Az oldalunk az olvasóink támogatásából tartja fenn magát. Ha az oldalunk rendszeres látogatója vagy és fontosnak találod az üzenetünket, kérjük támogass minket havi 1500 forinttal ide kattintva.

Ludwig von Mises – Az antikapitalista mentalitás: IV. A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

Ludwig von Mises – Az antikapitalista mentalitás: IV. A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

IV.
A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

1.
A boldogság érve

A kritikusok két váddal illetik a kapitalizmust: Először is – mondják – egy autó, tévé és hűtő birtoklása nem teszi boldoggá az embert. Másodjára – teszik hozzá – még mindig vannak emberek, akik ezek közül semmit sem birtokolnak. Mindkét állítás helyes, de ezekért nem a társadalmi együttműködés kapitalista rendszere a hibás.

Az emberek nem azért fáradoznak, hogy tökéletes boldogságra tegyenek szert, hanem azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben megszüntessék az érzett kellemetlenséget, így boldogabbá váljanak, mint előtte. Tehát aki vásárol egy tévét, bizonyítékát adja annak, hogy úgy gondolja, ennek a találmánynak a birtoklása növelni fogja jólétét, és elégedettebbe fogja tenni, mint amilyen nélküle volt. Ha másképp volna, nem vette volna meg. Az orvos feladata nem az, hogy boldoggá tegye a pácienst, hanem hogy eltüntesse a fájdalmát és jobb állapotba hozza minden emberi lény fő törekvéséhez, a küzdelemhez minden ellen, ami káros életére és kényelmére.

Igaz lehet, hogy vannak koldusok a buddhisták között, akik alamizsnán élnek a mocsokban és a szegénységben, akik közül néhányan teljes boldogságot élveznek, és semmilyen nábobot nem irigyelnek. Azonban tény, hogy az emberek elsöprő többsége számára elviselhetetlen volna egy ilyen élet. Számukra nélkülözhetetlen a létezés külső körülményei javítására folyamatosan törekvő impulzus. Ki merné példaképként beállítani az ázsiai koldust az átlagos amerikai számára? A kapitalizmus egyik legjelentősebb vívmánya a csecsemőhalandóság zuhanása. Ki akarja tagadni, hogy ez a jelenség eltűntette legalább egyik okát az emberek boldogtalanságának?

Nem kevésbé abszurd a kapitalizmus elleni másik szemrehányás – nevezetesen, hogy a technológiai és terápiás innovációk nem nyújtanak hasznot mindenki számára. Az emberi körülmények változását a legokosabb és legenergetikusabb emberek úttörése hozza el. Ők vezetnek, az emberiség többsége pedig lépésről lépésre követi őket. Az innováció először pusztán néhány ember luxuscikke, míg fokozatosan elérhetővé nem válik a sokaság számára. Nem ésszerű ellenvetés a cipők vagy a villák használata ellen, hogy csak lassan terjedtek el, és még ma is milliók élnek nélkülük. A kecses férfiak és nők, akik először kezdtek szappant használni, előhírnökei voltak a szappan tömegtermelésének az átlagember számára. Ha tartózkodnának a vásárlástól azok, akik ma meg tudnak engedni maguknak egy televíziót, mivel néhányan nem tudják megengedni maguknak, nem támogatnák, hanem korlátoznák ennek a találmánynak az elterjedését.

 

2.
Materializmus

Ismét, vannak zsémbeskedők, akik a kapitalizmust hibáztatják azért, amit hitvány materializmusának neveznek. Muszáj beismerniük, hogy a kapitalizmus tendenciája javítani az emberiség anyagi helyzetén. De – mondják – eltérítette az embert a magasabb és nemesebb törekvésektől. Eteti a testet, de koplaltatja a lelket és a szellemet. A művészetek hanyatlását hozta el magával. Elmúltak a nagy költők, festők, szobrászok és építészek napjai. Korunk puszta szemetet termel.

Egy művészeti alkotás érdemeiről alkotott ítélet teljesen szubjektív. Néhányan dicsérik azt, amit mások megvetnek. Nincs mérce, amivel mérhető lehet egy vers vagy egy épület esztétikai értéke. Azok, akiket gyönyörködtet a Notre-Dame-székesegyház vagy Az udvarhölgyek, úgy gondolhatják, hogy akik érzéketlenek ezekre a csodákra, azok faragatlanok. Számtalan diák unja halálra magát, amikor az iskola arra kényszeríti őket, hogy Hamletet olvassanak. Csak azok tudják értékelni és élvezni egy művész munkáját, akiket megáldottak a művészi mentalitás szikrájával.

Sok a kétszínűség azok között, akik a tanult ember látszatát keltik. Felöltik a műértő álarcát és lelkesedést színlelnek a múlt művészetei és a rég elhunyt művészek iránt. Semmi hasonló szimpátiát nem mutatnak a kortárs művészek felé, akik még mindig az elismerésért küzdenek. A régi mesterek színlelt csodálata számukra egy eszköz, amivel lenézhetik és kigúnyolhatják az újakat, akik eltérnek a tradicionális kánonoktól, és megteremtik a sajátjukat.

John Ruskinra úgy fognak emlékezni – Carlyle, a Webbek, Bernard Shaw és néhány másik mellett – mint a brit szabadság, civilizáció és jólét sírásójára. Magánéletében éppoly nyomorult jellem volt, mint a nyilvánosság előtt; dicsőítette a háborút és a vérontást, és fanatikusan rágalmazta a politikai gazdaságtan tanításait, amit nem értett. A piacgazdaság bigott becsmérlője és a céhek romantikus magasztalója volt. Hódolatát fejezte ki az előző évszázadok művészeinek. Viszont amikor egy nagy élő művész, Whistler munkájával szembesült, olyan mocskos és szemrehányó nyelvezettel kicsinyelte azt le, hogy beperelték rágalmazásért, az esküdtszék pedig bűnösnek találta. Ruskin írásai voltak azok, amik népszerűvé tették az előítéletet, miszerint a kapitalizmus – amellett, hogy egy rossz gazdasági rendszer – az ocsmányságot helyezte a gyönyörűség helyébe, a kicsinyességet a magasztosság helyébe, a szemetet a művészet helyébe.

Mivel az emberek nézetei messzemenően eltérnek a művészeti teljesítmények értékelésével kapcsolatban, lehetetlen megdönteni a kapitalizmus korának művészeti alsóbbrendűségéről szóló beszédet egyazon apodiktikus módszerrel, amellyel az ember megcáfolhatja a logikai érvelés vagy a tapasztalati tények megállapításának hibáit. Viszont egyetlen épeszű ember sem volna elég szemtelen ahhoz, hogy lekicsinyelje a művészeti tettek nagyságát a kapitalizmus korában.

A „hitvány materializmus és pénzcsinálás” korának kimagasló művészete a zene volt. Wagner és Verdi, Berlioz és Bizet, Brahms és Bruckner, Hugo Wolf és Mahler, Puccini és Richard Strauss, micsoda kiváló kavalkád! Minő kor, amelyben az olyan mestereket, mint Schumannt és Donizettit még nagyobb lángelmék árnyékolták be!

Aztán pedig ott vannak Balzac, Flaubert, Maupassant, Jens Jacobsen, Proust nagy regényei, és Victor Hugo, Walt Whitman, Rilke, Yeats versei. Milyen szegényes volna az életünk, ha hiányolnunk kellene ezeknek az óriásoknak, és számtalan nem kevésbé fenséges szerzőnek a műveit.

Ne felejtsük el a francia festőket és szobrászokat, akik megtanították nekünk, miként tekintsünk új módokon a világra, élvezzük a fényt és a színeket.

Soha senki sem vitatta, hogy ez a kor ösztönözte a tudományos tevékenységek minden ágát. De, mondják a zsémbeskedők, ez pusztán a specialisták munkája volt, míg hiányzott a „szintézis.” Az ember aligha volna képes abszurdabb módon félremagyarázni a modern matematika, fizika és biológia tanításait. És mi a helyzet az olyan filozófusok könyveivel, mint Croce, Bergson, Husserl és Whitehead?

Minden korszaknak megvan a saját jellegzetessége a művészeti alkotásaiban. A múlt mesterműveinek utánzása nem művészet, hanem rutin. Azok a vonások adnak értéket egy munkának, amelyekben az eltér más művektől. Ez az, amit egy korszak stílusának neveznek.

Egy tekintetből igazoltnak látszanak a múlt dicsőítői. Az új nemzedék nem hagyott a jövőre olyan monumentumokat, mint a piramisok, a görög templomok, a gótikus katedrálisok és a reneszánsz és a barokk templomai és palotái. Az elmúlt évszázadban számos templomot és katedrálist építettek, és annál is több állami palotát, iskolát és könyvtárat. De semmilyen eredeti elképzelést nem mutatnak; a régi stílusokat, vagy a régi stílusok keverékeit tükrözik. Csupán az apartmanokban, az irodaépületekben és a magánházakban látunk kifejlődni valamit, amit napjaink építészeti stílusának nevezhetnénk. Bár puszta tudálékosság volna nem értékelni az olyan látványok magasztosságát, mint New York láthatára, beismerhető, hogy a modern építészet nem tett szert arra a jellegzetességre, mint az elmúlt évszázadokban.

Ennek különféle okai vannak. A vallásos épületekkel kapcsolatban az egyházak kiemelt konzervativizmusa megvet minden innovációt. A dinasztiák és arisztokráciák elmúltával az új paloták építése is megszűnt. A vállalkozók és tőkések vagyona, bármit is meséljenek az antikapitalista demagógok, annyira eltörpül a királyok és hercegek vagyonához képest, hogy nem merülhetnek ilyen luxusépítkezésekbe. Ma senki sem elég gazdag, hogy olyan kastélyokat tervezzen, mint a Versailles-i vagy az Escorial. Az állami épületek felépítésének parancsa többé nem despotáktól jön, akik a közvéleménnyel ellenkezve, szabadon választhattak egy mestert, akik ők maguk nagyra tartottak, és szponzorálhattak egy projektet, ami megbotránkoztatta az ostoba többséget. A bizottságok és tanácsok aligha fogják vakmerő úttörők ötleteit adoptálni. Jobban szeretnék a biztos oldalon tudni magukat.

Soha nem volt kor, amiben a sokaság igazságosan ítélte meg a kortárs művészetet. A nagy szerzők és művészek tisztelete mindig kis csoportokra korlátozódott. Ami a kapitalizmust jellemzi, az nem a tömegek rossz ízlése, hanem a tény, hogy ezek a tömegek, akiket meggazdagított a kapitalizmus, az irodalom – természetesen a selejt irodalom – „fogyasztóivá” váltak. A könyvpiacot elárasztja a félbarbároknak írt elcsépelt fikció zápora. De ez nem állítja meg a nagy szerzőket abban, hogy halhatatlan műveket teremtsenek.

A kritikusok könnyeiket hullatják az iparművészetek állítólagos hanyatlása miatt. Hozzáviszonyítják például a régi bútorzatot, ahogy az megmaradt az európai nemesi családok kastélyaiban és a múzeumok kollekcióiban, a tömegtermelés által létrehozott olcsó dolgokhoz. Nem lelhetők fel a faragott ládák és az intarziás asztalok a szegényebb rétegek nyomorgó kunyhóiban. Azoknak, akik az amerikai bérkeresők olcsó bútorai miatt sopánkodnak, át kellene kelniük a Rio Grande del Nortén, hogy megvizsgálják a mexikói parasztok bódéit, amikből mindenféle bútorzat hiányzik. Amikor a modern ipar elkezdte ellátni a tömegeket egy jobb élet felszerelésével, legfőbb aggodalmuk az volt, hogy a lehető legolcsóbban gyártsanak, függetlenül az esztétikai értékektől. Később, amikor a kapitalizmus fejlődése felemelte a tömegek életszínvonalát, lépésről lépésre olyan dolgok készítéséhez láttak, amelyekből nem hiányzik a kifinomultság és a gyönyör. Csak a romantikus elfogultság vehet arra egy megfigyelőt, hogy figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a kapitalista országok egyre több és több polgára él olyan környezetben, amit egyszerűen nem lehet ocsmánynak nevezve félresöpörni.

 

3.
Igazságtalanság

A kapitalizmus legszenvedélyesebb becsmérlői azok, akik állítólagos igazságtalansága okán utasítják el azt.

Indokolatlan időpazarlás azt ábrázolni, minek kellene lennie, viszont nincs, mivel ellentétben áll a valódi univerzum megváltoztathatatlan törvényeivel. Az efféle ábrándokat ártalmatlannak gondolhatjuk mindaddig, amíg álmodozások maradnak. De amikor szerzőik elkezdik figyelmen kívül hagyni a különbséget a fantázia és a valóság között, az élet és a jólét külső körülményei javítására törekvő emberi törekvések legkomolyabb ellenségévé válnak.

A legrosszabb ezek közül a téveszmék közül az elképzelés, miszerint a „természet” minden embernek bizonyos jogokat adományozott. Eszerint a tan szerint a természet bőkezűen bánik minden megszületett gyermekkel. Mindenből jut bőven mindenkinek. Így mindenki jogos és elidegeníthetetlen követeléssel állhat minden embertársa és a társadalom elé, hogy megkapja a teljes fejadagot, amit a természet neki osztott. A természetes és isteni igazságosság örökérvényű törvényei megkövetelik, hogy senki sem tulajdoníthatja el azt, ami jog szerint másokat illet. A szegények csak azért szűkölködnek, mert az igazságtalan emberek megfosztották őket attól, ami születésüknél fogva jogosan az övék. Az egyház és a világi hatóságok feladata megakadályozni az efféle fosztogatást, és mindenkit gazdaggá tenni.

Ennek a tannak minden szava hamis. A természet nem bőséges, hanem fukar. Korlátozta a kínálatát minden dolognak, ami elengedhetetlen az emberi életfenntartásához. Állatokkal és növényekkel népesítette be a világot, akikbe beleépítette az emberi élet és jólét elpusztításának ösztönét. Olyan erőket és elemeket sorakoztat fel, amelyek káros hatást gyakorolnak az emberi életre és az élet fenntartására törekvő emberi erőfeszítésekre. Az ember túlélése és jóléte annak az eredménye, hogy képes volt felhasználni a fő eszközét, amit a természet adott neki – az elméjét. Emberek teremtették meg a munkamegosztás rendszerében együttműködve az összes vagyont, amit az álmodozók a természet ingyenes ajándékának tartanak. Ennek a vagyonnak az „elosztásával” kapcsolatban nonszensz az igazságosság bármilyen állítólag isteni vagy természetes elvére hivatkozni. Nem a természet által az embernek adott források egy részének az elosztása az, ami számít. Sokkal inkább azoknak a társadalmi intézményeknek a fenntartása számít, amelyek lehetővé teszik minden szükséges dolog termelésének folytatását és növelését.

Az Egyházak Világtanácsa, a protestáns egyházak ökomenikus szervezete 1948-ban kijelentette: „Az igazságosság megköveteli, hogy Ázsia és Afrika lakói részesüljenek például a nagyobb gépesített gyártás hasznából.”1 Ennek csak akkor van értelme, ha az ember úgy gondolja, hogy az Úr egy bizonyos számú gépezetet adott, és azt várta, hogy ezeket a találmányokat egyenlően fogják elosztani a különböző nemzetek között. A kapitalista országok azonban bűnösen sokkal többet vettek birtokukba ebből az állományból, mint ami „igazságosan” megillette volna őket, így megfosztották Ázsia és Afrika lakóit jogos jussuktól. Micsoda szégyen!

Az igazság az, hogy a tőke felhalmozása és annak gépezetekbe történő befektetése – a nyugati emberek viszonylag nagyobb vagyonának forrása – kizárólag a laissez-faire kapitalizmusnak köszönhető, amit az Egyházak ugyanezen irata szenvedélyesen elferdít és erkölcsi alapokon elutasít. Nem a kapitalisták hibája, hogy az ázsiaiak és az afrikaiak nem vezették be azokat az ideológiákat és politikai intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna a kapitalizmus helyi evolúcióját. És az sem a kapitalisták hibája, hogy ezeknek a nemzeteknek a politikája meggátolta a külföldi befektetőket abban, hogy megadják nekik a „nagyobb gépesített gyártás hasznát.” Senki sem vitatja, hogy az tesz szegénnyé százmilliókat Ázsiában és Afrikában, hogy primitív termelési módszerekhez ragaszkodnak és nem élnek az előnyökkel, amiket a jobb eszközök és korszerű technológia felhasználása adhatna nekik. De kizárólag egyetlen módszerrel szüntethető meg a kínjuk – nevezetesen a laissez-faire kapitalizmus teljes bevezetésével. Amire szükségük van, az a magánvállalkozás és az új tőke felhalmozódása, a tőkések és a vállalkozók. Ostobaság a kapitalizmust és a nyugat kapitalista nemzeteit hibáztatni az állapotért, amit a visszamaradott népek okoztak maguknak. A jelzett orvosság nem „igazságosság”, hanem a működőképes, azaz laissez-faire politikával helyettesíteni a működésképtelen politikát.

Nem az igazságosság homályos fogalmáról szóló hiábavaló töprengés emelte az átlagember életszínvonalát a kapitalista országokban a mostani magasságába, hanem az „individualistáknak” és „kizsákmányolóknak” nevezett emberek cselekedetei. A visszamaradott országok szegénysége annak a ténynek köszönhető, hogy a vagyonelkobzásuk, a diszkriminatív adóztatásuk és a devizakereskedelemre kivetett tilalmaik megakadályozzák a külföldi tőke befektetését, míg belföldi politikájuk meggátolja a hazai tőke felhalmozódását.

Mindazokat, akik erkölcsi alapon utasítják el a kapitalizmust, mondván, hogy egy igazságtalan rendszer, megtéveszti, hogy képtelenek felfogni, mi az a tőke, hogyan jön létre, miként tartják fenn, és milyen előnyök származnak abból, ha felhasználják azt a termelési folyamatokban.

Az új tőkejavak létrejöttének egyetlen forrása a megtakarítás. Ha minden megtermelt jószágot elfogyasztanak, nem jön létre új tőke. Ha azonban a fogyasztás hátramarad a termelés mögött, az újonnan termelt javak az elfogyasztott javakhoz viszonyított többletét pedig további termelési folyamatokban hasznosítják, ezeket a folyamatokat ekkor tehát több tőkejószág segítségével végzik el. Minden tőkejószág közbenső jószág, állomás az úton, ami az eredeti termelési tényezők – azaz a természetes erőforrások és az emberi munka – legelső felhasználásától a fogyasztásra kész termékek végső kibocsátásához vezet. Romlandók. Előbb vagy utóbb elkopnak a termelési folyamatokban. Ha minden terméket elfogyasztanak a termelésük során felhasznált tőkejavak helyettesítése nélkül, felélik a tőkét. Ha ez történik, a további termelést csak kevesebb mennyiségű tőkejószág fogja segíteni, és ennek következtében kevesebbet fognak termelni a felhasznált természetes erőforrások és a munkaerő egyes egységeivel. Ezt a túlköltekezést és tőkekivonást megelőzendő, az embernek a tőkefenntartásra, a használható javak előállítása során felhasznált tőkejavak helyettesítésére kell fordítania a termelési erőfeszítések egy részét.

A tőke nem Isten vagy a természet ingyen ajándéka. A tőke a fogyasztás előrelátó korlátozásának következménye. A megtakarítás hozza létre és növeli, és a túlköltekezéstől való tartózkodás tartja fenn.

Továbbá a tőkének vagy a tőkejavaknak önmagukban nem áll hatalmában, hogy növeljék a természeti erőforrások és a munka termelékenységét. Csak akkor növelik a befektetett természeti erőforrás és a munkaerő egységenkénti kibocsátását, ha bölcsen használják vagy fektetik be a megtakarítások gyümölcsét. Ha nem ez történik, akkor elherdálják vagy elpazarolják őket.

Az új tőke felhalmozása, az előzőleg felhalmozott tőke fenntartása és a tőke hasznosítása az emberi erőfeszítések termelékenységének növelése érdekében a céltudatos emberi cselekvés gyümölcsei. A takarékos emberek magatartásának eredményei, akik megtakarítanak és tartózkodnak a túlköltekezéstől, tehát a tőkéseké, akik kamatot keresnek; és az embereké, akik sikeresen felhasználják az elérhető tőkét a fogyasztók igényinek lehető legjobb kielégítéséért, azaz a vállalkozóké, akik profitot keresnek.

Sem a tőke (vagy tőkejavak), sem az, ahogyan a tőkések és a vállalkozók bánnak a tőkével, nem emelheti fel a többi ember életszínvonalát, ha ezek a nem-tőkések és nem-vállalkozók nem reagálnak egy bizonyos módon. Ha a bérkeresők úgy viselkednének, ahogyan azt a hamis „bérek vastörvénye” leírja, és nem tudnák másra használni jövedelmüket, minthogy egyenek és több utódot nemzzenek, a felhalmozott tőke növekedése lépést tartana a népességnövekedéssel. A további tőke felhalmozásának minden előnyét elnyelné az emberek számának sokszorozódása. Az emberek azonban nem úgy válaszolnak életük külső körülményeinek változására, mint a rágcsálók vagy a baktériumok. Más kielégülést is ismernek, mint az evés és szaporodás. Következményképpen a kapitalista civilizáció országaiban a felhalmozott tőke növekedése meghaladja a népesség-adatokat. Olyan arányban, amennyire ez történik, megnövekedik a munkaerő határtermelékenysége a termelés anyagi tényezőinek határtermelékenységéhez viszonyítva. Ekkor megjelenik a magasabb bérekre irányuló tendencia. Megnövekedik a tejes kibocsátás azon része, ami a bérkeresőknek jut, ahhoz a részhez viszonyítva, ami kamatként a tőkésekhez és bérleti díjként a földtulajdonosokhoz kerül.2

Csak akkor van értelme a munka termelékenységéről beszélni, ha az ember a munka határtermelékenységére hivatkozik, azaz a nettó kibocsátás különbségére egy munkás kivonása után. Ekkor az egy konkrét gazdasági mennyiségre vonatkozik, egy meghatározott mennyiségű jószágra vagy annak pénzben kifejezett mennyiségére. A munka általános produktivitásának fogalma, ahogyan azt a közbeszédben akkor használják, amikor a munkások állítólagos természeti jogára hivatkoznak ahhoz, hogy a termelékenység teljes növekedését követeljék, üres és definiálhatatlan. Arra az illúzióra alapul, hogy lehetséges meghatározni a részt, amivel a különböző, egymást kiegészítő termelési tényezők fizikailag hozzájárultak a termék létrehozásához. Ha az ember elvág egy darab papírt egy ollóval, lehetetlen hozzárendelni az eredmény arányos részeit az ollóhoz (vagy külön a két pengéhez) és az ollót használó emberhez. Egy autó legyártáshoz az embernek különböző gépekre és szerszámokra, különböző nyersanyagokra, a különböző fizikai dolgozók munkájára és mindenekelőtt egy tervező tervére van szüksége. De senki sem tudja eldönteni, az elkészült kocsi mekkora részét lehet fizikailag az együttműködés összes különböző tényezőjének tulajdonítani, amelyek szükségesek voltak az autó termeléséhez.

Az érv kedvéért félretehetjük egy pillanatra a probléma népszerű taglalásának tévedéseire rávilágító összes megfontolást és megkérdezhetjük: A két tényező, a munka vagy a tőke közül melyik okozta a termelékenység növekedését? De ha így tesszük fel a kérdést, annak kell lennie a válasznak, hogy a tőke. Az a tény teszi magasabbá napjaink Egyesült Államának teljes kibocsátását (foglalkoztatott emberenként) az előző korok vagy a Kínához hasonló, gazdaságilag visszamaradott országok termelésénél, hogy napjaink amerikai munkását több és jobb eszközök segítik. Ha a tőkefelszerelés (munkásonként) nem volna bőségesebb, mint háromszáz évvel ezelőtt, vagy mint ma Kínában, a kibocsátás (munkásonként) nem lenne magasabb. A további tőke befektetése az, ami megkövetelt ahhoz, hogy növekedjen az amerikai ipari kibocsátás teljes mennyisége a foglalkoztatott munkások számának növekedése nélkül, amit kizárólag új megtakarítással lehet felhalmozni. Azoknak írható jóvá a teljes munkaerő termelékenységének sokszorozódása, akik megtakarítanak és befektetnek.

Az emeli a béreket, és adja a tőkefelhalmozódás által fokozott kibocsátás egyre nagyobb részét a bérkeresőknek, hogy a tőkefelhalmozódás foka meghaladja a népességnövekedés fokát. A hivatalos tan némán átlépi ezt a tényt, vagy akár nyomatékosan le is tagadja. De a szakszervezetek politikái világosan bemutatják, hogy vezetőik teljesen tisztában vannak az elmélet helyességével, amit a nyilvánosság előtt bugyuta burzsoá védőbeszédnek neveznek. Szorgosan csökkentenék a munkakeresők számát a bevándorlásellenes törvényekkel az egész országban és a munkaerőpiac minden szegmensében az újonnan érkezők beáramlásának megelőzésével.

Azt, hogy a bérszintek növekedése nem az egyéni munkás „termelékenységén,” hanem a munkaerő határtermelékenységén múlik, világosan demonstrálja a tény, hogy ott is felfelé mozognak a bérszintek, ahol az egyén „produktivitása” egyáltalán nem változott. Sok ilyen munka van. Egy borbély ma pontosan ugyanúgy borotválja a vásárlóját, mint ahogyan elődei borotválták az embereket kétszáz évvel ezelőtt. Egy komornyik pontosan úgy vár a brit miniszterelnök asztalánál, mint ahogy a komornyikok szolgálták egyszer Pittet és Palmerstont. A mezőgazdaságban néhány munkát ugyanolyan eszközökkel ugyanúgy végeznek, mint századokkal ezelőtt. Azonban az ilyen munkások által megkeresett bérek ma sokkal nagyobbak, mint amekkorák a múltban voltak. Magasabbak, mivel a munkaerő határtermelékenysége határozza meg őket. A komornyik munkáltatója visszatartja ezt az embert a gyári munkától, és ebből fakadóan azzal a termelésnövekedéssel egyenlő mennyiséget kell fizetnie neki, amennyit egy ember hozzáadott foglalkoztatása hozna egy gyárban. Nem a komornyik érdeme, ami okozza ezt a béremelkedést, hanem az, hogy a befektetett tőke növekedése meghaladja a kezek számának növekedését.

Abszurd minden álgazdaságtani doktrína, ami lekicsinyeli a megtakarítás és a tőkefelhalmozódás szerepét. Az teremtette meg a kapitalista társadalom nagyobb vagyonát a nem-kapitalista társadalom kisebb vagyonához képest, hogy a tőkejavak elérhető kínálata nagyobb az előbbiben, mint az utóbbiban. Az növelte meg a bérkeresők életszínvonalát, hogy megnövekedett a bérkeresésre hajlandó emberek egy főre eső tőkefelszerelése. Ennek a ténynek köszönhető, hogy a megtermelt használható javak teljes összegének egyre nagyobb része kerül a bérkeresőhöz. Marx, Keynes és egy sor kevésbé ismert szerző egyik szenvedélyes tirádája sem képes egyetlen gyenge pontra rámutatni a mondatban, miszerint egyetlen egy módja van a bérek növelésének permanensen és mindenki javára, aki szeretne bért keresni – nevezetesen az elérhető tőke növekedésének gyorsítása a népesség növekedésével szemben. Ha ez „igazságtalan”, akkor a természetet kell okolni, nem pedig az embert.

 

4.
A szabadság „burzsoá előítélete”

A nyugati civilizáció történelme a szabadságért való szüntelen küzdelem története.

A társadalmi együttműködés a munkamegosztás alatt az egyetlen módszer, amivel az ember sikerrel járhat a túléléséért való küzdelmében és arra irányuló erőfeszítéseiben, hogy a lehető legnagyobb mértékben javítsa jóléte anyagi körülményeit. De amilyen az emberi természet, nem létezhet társadalom, ha nem tesznek intézkedéseket, hogy megelőzzék a zabolátlan emberek közösségi élettel ellentétes cselekedeteit. A békés együttműködés megőrzése végett az embernek késznek kell lennie, hogy azok erőszakos elnyomásához folyamodjon, akik háborgatják a békét. A társadalom számára elengedhetetlen a kényszer és erőszak társadalmi apparátusa, az állam és a kormány. Ekkor megjelenik egy újabb probléma: korlátozni azokat, akik az államot irányítják, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal és tegyenek mindenkit lényegében szolgává. Minden szabadságért való küzdelem célja, hogy korlátok között tartsa a béke fegyveres védelmezőit, a kormányzókat és rendőreiket. Az egyéni szabadság politikai fogalma azt jelenti: a rendőri hatalom önkényes cselekvésétől való szabadság.

A szabadság eszméje mindig is a Nyugat sajátos jellemvonása volt. Mindenekelőtt az a tény különbözteti meg a Keletet és a Nyugatot, hogy a Kelet népei sohasem értették meg a szabadság eszméjét. Abban rejlik az ókori görögök elpusztíthatatlan dicsősége, hogy ők értették meg elsőként a szabadságot biztosító intézmények jelentését és jelentőségét. Újkeletű történelmi kutatások keleti forrásokhoz vezettek vissza néhány, eddig a helléneknek tulajdonított tudományos eredményt. De soha senki nem vitatta a gondolatot, hogy a szabadság eszméje az ókori görög városokból ered. A görög filozófusok és történészek írásai átmenekítették azt a rómaiakhoz, később pedig a modern Európába és Amerikába. Egy jó társadalom felállítására törekvő minden nyugati terv létfontosságú alkotóelemévé vált. Megteremtette a laissez-faire filozófiát, aminek az emberiség a kapitalizmus korának minden példátlan teljesítményét köszönheti.

Minden modern politikai és bírói intézmény célja, hogy védelmezze az egyén szabadságát az állami beavatkozás ellen. Képviseleti kormányok és a joguralom, a bíróságok és a törvényszékek függetlensége a kormányügynökségek beavatkozásától, habeas corpus, a szólás és a sajtó szabadsága, az állam és az egyház szétválasztása és megannyi másik intézmény kizárólag egyetlen célra törekedik: hogy korlátozza a köztisztviselők cselekvését, és felszabadítsa az egyént az önkényük alól. A kapitalizmus kora eltörölte a rabszolgaság és a jobbágyság minden maradványát. Véget vetett a kegyetlen megtorlásoknak és a szabálysértők elbátortalanításához szükséges lehető legkisebbre csökkentette az elkövetett bűncselekmények büntetését. Megszabadult a kínzástól, és a gyanúsítottakkal és törvénysértőkkel való bánásmód más kifogásolható módszereitől. Eltörölt minden kiváltságot és kihirdette az emberek törvény előtti egyenlőségét. Szabad polgárokká változtatta a zsarnokság alattvalóit.

Az anyagi körülmények javulásai az államügyek reformjainak és innovációinak gyümölcsei voltak. Ahogyan eltűntek a kiváltságok és mindenkinek biztosították a jogot, hogy kihívjon mindenki mást, szabad kezet kaptak a zsenik, hogy megalkossák az összes iparágat, amelyek ma kielégítőbbé teszik az emberek anyagi körülményeit. A népességszámok megsokszorozódtak, a megnövekedett népesség mégis jobb életet élvezhetett, mint elődjeik.

Továbbá a nyugati civilizáció országaiban mindig voltak, akik támogatták a zsarnokságot – egy autokrata vagy egy arisztokrata abszolút önkényuralmát, ahol mindenki más alattvaló. De a felvilágosodás korában ezek a hangok egyre halkabbak és halkabbak lettek. A szabadság diadalmaskodott. A tizenkilencedik század első felében megállíthatatlannak tűnt a szabadság elvének győzedelmes előrevonulása. A legkiemelkedőbb filozófusok és történészek úgy kezdték gondolni, hogy a történelmi evolúció a szabadságot biztosító intézmények felállítása felé halad, a szervilizmus bajnokainak cselszövései pedig nem vethetnek véget a liberalizmus felé haladó iránylatnak.

A liberális társadalomfilozófia taglalása során az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni egy fontos tényező erejét, ami a szabadság eszméje mellett dolgozott, nevezetesen a kimagasló szerepet, amit az ókori görögök irodalmának tulajdonítottak az elit oktatásában. A görög szerzők soraiban az állami mindenhatóság bajnokai is feltűntek, mint Platón. De a görög ideológia lényegi irányzata a szabadságra törekvés volt. A modern intézmények tekintetéből a görög városállamokat oligarchiáknak kell nevezni. A szabadság, amelyet a görög államférfiak, filozófusok és történészek a legbecsesebb jónak dicsőítettek, egy kisebbség számára fenntartott kiváltság volt. Azzal, hogy megtagadták azt a metoikoszoktól és szolgáktól, gyakorlatilag az oligarchák örökletes kasztjának despotikus uralmát támogatták. Azonban súlyos hiba volna hazugságként félresöpörnünk a szabadságért szóló himnuszaikat. Nem voltak kevésbé őszinték a szabadság dicsőítésében és keresésében, mint kétezer évvel később a rabszolgatartók az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat aláírói között. Az ókori görögök politikai irodalma volt az, ami megteremtette a monarchomach eszméket, a whigek filozófiáját, Althusius, Grotius és John Locke tanait és a modern alkotmányok és jognyilatkozatok atyáinak ideológiáját. A klasszikus tanulmányok, a liberális oktatás elengedhetetlen vonása tartotta ébren a szabadság szellemét a Stuartok Angliájában, a Bourbonok Franciaországában, és a galaktikányi herceg despotizmusának alárendelt Itáliában. Nem kisebb ember, mint Bismarck – a tizenkilencedik századi államférfiak közül Metternich mellett a szabadság legnagyobb ellensége – tanúskodik a tényről, hogy még III. Frigyes Vilmos Poroszországában is a köztársasági eszmék erődje volt a Gymnasium, a görög és római irodalomra alapozott oktatás.3 Az, ahogyan lázasan törekedtek eltörölni a klasszikus tanulmányokat a liberális oktatás tananyagából, ezzel lényegében elpusztítva annak jellemét, az egyik fő megnyilvánulása volt annak, hogy a szolgaság eszméje visszatért.

Tény, hogy száz évvel ezelőtt csupán néhányan jelezték előre a megállíthatatlan lendületet, amire a libertárius-ellenes eszmék hivatottak voltak nagyon rövid idő alatt szert tenni. Úgy tűnt, a szabadság eszméje olyan mélyen gyökeret vert mindenki gondolkodásában, hogy semmilyen reakciós mozgalom nem volna képes elpusztítani azt. Igaz, reménytelen próbálkozás lett volna nyíltan támadni a szabadságot és őszintén támogatni a visszatérést az alávetettséghez és a szolgasághoz. Úgy nyerte el az emberek támogatását az anti-liberalizmus, hogy felöltötte a szuper-liberalizmus, a szabadság eszméjének teljes megvalósulásának és beteljesítésének álcáját. Álruhában érkezett a szocializmus, a kommunizmus, és a tervezés.

Egyetlen intelligens ember sem mulaszthatná el észrevenni, hogy amire a szocialisták, a kommunisták és a tervezők törekedtek, az az egyéni szabadság legradikálisabb eltörlése és az állam mindenhatóságának bevezetése volt. A szocialista értelmiségiek elsöprő többsége azonban meg volt győződve arról, hogy a szocializmus melletti küzdelem során a szabadságért küzdenek. Baloldalinak és demokratának nevezték magukat, és mostanság maguknak követelik a „liberális” jelzőt is.

Korábban foglalkoztunk a pszichológiai tényezőkkel, amelyek elvakították az értelmiségiek és az őket követő tömegek ítéletét. Tudat alatt teljesen tisztában voltak a ténnyel, hogy saját hiányosságaik miatt nem voltak képesek elérni a nagyszabású célokat, amelyekre ambíciójuk késztette őket. Nagyon jól tudták, hogy vagy elég okosak, vagy elég szorgalmasak nem voltak. Ám alsóbbrendűségüket sem maguk előtt, sem mások előtt nem voltak hajlandóak elismerni, és bűnbak után kutattak. Azzal vigasztalták magukat – és arról próbáltak meggyőzni másokat – hogy kudarcuk oka nem saját alsóbbrendűségük volt, hanem a társadalom gazdasági szerveződésének igazságtalansága. A kapitalizmusban – jelentették ki – az önmegvalósítás csupán keveseknek lehetséges. „A szabadság egy laissez-faire társadalomban csak azok számára elérhető, akiknek megvan a vagyonuk és a lehetőségük arra, hogy megvásárolják.”4 Tehát – vonták le a következtetést – közbe kell lépnie az államnak, hogy megvalósítsa a „társadalmi igazságosságot” – azaz amit valójában értettek ezalatt: hogy „szükségleteik szerint” adjon a frusztrált középszerűeknek. 

Mindaddig, amíg a szocializmus problémái pusztán viták tárgyát képezték, a tiszta ítélőképesség és értelem nélküli emberek áldozatául eshettek az illúziónak, miszerint a szabadság csak egy szocialista rezsim alatt óvható meg. Amióta a Szovjet tapasztalat megmutatta mindenkinek, milyen körülmények uralkodnak egy szocialista rendszerben, többé nem lehet ilyen önámítást dédelgetni. Ma a szocializmus apologétái a tények eltorzítására és a szavak nyilvánvaló jelentésének meghamisítására kényszerülnek, amikor szeretnék elhitetni az emberekkel, hogy összeegyeztethető a szocializmus és a szabadság.

A kései Laski professzor – aki életében a brit munkáspárt kiemelkedő tagja és elnöke volt és önmagát non-kommunistának, vagy akár antikommunistának nevezte – közölte velünk: „kétségtelen, hogy a Szovjet Oroszországban egy kommunistának teljes értelmében vett szabadsága van; úgyszintén kétségtelen, hogy erősen érzi, hogy a szabadságot megtagadják tőle a fasiszta Itáliában.”5 Az igazság az, hogy egy orosznak szabadságában áll engedelmeskedni feljebbvalói minden parancsának. De amint egy századnyi hüvelyk eltérést tanúsít a helyes gondolkodásmódtól, ahogy azt a hatóságok megszabták, könyörtelenül likvidálják. Azok a politikusok, hivatalnokok, szerzők, zenészek és tudósok, akik a „tisztogatás” áldozatául estek – hogy tisztázzuk – nem voltak antikommunisták. Épp ellenkezőleg, fanatikus kommunisták, jó hírnevű párttagok voltak, akiket magas tisztségekbe emeltek a szovjet hitvallás iránti tiszteletük elismeréséből. Az egyetlen bűnük az volt, hogy nem igazították gondolataikat, politikájukat, könyveiket vagy szerzeményeiket elég gyorsan Sztálin elképzeléseinek és ízlésének legújabb változásához. Nehéz elhinni, hogy ezeknek az embereknek „teljes értelemben vett szabadságuk volt”, ha az ember nem tulajdonít olyan jelentést a szabadság szónak, ami pontosan ellentétes azzal a jelentéssel, amivel mindenki mindig is illette azt.

A fasiszta Itália minden bizonnyal olyan ország volt, ahol nem volt szabadság. A hírhedt szovjet „egypártelvet” adoptálta, és annak megfelelően elnyomott minden ellenvéleményt. Azonban mégis feltűnő különbség volt az elv Bolsevik és Fasiszta alkalmazása között. Példának okáért élt a fasiszta Itáliában a kommunista képviselők parlamenti csoportjának egy egykori tagja, aki haláláig hű maradt kommunista nézeteihez, Antonio Graziadei professzor. Megkapta az állami nyugdíjat, amire emeritus professzorként jogosult volt, szabadon írhatott és publikálhatott – a legtöbb eminens Itáliai kiadóval egyetemben – könyveket, amelyek ortodox marxisták voltak. Szabadságának hiánya minden bizonnyal kevésbé volt szigorú, mint az orosz kommunistáé, akinek, ahogy Laski professzor mondta, „kétségtelen […] teljes értelmében vett szabadsága van.”

Laski professzor örömét lelte a közhely ismételgetésében, miszerint a szabadság a gyakorlatban mindig azt jelenti, szabadság a törvényen belül. Ezután azt mondja, hogy a törvény mindig arra törekszik, hogy „megadja a biztonságot az életmódnak, amit kielégítőnek találnak azok, akik az államgépezetet uralják.” Ez egy szabad ország törvényeinek helyes leírása, ha azt jelenti, hogy a törvény védelmezni kívánja a társadalmat a polgárháború szítására törekvő összeesküvések és az állam erőszakkal való megbuktatása ellen. De komoly ferdítés, amikor Laski professzor hozzáadja, hogy amikor a kapitalista társadalomban „a szegények tesznek erőfeszítéseket, hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait, hirtelen a szabadság teljes gondolata a háttérbe szorul.”6

Vegyük Laski professzor és minden barátja nagy bálványa, Karl Marx esetét. Amikor 1848-ban és 1849-ben aktív részese volt a forradalom szervezésének és lebonyolításának először Poroszországban és később más német államokban, kiutasították, mivel hivatalosan külföldi volt, és feleségével, gyermekeivel és cselédjével először Párizsba, majd Londonba költözött.7 Később, amikor visszatért a béke és amnesztiát adtak a megszakított forradalom bűnrészeseinek, szabadon visszatérhetett Németország minden területére, és gyakran ki is használta ezt a lehetőséget. Többé nem számkivetett volt, és saját döntése szerint választotta Londont otthonának.8 Senki nem zaklatta, amikor 1864-ben megalapította a Nemzetközi Munkásszövetséget, egy testületet, aminek egyetlen célja nyíltan a nagy világforradalom előkészítése volt. Nem állították meg, amikor a szervezet nevében különböző kontinentális országokba látogatott. Szabadon írhatott és publikálhatott könyveket és cikkeket, amelyek – Laski professzor szavait használva – kétségtelenül arra törekedtek, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait.” És békésen halt meg londoni otthonában, a Maitland Park Road 41. száma alatt 1883. március 14.-én.

Vagy vegyük a brit munkáspárt esetét. Törekvéseiket, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait,” ahogyan azt Laski professzor nagyon jól tudta, semmi nem akadályozta, ami ellentétes lett volna a szabadság elvével.

Marx, a máshitű, békében élhetett, írhatott és támogathatta a forradalmat a viktoriánus Angliában, mint ahogy a Munkáspárt is nyugodtan részt vehetett minden politikai tevékenységben a poszt-viktoriánus Angliában. A Szovjet Oroszországban a legcsekélyebb ellenállást sem tűrik el. Ez a különbség a szabadság és a szolgaság között.

 

5.
Szabadság és a nyugati civilizáció

Igazuk van a szabadság jogi és alkotmányos fogalmának, illetve annak gyakorlati megvalósítására tervezett intézmények kritikusainak amikor kijelentik, hogy a köztisztviselők önkényes cselekedeteitől való szabadság önmagában nem elegendő, hogy szabaddá tegye az embert. De ennek a vitathatatlan igazságnak a kihangsúlyozásával nyitott kapukat döngetnek. Hiszen soha a szabadság semmilyen támogatója nem állította, hogy a hivatalnokság korlátozása mindaz, ami szükséges a polgárok szabadságához. Ami annyi szabadságot biztosít az egyénnek, amennyi csak összeegyeztethető a társadalmi élettel, az a piacgazdaság működése. Az alkotmányok és a jognyilatkozatok nem teremtenek szabadságot. Pusztán a rendőrhatalom túlkapásai ellen védelmezik azt a szabadságot, amit a kompetitív gazdasági rendszer biztosít az egyénnek.

A piacgazdaságban az embereknek lehetőségükben áll törekedni az állomásra, amit el szeretnének érni a társadalmi munkamegosztás szerkezetében. Szabadon választhatják a hivatásukat, amivel embertársaikat tervezik szolgálni. Egy tervezett gazdaságban nincs meg ez a joguk. Ott a hatóságok határozzák meg mindenki foglalkozását. Feljebbvalói döntése emel valakit jobb pozícióba, vagy tagadja meg tőle az előléptetést. Az egyén teljes mértékben a hatalmon levők kegyelmétől függ. De a kapitalizmusban mindenki szabadon kihívhat mindenki mást. Ha úgy gondolja, hogy képes jobban vagy olcsóbban ellátni a publikumot, mint mások, megpróbálhatja demonstrálni hatékonyságát. A tőkehiány nem korlátozhatja a projektjeit. Hiszen a tőkések mindig olyan emberek után kutatnak, akik a képesek a legjövedelmezőbben hasznosítani a tőkéjüket. Az ember üzleti tevékenységének eredménye kizárólag a fogyasztók magatartásán múlik, akik azt vásárolják, amit a legjobban szeretnek.

A bérkereső sem a munkaadó önkényétől függ. Egy vállalkozót, aki képtelen felbérelni a szóban forgó munkához legjobban illő munkásokat, és képtelen eleget fizetni nekik annak megakadályozása érdekében, hogy más állást fogadjanak el, a nettó bevétel csökkenésének büntetése sújt. A munkaadó nem szívességet tesz a munkavállalóknak. Vállalkozása sikerének elengedhetetlen eszközeként béreli fel őket, mint ahogyan nyersanyagokat és gyárfelszerelést vásárol. A munkás szabadon felkutathatja azt a foglalkozást, ami a legjobban illik hozzá.

A társadalmi szelekció folyamata, ami meghatározza minden egyén helyzetét és jövedelmét, megállás nélkül zajlik egy piacgazdaságban. Nagy vagyonok összezsugorodnak és végül teljesen szertefoszlanak, míg más, szegénységbe született emberek kimagasló pozíciókba emelkednek és jelentős jövedelemre tesznek szert. Ahol nincsenek kiváltságok, és ahol az állam nem biztosít védelmet bizonyos csoportoknak vagy egyéneknek, akiket az újoncok felsőbbrendű hatékonysága fenyeget, ott arra kényszerülnek azok, akik a múltban vagyonra tettek szert, hogy újra és újra ismét szert tegyenek rá a mindenki mással való versenyben.

A munkamegosztás alatti társadalmi együttműködés keretein belül mindenki a szolgálatainak a vásárlóközönség általi elismerésétől függ, amelynek ő maga is tagja. A vásárlással vagy a vásárlástól való tartózkodással mindenki a legfelső bíróság tagja, ami mindenkinek – így önmagának is – egy bizonyos helyet rendel a társadalomban. Mindenki része a folyamatnak, ami néhányaknak magasabb, és másoknak alacsonyabb jövedelmet biztosít. Mindenki szabadon tehet valamit, amit embertársai készek megjutalmazni nagyobb jövedelem kiosztásával. A szabadság a kapitalizmusban azt jelenti: nem függeni jobban mások döntésétől, mint amennyire azok a mások függenek az egyénétől. Semmilyen más szabadság nem elképzelhető ott, ahol a termelést a munkamegosztás alatt végzik és nem áll fenn mindenki tökéletes gazdasági önellátása.

Szükségtelen kihangsúlyozni, hogy a kapitalizmus mellett és a szocializmus ellen felhozott érv nem az a tény, hogy a szocializmus szükségszerűen elpusztítja a szabadság minden maradványát és mindenkit a hatalmon levők szolgájává változtat. A szocializmus megvalósíthatatlan, mint gazdasági rendszer, mivel egy szocialista társadalom semmilyen módon nem folyamodhatna gazdasági kalkulációhoz. Ezért nem lehet a társadalom gazdasági szerveződésének rendszereként tekinteni rá. A szocializmus a társadalmi együttműködés szétbomlasztásának, a szegénység és a káosz előidézésének eszköze.

A szabadság kérdésének taglalása során az ember nem a kapitalizmus és a szocializmus között húzódó lényegi gazdasági problémára hivatkozik. Ehelyett arra mutat rá, hogy a nyugati ember, az ázsiai emberrel ellentétben, teljesen a szabadságban való élethez alkalmazkodott és teljesen a szabadságban élt élet formálta őt. Kína, Japán, India civilizációi és a Közel-Kelet mohamedán országai, ahogy léteztek, mielőtt ezek a nemzetek megismerkedtek a nyugati életmóddal, kétségtelenül nem nevezhetők barbarizmusnak. Ezek a népek már sok száz évvel vagy akár évezredekkel ezelőtt is csodálatos eredményeket értek el az iparművészetekben, az építészetben, az irodalomban és a filozófiában, illetve az oktatási intézmények kifejlesztésében. Hatalmas birodalmakat alapítottak és szerveztek. De aztán visszamaradtak erőfeszítéseik, kultúrájuk lebénult, lezsibbadt, és elveszítették képességüket, hogy sikeresen megbirkózzanak a gazdasági problémákkal. Elsorvadt szellemi és művészi zsenialitásuk. Művészeik és szerzőik tompán utánozták a hagyományos mintákat. Teológusaik, filozófusaik és jogászaik a régi munkák változatlan egzegézisét folytatták. Összeomlottak az őseik által felhúzott műemlékek. Birodalmaik szertefoszlottak. Polgárjaik elvesztették az életerejüket és energiájukat, fásultak lettek az egyre növekvő hanyatlással és elszegényedéssel szemben.

A keleti filozófia és költészet ősi munkái egyenrangúak a nyugat legértékesebb munkáival. De a kelet évszázadok óta nem alkotott semmi fontos könyvet. A modern korok szellemi és irodalmi történelme aligha jegyezte fel egyetlen keleti költő nevét. A kelet nem járult hozzá többé semmivel az emberiség intellektuális erőfeszítéseihez. A nyugatot felkavaró problémák és viszályok ismeretlenek maradtak a kelet számára. Európában nyugtalanság volt; keleten stagnálás, tunyaság és közöny.

Ennek nyilvánvaló az oka. A keletből hiányzott egy primordiális dolog, az államtól való szabadság eszméje. A kelet sosem emelte fel a szabadság lobogóját, sosem próbálta kihangsúlyozni az egyén jogait az uralkodók hatalmával szemben. Sosem vonta kérdőre a despoták önkényét. És következményképpen sosem állított fel egy jogi keretrendszert, ami védelmezte volna a magánpolgár vagyonát a zsarnokok általi eltulajdonítástól. Épp ellenkezőleg, miután megvezette őket az elképzelés, hogy a gazdagok vagyona az oka a szegények nyomorának, mindenki helyeselte a sikeres üzletemberek kifosztásának állami gyakorlatát. Így megakadályozták a nagyméretű tőkefelhalmozódást, a nemzeteknek pedig le kellett mondaniuk azokról a fejlesztésekről, amik jelentős tőkebefektetést követelnek. Semmilyen „burzsoázia” sem fejlődhetett ki, következményképpen nem volt publikum, ami biztathatta és támogathatta volna a szerzőket, művészeket, feltalálókat. Zárva állt minden út az emberek gyermekei előtt, ami személyük elismeréshez vezetett, egyet kivéve. Megpróbálhatták elérni céljukat a fejedelmek szolgálatával. A nyugati társadalom olyan egyének közössége volt, akik a legmagasabb díjakért versenyezhettek. A keleti társadalom az alattvalók agglomerációja volt, akik teljesen az uralkodók kegyétől függtek. A nyugat éber fiatalsága a tettek mezejeként látja a világot, ahol hírnevet, kiválóságot, kitüntetéseket és vagyont szerezhet; semmi sem tűnik túlságosan nehéznek ambíciója számára. A keleti szülők alázatos utódjai semmi mást nem tudnak, mint követni környezetük rutinját. A nyugati ember nemes önállósága olyan dithüramboszokban került diadalmas kifejezésre, mint Szophoklész kari Antigoné-himnusza az emberről és vállalkozó szelleméről, és Beethoven kilencedik szimfóniája. A keleten soha semmi ehhez fogható nem volt hallható.

Vajon lehetséges, hogy azoknak a leszármazottjai, akik felépítették a fehér ember civilizációját, feladják szabadságukat és önként megadják magukat a mindenható állam hatalmának? Hogy egy olyan rendszerben keresik a megelégedést, ahol egyetlen feladatuk az lesz, hogy fogaskerékként szolgáljanak a mindenható tervező által kigondolt és működtetett hatalmas gépezetben? El kellene söpörnie a visszamaradott civilizációkra jellemző mentalitásának az eszméket, amelyek diadalmáért ezrek és ezrek adták az életüket?

Ruere in servitium, szolgaságba zuhantak, figyelte meg sajnálattal Tacitus, amikor a rómaiakról beszélt Tiberius korában.

  1. The Church and the Disorder of Society, New York, 1948, 198. o.
  2. A profitok nem változnak. A nyereség a hozam, amit abból szereznek, hogy az anyagi termelési tényezők és a munkaerő felhasználását hozzáigazítják a kínálatban és a keresletben fellépő változásokhoz, és teljes mértékben az előzőleg fennálló nem megfelelő igazodáson, illetve annak eltörlésének mértékén múlik. A nyereség átmeneti és eltűnik, amint teljesen eltörölték a hibás igazodásokat. De ahogyan újra és újra megjelennek a változások a keresletben és a kínálatban, új nyereségforrások is újra meg újra megjelennek.
  3. Bismarck, Gedanken und Erinnerungen, 1. kötet, 1. o.
  4. H. Laski, Liberty szócikk az Encyclopaedia of the Social Sciences IX kötetében, 443. o.
  5. Laski, uo. 445-446. o.
  6. Laski, 446. o.
  7. Marx tevékenységéről az 1848-as és 1849-es években lásd Karl Marx, Chronik seines Lebens in Einzeldaten, a Marx-Engels-Lenin Institut kiadásában, Mosaku, 1934. 43-81. o.
  8. 1845-ben Marx önként, saját döntéséből lemondott porosz állampolgárságáról. Amikor később, a kései hatvanas években azon tanakodott, belevágjon-e egy porosz politikai karrierbe, az állam megtagadta állampolgársága visszaállításának kérelmét. Tehát zárva állt előtte egy politikai karrier. Talán emiatt a tény miatt döntött úgy, hogy Londonban marad.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):