyermekeiket nem taníthatják a szülők, hanem az állam ragadja el tőlük – itt, Magyarországon hároméves koruktól óvodába kényszeríti őket, majd kötelező, egyöntetű tantervet kényszerít minden fiatalra ez az önjelölt konzervatív kormány; többet adózunk, mint egy középkori jobbágy; az önvédelemhez való jogunk Európában puszta vágyálom; még mindig vannak állandó hadseregek és vámok – de a terület, ahol vitathatatlanul diadalmaskodott a liberalizmus, az a vallás területe: a felekezetek üldözése és tiltása, a kötelező államvallás kora látszólag visszavonhatatlanul véget ért és képtelenség volna visszahozni a szektárius állami erőszak rendszerét.1

Az állam és az egyház összefonódása ma, Magyarországon nem ugyanazt a brutálisan erőszakos formát ölti, mint a középkorban és a muzulmán országokban. Az egyházügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt a következőképpen fejezte ki ezt az új kapcsolatot:

A világban kétféle egyházmodell létezik. Az egyik az államegyházi modell, ahol nincs elválasztva az egyházi világ az államitól.

A másik a szekuláris modell, amely szélsőségesen elválasztja egymástól az államot és az egyházat.

A magyar modell nem egyszerűen a kettő között van, hanem külön minőséget jelent, és az állam és az egyház együttműködésére épül.

E modell lényege, hogy az állam maximálisan tiszteletben tartja az egyház szabadságát, hiszen a világi állam nem ille­tékes szakrális, teológiai kérdések eldöntésében. Ugyanakkor – elsősorban a közfeladatok ellátásához – az állam … anyagilag támogatja az egyházi intézmények működését. Erre azért van szükség, hogy érvényesüljön az állampolgári jogegyenlőség, és az, aki egyházi intézményt vesz igénybe – legyen az óvoda, iskola szociális vagy egészségügyi ellátás -, fillérre ugyanazt a támogatást kapja meg, mint az, aki önkormányzati vagy állami intézményeket.

Az államistáknak, akik elfogadják a premisszát, hogy nem az önszerveződő polgári társadalom feladata és felelőssége megsegíteni tagjait és biztosítani az egyéneknek a jótékonyságot, hanem az államé, nem is lehet kifogása Semjén úr érve ellen. A szabadelvűek azonban látják, hogy egy teljesen feje tetejére állított világnézetet tükröz ez az érvelés.

Az államhatalom nagy terebélyesedése előtt a világi és egyházi magánszervezetek gondoskodtak arról, hogy biztosítsák a bajba jutott polgároknak a szükséges segítséget jótékonyság és oktatás formájában. Virágoztak a felebaráti szervezetek, a szomszédságok és a helyi közösségek, népszerűségnek örvendett az egyház, mert ők alkották a társadalom fundamentális tartópillérét és első védelmi vonalát a sorscsapások ellen. Mára azonban a civilizációnk minden országában elorozta és magára vállalta ezeket a feladatokat az Állam.2

Ennek a logikus következménye, hogy elsorvadt az emberek képessége egymás megsegítésére, valamint azoknak a szervezeteknek és intézeteknek a felállítására és fenntartására, amiken keresztül megsegítették bajba jutott felebarátaikat. A közösségek eltűntek és a felekezetek elveszítették nyájukat, mert az Állam átvette tőlük azt a feladatot, amit elláttak, és nem volt többé rájuk szükség. Az Állam atomizálta a társadalmat a társadalmi feladatok államosításával és a társadalmi kötelékek és csoportok ebből fakadó elértéktelenítésével. Ahogyan Semjén úr érvelése mutatja, ma mindenki abból indul ki, hogy az Állam feladata mindez, egymás helyett immár mindenki az Államtól vár segítséget, és ha az emberek netalántán mégis a polgári társadalom magánszervezeteihez fordulnának érte, ahogyan egykor tették, eszerint az államista filozófia szerint még akkor is az Államnak kell finanszíroznia ezeket a szervezeteket!

Montalembert gróf fő érvét a kötetben olvasható két beszédben röviden összefoglalhatjuk úgy, hogy az egyház szabaduljon meg az államtól mind negatív, mind pozitív tekintetben, ne keresse a kegyét és támogatását, az állam pedig ne nyomja el őt az erőszak használatával. Egy ilyen, államtól teljességgel szabad egyház azt fogja találni, hogy felvirágzik és gyarapodik, sokkal nagyobb sikereket fog elérni, mint akkor, ha hozzáláncolná magát az őt támogató hatalomhoz; hiszen a történelem megannyi példája újra meg újra azt mutatja, hogy az egyháznak mindig drágán kellett megfizetnie ezt a pártfogást függetlenségével, méltóságával, és népszerűségével, miután a nép ugyanannyira gyűlölni kezdte őt, mint a hatalmat, amit szolgál.

Ahogyan említettem, a civilizációnk megtanulta, mennyire is fontos a vallás szabadsága az elnyomó hatalommal szemben. A vallás pozitív, állami támogatása azonban még mindig roppant népszerűségnek örvend és büszkén vállalja a kormányunk, hogy ezt gyakorolja. Azonban, mint a szabad emberek önkéntes ügyleteibe való minden állami beavatkozás, ez is olyan eredményeket teremt, amik károsak és nem kívánatosak azoknak a szemszögéből, akik támogatták a kezdeti beavatkozást.

A kereszténydemokraták abba a hitbe ringatják magukat, hogy elősegítik az egyházat azzal, ha az állami támogatások milliárdjaival halmozzák el azt. Az egyház is ugyanígy gondolja. A győri megyéspüspök szándékosan nem hívta meg Győr polgármesterét egy kiemelt rendezvényre, mert az a polgármester nem volt hajlandó további állami pénzeket osztani az egyház számára. A választások alkalmával számos pap nyíltan kampányolt az állami támogatásokat bőkezűen osztogató kormány mellett; egy híres példa a zuglói katolikus pap esete, aki arra buzdította a híveit, hogy:

Mindannyian menjünk el szavazni úgy, hogy megerősítjük újabb 5 évre a jelenlegi önkormányzati felállást, a fideszes képviselőket. Ez azért is fontos, mert templomunknak, plébániánknak és egész közösségünknek nagy kellemetlenséget okozunk, ha nem tudjuk folytatni az együttműködést a jelenlegi zuglói vezetéssel.

Az igazság azonban az, hogy szörnyű károkat okoznak ezzel magának az egyháznak. Ideig-óráig el lehet élősködni az adófizetőkön. Azonban amint véget ér a bőkezű kormány uralma, az egyházak hirtelen azt találják majd, hogy elzárták a pénzcsapot, ők pedig annyira hozzászoktak ahhoz, hogy az állam tartja el őket, hogy egészen elsorvadt a képességük az önfenntartásra. Annak a szervezetnek, ami kizárólag az önkéntes fizetségekből nyeri a bevételét, meg kell tanulnia, hogy miként szolgálja a vásárlóit a vágyaik és szükségleteik kielégítésével; ki kell fejleszteniük a képességet arra, hogy bevonzzák, megtartsák, növeljék és szolgálják a közönségüket. Ha úgy találják, hogy szűkölködnek, fejleszteniük kell a termékük minőségén. Ez épp úgy igaz egy magánvállalatra, mint egy felekezetre. Az önkéntesség az egyházakat is arra ösztönzi, hogy fejlődjenek és derítsék ki a módját annak, hogy miként szólíthatják meg az embereket, miként adhatják elő az üzenetüket úgy, hogy az meghallgatásra és támogatásra leljen. És ahogyan elsorvad egy államilag támogatott vállalkozás képessége is arra, hogy igazodjon a vásárlók szükségleteihez, ahogyan őket is elkényelmesítik a szubvenciók, úgy az egyházak is elveszítik a képességüket arra, hogy a lehető leghatásosabban szólítsák meg a hívőket.

Ezt egyedül a Hit Gyülekezete érti meg Magyarországon, és éppen ezért – tézisünkre bizonyítékképpen – a fogyasztók légióját szolgáló kapitalizmus nagyvállalatait megszégyenítő mértékű tőkebefektetéssel hirdeti az igét híveinek. Megértik, hogy az állami támogatás olyan volna számukra, mint az ópium az embernek. Rövidtávon kényelmes és mámorító, de hosszútávon pusztító az egészségre nézve. Hack Péter, egykori politikus és a Hit Gyülekezetének tagja, a következőképpen foglalta össze az egyház álláspontját az államtól való függés kapcsán:

Többféle egyház-finanszírozási rendszer létezik a világban, a magyar kormány által preferált megoldástól eltérően a Hit Gyülekezete az önfenntartó modell híve. Hiszen így derülhet ki, hogy melyik felekezetre milyen valós igény mutatkozik. Felfogásunk szerint a hívek részéről megnyilvánuló anyagi támogatás azt is világosan jelzi, hogy egy adott egyház milyen mértékű népszerűségnek örvend a hívek körében. Nálunk alapelv, hogy a lelkészeinket nem az államnak, hanem az adott közösségnek kell eltartania, és csak ott legyen teljes idejű szolgálatot végző lelkész, ahol erre képesnek bizonyul a helyi közösség

Azzal, hogy a Hit Gyülekezete szakít az államtól való függés évszázados magyar hagyományával, valódi képet kap a saját sikereiről és egy roppant erős ösztönzőt annak felderítéséhez, hogy miként javíthat az üzenetén. Tehát ha valóban fontos az egyházaknak az, hogy képesek legyenek megszólítani és meggyőzni a lehető legtöbb embert az evangélium üzenetéről, bizony ördögtől valónak kellene tekinteniük az állami támogatást. El kell utasítaniuk a kényelmes utat és rá kell lépniük arra az útra, ami nehéz, de pontosan a nehézsége edzi meg az embert.

Bizony szomorú dolog látni az egyház, kiváltképpen a katolikus egyház siralmas állapotát. Nem szép látvány, amikor ez kétezer éves, ősi és hatalmas szervezet meghunyászkodik, hogy a Hatalom asztaláról lehulló falatokkal tartsa fenn magát, hogy a becsületét és büszkeségét feladva beáll a járadékvadászok és paraziták sorába és nem hajlandó szembeszállni az államtól való szabadság gyógyító kihívásaival. Az a legkevésbé sem meglepő, hogy a kormány elpusztítja mindazt, amit magasztal a retorika szintjén; ezt tette a családokkal azzal, hogy betiltotta az otthontanulást és hároméves koruktól elmarta a gyermekeket a szüleitől, és ezt teszi az egyházakkal, amikor államfüggővé és szervilissé teszi őket a milliárdos támogatások aranyláncaival. Az állam ilyenkor pusztán a természetének megfelelően cselekszik. Azonban arra, hogy az egyházak ezt önként elfogadják, és ahogy a fenti példában láthattuk, egyenesen követelik a saját megcsonkításukat, arra nincs elfogadható mentség.

Továbbá napról napra olajat önt az iránta érzett közgyűlölet tüzére a katolikus és a protestáns egyház azzal, hogy kényelmes közelségbe kerül egy förtelmesen korrupt és gonosz hatalommal. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, magában pedig kárt vall? És mit használ az egyháznak néhány milliárd, ha elveszíti mindazok üdvösségét, akik gyűlölik a hatalmat annak gonoszsága miatt, a kereszténységre pedig ugyanolyan gyűlölettel kezdenek nézni, miután látják, hogy együttműködő partnere ennek a zsarnoki bűnbandának?

A kommunizmus uralma alatt megfosztották a magyar egyházakat szinte minden vagyonuktól. Az országunk egyik hatalmas történelmi bűne, hogy annak a korszaknak a végeztével nem kerültek visszaállításra azok a tulajdonjogok, amiket a kommunista hatalom brutálisan megsemmisített, nem kerültek felkutatásra az államosított földek, épületek és intézmények eredeti tulajdonosai és azok leszármazottjai, hogy visszakaphassák azt, ami jogosan őket illeti. Ennek elmulasztásával a kommunizmus bűnrészesévé váltak a rendszerváltás utáni kormányok és soha nem fogjuk tudni kitörölni a történelmünkből ezt a bűnt. De ezt nem orvosolják az állami támogatások – amik nem az eredeti tulajdont állítják vissza, hanem az adófizetőket fosztják ki – hanem ahogy azt láthattuk, tovább súlyosbítják a problémát az egyházak elsorvasztásával.

Montalembert gróf reménnyel nézett egy olyan jövő elébe, ahol a katolikus egyházat megedzi és példátlan magasságokba juttatja a szabadság. Ez a szabadság azonban még várat magára. Megszűntek az üldöztetések, de nem szűntek meg a pártfogások. Így a liberális katolikusok előtt még mindig nagy küzdelmek állnak, mielőtt megvalósulhatna a vízió, amit Montalembert remélt. Az egyház virágzásához ellenezniük kell az állami támogatásokat, mint amik elsorvasztják és enerválják az egyházat; az állami jótékonyságot és az állami oktatást, mint ami kimarja a kezeikből azt a feladatot, ami helyesen az egyházak és a magánszervezetek felelőssége; világosan el kell utasítaniuk minden politikai hatalom támogatását, mert a politikai hatalom mindig a fosztogatás és az agresszív erőszak eszköze, ami áldozatokat szed minden alkalommal, amikor megsegít valakit, az áldozatai pedig mindig gyűlölni fogják azt, aki a hatalom pártján áll és buzgón szövi neki az ideológiai támogatást. Szörnyülködve kell ellenezniük az olyan megszólalásokat, mint amit az Országgyűlés elnöke, Kövér László tett, amikor gyávasággal vádolta az állami támogatással ellátott református lelkészeket, mert nem elég bátrak megmondani a híveknek, hogy miként kell „jófelé szavazni”.

Röviden tehát, Montalembert gróf szavaival:

Menjetek a szabadság és az igazság nevében, azzal a meggyőződéssel, hogy az igazságnak szüksége van a szabadságra, és nincs is szüksége másra.

  1. Bár nem biztos, hogy ez annak köszönhető, hogy a sokaság elfogadta a szabadság eszméjét, ha máshol nem is, legalább ezen a területen; az oka talán sokkal inkább az, hogy Isten halott: hogy a sokaság többé nem hisz a vallásos tanokban olyan elkötelezetten – vagy egyáltalán – mint az elmúlt századok során. Ha ma ugyanakkora népszerűségnek örvendene a hit, mint egykor, talán ugyanolyan hévvel üldöznék egymást a felekezetek és próbálnák egymásra kényszeríteni a maguk igazát.
  2. Albert Jay Nock zseniálisan írta le ennek a következményeit az Ellenségünk, az Állam című kötetében:

    „Ezidáig a hirtelen sorscsapásokra és krízisekre ebben az országban a társadalmi hatalom mobilizációjával reagáltak. … Amikor a Johnstown-árvíz történt, azonnal mobilizálták, majd bölcsen és erélyesen alkalmazták a társadalmi hatalmat. Olyan bőségesen tették – csak pénzben mérve – hogy miután mindent rendbe hoztak, még közel egymillió dollár megmaradt. Ha most történne egy hasonló katasztrófa, nem elég, hogy a társadalomnak talán nem is maradt elég hatalma ahhoz, hogy hasonlóképpen gyakorolja, az általános reakció is az volna, hogy majd az Állam elintézi. Nem csupán a társadalmi hatalom sorvadt el, hanem még a hajlandóság is arra, hogy az adott az irányba gyakorolják. Ha az Állam magára vette az efféle ügyeket és a megoldásukhoz szükséges társadalmi hatalmat, hagyjuk őket rá. Magunk is meggyőződhetünk erről az általános visszafejlődésről, amikor odalép hozzánk egy koldus. Két éve talán készek lettünk volna adni neki valamit; ma hajlamosak vagyunk az Állam segélyezési központjához irányítani. Az Állam azt mondta a társadalomnak: vagy nem gyakorolsz elegendő hatalmat a probléma megoldásához, vagy a véleményem szerint inkompetens módon teszed, ezért elkobzom és a saját kedvem szerint gyakorlom a te hatalmadat. Így amikor egy koldus aprót kér tőlünk, első reakciónk azt válaszolni, hogy az Állam már elvette tőlünk a neki szánt aprót, menjen, kérje onnan.”