Az irodalom és a kapitalizmus | Ludwig von Mises - Az antikapitalista mentalitás

III.
Az irodalom és a kapitalizmus

1.
Az irodalmi termékek piaca

A kapitalizmus lehetőséget biztosít a sokaság számára, hogy tanúsítsák kezdeményezőképességüket. Míg a merev státusztársadalom mindenkinek a rutin változatlan elvégzését parancsolja, és nem tűr semmilyen eltérést a dolgok hagyományos mintájától, a kapitalizmus biztatja az újítót. A nyereség a termelés szokásos módjaitól való sikeres eltérés jutalma; a veszteség azok büntetése, akik lomhán az idejétmúlt módszerekhez ragaszkodnak. Az egyén szabadon mutathatja meg, mit tud jobban csinálni, mint mások.

Ez az egyéni szabadság azonban korlátozott. A piac demokráciájának következménye, tehát az egyén teljesítményének a szuverén fogyasztók általi értékelésén múlik. Ami kifizetődő a piacon az nem a jó teljesítmény, mint olyan, hanem a teljesítmény, amit elegendő számú fogyasztó jónak tart. Ha a vásárlóközönség túl ostoba ahhoz, hogy meglássa egy termék értékét, bármennyire kiváló is legyen az, hiábavaló volt minden bajlódás és kiadás.

A kapitalizmus lényegében a tömegtermelés rendszere a tömegek igényeinek kielégítéséért. A bőség szaruját önti az átlagemberre. Az előző korokban sosem álmodott magasságba emelte az általános életszínvonalat. Embermilliók számára tette elérhetővé az élvezeteket, amelyek pár nemzedékkel ezelőtt pusztán egy kis elitnek voltak elérhetők.

Ezt kiemelkedően példázza a mindenféle irodalom terebélyes piaca. Az irodalom – a szó legtágabb értelmében – ma egy árucikk, amit milliók követelnek. Újságokat, magazinokat és könyveket olvasnak, adásokat hallgatnak és megtöltik a színházakat. Jelentős jövedelemre tesznek szert a publikum kívánalmait kielégítő szerzők, producerek és színészek. Egy új alosztály jelent meg a társadalmi munkamegosztás keretein belül: az írástudó, azaz akik írásból élnek meg. Ők úgy értékesítik a piacon szolgáltatásaikat vagy erőfeszítéseik termékét, mint ahogyan az összes többi szakember értékesíti szolgáltatását vagy termékeit. Íróként szorosan a piacgazdaság kooperatív rendszerének részét képezik.

A prekapitalista korokban az írás nem volt kifizetődő művészet. A kovácsok és cipészek meg tudtak élni, a szerzők azonban nem. Az írás bölcsészettudomány volt, hobbi, de nem szakma. Az írás a gazdag emberek, a királyok, mágnások, politikusok, patríciusok és más független urak nemes tevékenysége volt. Érsekek és szerzetesek, egyetemi professzorok és katonák gyakorolták szabadidejükben. A nincstelen embernek, akit ellenállhatatlan ösztön késztetett az írásra, először biztosítani kellett magának egy jövedelemforrást a szerzőségen kívül. Spinoza lencséket csiszolt. A két Mill, apa és fiú, a Kelet-Indiai Társaság londoni irodáiban dolgozott. De a legtöbb szegény szerző a művészetek és tudományok gazdag barátainak bőkezűségéből élt. A királyok és hercegek egymással versenyeztek a költők és írók támogatásában. Az udvarok voltak az irodalom menedékei.

Történelmi tény, hogy a támogatás rendszere teljes szólásszabadságot biztosított a szerzőknek. A támogatók nem kényszerítették pártfogoltjaikra saját filozófiájukat és saját esztétikai vagy etikai nézeteiket. Gyakran szorgosan védelmezték őket az egyházi hatóságok elől. Egy szerzőnek, akit kitiltott egy vagy több udvar, legalább lehetőségében állt, hogy menedéket találjon egy rivális udvarnál.

Mindennek ellenére nem szép látvány, ahogy a filozófusok, a történészek és a költők az udvaroncok köreiben mozognak és egy despota kegyelmétől függenek. A régi liberálisok üdvözölték az irodalmi termékek piacának evolúcióját, mint annak a folyamatnak elengedhetetlen részét, amely felszabadítja az embereket a királyok és arisztokraták gyámsága alól. Ezentúl – gondolták – a tanult osztályok ítélete lesz a felsőbbrendű. Mily’ gyönyörű kilátás! Úgy tűnt, egy virágzó korszak hajnalodik.

2.
Siker a könyvpiacon

Volt azonban némi hiba ebben a képben.

Az irodalom nem konformizmus, hanem véleményeltérés. Jelentéktelenek a szerzők, akik pusztán megismétlik azt, amit mindenki helyesel, és amit mindenki szeretne hallani. Egyedül az újító, a máshitű, az eddig sosem hallott dolgok hírnöke számít, aki elutasítja a hagyományos nézeteket és új értékekkel és eszmékkel kívánja helyettesíteni a régieket. Ő szükségszerűen tekintélyellenes, államellenes, kibékíthetetlenül ellenszegül kortársai elsöprő többségének. Pontosan ő az a szerző, kinek könyveit nem veszi meg a publikum nagyobb része.

Akármit is gondoljon az ember Marxról és Nietzschéről, senki sem tagadhatja, hogy elsöprő volt posztumusz sikerük. Azonban mindketten éhen pusztultak volna a könyveladásaikon kívüli más jövedelemforrásuk nélkül. A máshitű és az újító kevésre számíthat könyvei eladásaitól a szokványos piacon.

A könyvpiac mágnása a tömegeknek írt fiktív művek szerzője. Helytelen volna feltételezni, hogy ezek a vásárlók mindig a rossz könyveket részesítik előnyben a jó könyvekkel szemben. Képtelenek a megkülönböztetésre, következményképpen készek néha elolvasni még a jó könyveket is. Igaz, hogy a napjainkban kiadott legtöbb regény és színdarab puszta szemét. Nem is lehetne másra számítani, amikor kötetek ezreit írják meg minden egyes évben. Korunkat egy nap még mindig az irodalom virágzása korának lehetne nevezni, ha ezer kiadásból egyetlen könyv egyenrangúnak bizonyulna a múlt nagy könyveivel.

Sok kritikus leli örömét abban, hogy a kapitalizmust hibáztatja amiatt, amit az irodalom hanyatlásának neveznek. Talán önmagukat kellene vádolniuk, amiért képtelenek megkülönböztetni a minőséget a minősíthetetlentől. Éleslátóbbak talán, mint elődjeik voltak száz évvel ezelőtt? A kritikusok napjainkban például alig győzik dicsérni Stendhalt. De amikor Stendhal meghalt 1842-ben, nevét nem ismerték és üzenetét félreértették.

A kapitalizmus képes olyan vagyonossá tenni a tömegeket, hogy könyveket és magazinokat vásárolhatnak. De nem képes felvértezni őket Maecenas vagy Cangrande della Scala ítélőképességével. Nem a kapitalizmus hibája, hogy az átlagember nem értékeli az átlagon felüli könyveket.

3.
Megjegyzések a detektívtörténetekről

Egy új irodalmi műfajt hozott magával a kor, amelyben látszólag ellenállhatatlan erőre tett szert a radikális antikapitalista mozgalom: a detektívtörténetet. A Munkáspártot hivatalba emelő angolok egyazon nemzedékét elragadtatták az olyan szerzők, mint Edgar Wallace. Az egyik kiemelkedő brit szocialista szerző, G. D. H. Cole nem kevésbé kiemelkedő detektívtörténetek szerzőjeként. Egy következetes marxistának a szakszervezeti mozgalom és az államosítás művészeti felépítményének kellene neveznie a detektívtörténeteket – talán együtt a hollywoodi filmekkel, a képregényekkel és a sztriptíz „művészetével”.

Megannyi történész, szociológus és pszichológus próbált magyarázatot adni ennek a furcsa műfajnak a sikerére. A legalaposabb ezek közül a vizsgálódások közül W. O. Aydelotte professzoré. Aydelotte professzornak igaza van, amikor kijelenti, hogy a detektívtörténetek történelmi értéke az, hogy álmodozásokat írnak le, így pedig leleplezik az olvasóikat. És épp úgy igaza van, amikor azt állítja, hogy az olvasó a detektívvel azonosul, és a detektívet – nagyon általános kifejezésekkel – saját egója kiterjesztésévé változtatja.¹

Nos, ez az olvasó a frusztrált ember, aki nem érte el a pozíciót, amelyre ambíciója késztette őt. Ahogyan már mondtuk, kész azzal vigasztalnia magát, hogy a kapitalista rendszer igazságtalanságát hibáztatja. Azért vallott kudarcot, mert becsületes és törvénytisztelő ember. Sikeresebb versenytársai a tisztességtelenségük miatt jártak sikerrel; aljas trükkökhöz folyamodtak, amelyekre ő, amennyire lelkiismeretes és makulátlan, soha nem is gondolt volna. Bárcsak tudnák a többiek, mennyire alattomosak ezek az arrogáns újgazdagok! Bűneik sajnos rejtve maradnak, és meg nem érdemelt hírnevet élveznek. De el fog jönni az ítélet napja. Le fogja leplezni őket, és fel fogja tárni gaztetteiket.

A detektívtörténet tipikus eseményszála a következő: Valaki, akiről mindenki azt gondolja, hogy tiszteletreméltó és képtelen volna elkövetni bármilyen gonosztettet, förtelmes bűntényt követett el. Senki sem gyanakszik rá. De az agyafúrt detektívet nem lehet megtéveszteni. Mindent tud az efféle kétszínű álszentekről. Összegyűjti az összes bizonyítékot, hogy elítélje az elkövetőt. Hála neki, végül a jó ügy győzedelmeskedik.

A magát tiszteletreméltó polgárként beállító gazember felfedése gyakran szolgált témaként magasabb irodalmi szinteken is, rejtett burzsoáellenes hajlammal, mint Ibsen A társadalom támaszai esetén. A detektívregény lealacsonyítja a történetet és bevezeti az önelégült kopó olcsó karakterét, aki élvezetét leli egy olyasvalaki megalázásában, akit mindenki kifogástalan polgárnak gondolt. A detektívet a sikeres „burzsoá” elleni tudattalan gyűlölet motiválja. A detektív ellentéte az állami rendőrség nyomozói. Ők túl ostobák és megvezethetők, hogy megoldják a fejtörőt. Néha arra is utalás történik, hogy akaratlanul is elfogultak az elkövető mellett, mivel társadalmi pozíciója erősen befolyásolja őket. A detektív legyőzi a korlátokat, amiket a tunyaságuk gördít az útjába. Győzelme az ilyen rendőröket kinevező burzsoá állam hatóságainak veresége.

Ezért sikeres a detektívtörténet azok között, akik kielégületlen ambíciótól szenvednek. (A detektívtörténeteknek természetesen más olvasói is vannak.) Éjjel-nappal arról álmodnak, miként tölthetik ki bosszújukat sikeres versenytársaikon. Arról a pillanatról álmodnak, amikor riválisukat „bilinccsel a csuklóján elvezeti a rendőrség”. Ezt a megelégedést helyettesíti számukra a történet csúcspontja, amelyben a detektívvel azonosulnak, a csapdába szorult gyilkost pedig riválisukkal azonosítják, aki felülmúlta őket.²

4.
A sajtó szabadsága

A sajtó szabadsága a szabad polgárok által alkotott nemzet egyik alapvető vonása. A régi klasszikus liberalizmus politikai programjának egyik létfontosságú pontja. Soha senkinek nem sikerült bármi életképes ellenvetést megfogalmazni a két klasszikus könyv: John Milton Areopagitica, 1644, és John Stuart Mill A Szabadságról, 1859, könyve ellen. Az engedély nélküli nyomtatás az irodalom éltető eleme.

Szabad sajtó csak ott létezhet, ahol a termelőeszközök magántulajdonban állnak. Lehetetlen a sajtószabadság egy szocialista rendszerben, ahol az állam tulajdonol és irányít minden kiadót és nyomdát. Ott egyedül az állam határozza meg, hogy kinek legyen ideje és lehetősége írni, hogy mit nyomtassanak és publikáljanak. A szovjet Oroszországban uralkodó állapotokhoz viszonyítva utólag még a cári Oroszország is a szabad sajtó országának tűnik. Amikor a nácik véghez vitték a híres könyvégetésüket, pontosan az egyik nagy szocialista szerző, Cabet terveinek megfelelően cselekedtek.³

Ahogyan minden nemzet a szocializmus felé menetel, a szerzők szabadsága lépésről lépésre szertefoszlik. Napról napra egyre nehezebbé válik olyan könyvek vagy cikkek kiadása, aminek tartalma nem tetszik az államnak vagy a nagy hatalmú lobbicsoportoknak. Az eretnekeket még nem „likvidálják”, mint Oroszországban, és még nem is égetik el a könyveket az Inkvizíció parancsára. A cenzúra régi rendszere sem tért vissza. Ennél hatékonyabb fegyverek rejlenek az önjelölt progresszívek kezében. Elnyomásuk legfőbb eszköze a szerzők, a szerkesztők, a kiadók, a könyvárusítók, a nyomdák, a hirdetők és az olvasók bojkottálása.

Mindenki szabadon tartózkodhat olyan könyvek, magazinok és újságok olvasásától, ami nem tetszik neki, és javasolhatja másoknak, hogy kerüljék ezeket a könyveket, magazinokat és újságokat. De egészen más dolog, amikor néhányan komoly megtorlással fenyegetnek másokat, ha továbbra is támogatnak bizonyos kiadásokat és azok kiadóit. Az újságok és magazinok kiadói számos országban rettegnek a szakszervezetek általi bojkott eshetőségétől. Elkerülik a probléma nyílt megvitatását, és engedelmesen teljesítik a szakszervezeti vezetők parancsait.

Ezek a „munkás” vezetők sokkal érzékenyebbek, mint az elmúlt korok császári vagy királyi őfelségei voltak. Képtelenek eltűrni a vicceket. Érzékenységük lealacsonyította a legitim színházi szatírát, komédiát és zenés komédiát, és meddőségre ítélte a mozgóképeket.⁴

Az ancien régime alatt a színházak szabadon előadhatták Mozart halhatatlan operáját, és ahogyan Beaumarchais gúnyolta az arisztokráciát. A második francia birodalomban Offenbach és Halévy Gerolsteini nagyhercegnője kiparodizálta az abszolutizmust, a militarizmust és az udvari életet. Maga III. Napóleon és néhány másik európai uralkodó lelte élvezetét a darabban, ami nevetségessé tette őket. A viktoriánus korban a brit színházak cenzora, Lord Chamberlain nem korlátozta Gilbert és Sullivan zenei komédiáinak előadását, ami gúnyt űzött a brit államrendszer összes tisztelendő intézményéből. Nemesurak töltötték meg a páholyokat, míg a színpadon Montararat grófja azt énekelte: „a Lordok Háza nem színlelte a szellemi kiválóságot”.

Napjainkban kizárt dolog, hogy a színpadon parodizálják ki a hatalmon levőket. Nem tűrik el a szakszervezetek, a szövetkezetek, az állami vállalatok, az államháztartási hiány, vagy a jóléti állam más vonásainak bárminemű tiszteletlen tükörképét. A szakszervezeti vezetők és a bürokraták szentek és sérthetetlenek. Egyedül azok a témák maradnak a vígjáték számára, amelyek förtelmessé tették az operett és a hollywoodi komédiát.

5.
Az írástudók bigottsága

Napjaink ideológiáinak felszínes megfigyelője könnyen szem elől tévesztheti a közvéleményformálók bigottságát és a fondorlatokat, amikkel elnyomják a máshitűek hangját. Látszólag nézeteltérések uralkodnak fontosnak vélt kérdések kapcsán. Olyan hévvel küzdenek egymás ellen a kommunisták, a szocialisták és az intervencionisták, illetve ezek különböző szektái és iskolái, hogy elterelődik a figyelem azokról az alapvető dogmákról, amelyekben mindannyian teljesen egyetértenek. Másrészt pedig azt a pár független gondolkodót, aki elég bátor ahhoz, hogy kérdőre vonja ezeket a dogmákat, szinte törvényen kívülivé teszik, és gondolataik nem érhetik el az olvasóközönséget. A „progresszív” propaganda és indoktrináció hatalmas gépezete sikeresen érvényre juttatja a tabuit. Az önjelölt „unortodox” iskolák intoleráns ortodoxiája uralja a látképet.

Ez az „unortodox” dogmatizmus az egymással inkompatibilis tanok önellentmondásos és zavaros keveréke. Az eklekticizmus legrosszabb formája, a rég megcáfolt érvelési hibákból és tévedésekből kölcsönvett feltevések elegyített gyűjteménye. Magába foglalja számos szocialista szerző, mind „utópista”, mind „tudományos marxista,” a német történeti iskola, a fabiánusok, az amerikai institucionalisták, a francia szindikalisták és a technokraták töredékeit. Megismétli Godwin, Carlyle, Ruskin, Bismarck, Sorel, Veblen és seregnyi kevésbé ismert szerző tévedéseit.

A hitvallás alapvető dogmája kijelenti, hogy a szegénység a gonosz társadalmi intézmények eredménye. Az eredendő bűn, ami megfosztotta az embert az áldásos édenkerti élettől, a magántulajdon és vállalkozás bevezetése volt. A kapitalizmus kizárólag a kizsákmányolók önös érdekeit szolgálja. A tisztességes emberek tömegeit egyre növekvő szegénységre és nyomorra ítéli. Ami ahhoz kell, hogy mindenki gazdaggá váljon, az a kapzsi kizsákmányolók megfékezése az Államnak nevezett hatalmas isten által. A „szolgálatnak” kell átvennie a „profit” helyét. Szerencsére – mondják – a démoni „gazdasági royalisták” semmi fondorlata, semmi brutalitása sem képes megfékezni a reform mozgalmát. A központi tervezés korszakának eljövetele elkerülhetetlen. Végre bőség és jólét köszönt majd mindenkire. Pontosan azért nevezik progresszívnek magukat azok, akik szeretnék felgyorsítani ezt a nagy átalakulást, mert azt színlelik, hogy annak megvalósításán dolgoznak, ami egyszerre kívánatos és összhangban áll a történelmi evolúció kérlelhetetlen törvényeivel. Reakciósnak gúnyolnak mindenkit, aki elkötelezte magát az általuk fejlődésnek nevezett folyamat megállítására törekvő hiábavaló erőfeszítések mellett.

Ezeknek a dogmáknak a nézőpontjából a progresszívek bizonyos politikai intézkedéseket pártolnak, amelyekről azt színlelik, azonnal enyhítenék a tömegek szenvedését. Például támogatják a hitelexpanziót és a forgalomban levő pénzmennyiség növelését, az állami vagy a szakszervezeti nyomás és erőszak által elrendelt és kikényszerített minimálbéreket, a termékek és lakbérek árainak szabályozását és más intervencionista rendeleteket. A közgazdászok azonban demonstrálták, hogy egyik ilyen csodaszer sem képes elhozni azokat az eredményeket, amelyeket támogatói el szeretnének érni. Eredményük azok nézőpontjából, akik támogatják őket, és akik azok végrehajtásához folyamodnak, még kevésbé kielégítő, mint az előző állapot, amin változtatni akartak ezekkel a rendeletekkel. A hitelexpanzió a gazdasági krízisek és a válságok megismétlődését eredményezi. Az infláció a magasba emeli minden árucikk és szolgáltatás árát. A próbálkozások, amelyek olyan béreket akarnak kikényszeríteni, amik magasabbak annál, amit az érintetlen piac határozott volna meg, évről évre elhúzódó munkanélküliséget eredményeznek. Az árplafonok az érintett árucikkek kínálatának zuhanását eredményezik. A közgazdászok megcáfolhatatlanul bebizonyították ezeket a tételeket. Semmilyen „progresszív” álközgazdász sem próbálta megcáfolni őket.

A progresszívek által felhozott alapvető vád a kapitalizmus ellen az, hogy a krízisek és válságok vissza-visszatérése a kapitalizmus velejáró vonása. Annak bemutatása, hogy ezek a jelenségek, épp ellenkezőleg, a kapitalizmus szabályozására és az átlagember körülményeinek javítására törekvő intervencionista próbálkozásokból fakadnak, megadta a végső csapást a progresszív ideológiának. Mivel a progresszívek képtelenek bármi életképes ellenvetést felhozni a közgazdászok tanításai ellen, megpróbálják elrejteni azokat az emberek, és kiváltképp az értelmiségiek és az egyetemi hallgatók elől. Szigorúan tilos a legkevésbé is említeni ezeket az eretnekségeket. Szerzőiket megbélyegzik, a tanulókat pedig lebeszélik arról, hogy olvassák az „őrült szerzeményeiket.”

Ahogy a dogmatikus progresszív látja a dolgokat, két csoport civakodik egymással azon, mennyit kellene hazavinniük a „nemzeti jövedelemből.” A vagyonos osztály, a vállalkozók és a tőkések, akikre gyakran „menedzsmentként” hivatkoznak, nem hajlandó a „munkának” – azaz a bérkeresőknek és foglalkoztatottaknak – többet adni aprópénznél, többet fizetni annál, amennyi a puszta túléléshez szükséges. A munkások, mivel bosszantja őket a menedzsment kapzsisága, érthető módon hajlamosak figyelmet szentelni a radikálisoknak, a kommunistáknak, akik szeretnék teljesen kifosztani a menedzsmentet. A munkásosztály többsége azonban elég mérsékelt ahhoz, hogy ne merüljön túlzott radikalizmusba. Elutasítják a kommunizmust, és készek megelégedni a teljesnél kevesebb „meg nem érdemelt” jövedelem elkobzásával. Középutas megoldásra, tervezésre, a jóléti államra, szocializmusra törekednek. Az értelmiségieket kérik fel döntőbírónak ebben a nézeteltérésben, akik állítólag a két ellentétes csoportból egyikbe sem tartoznak. Nekik – a professzoroknak, a tudomány képviselőinek, és az íróknak, az irodalom képviselőinek – meg kell vetniük mindkét csoport szélsőségességét, azokét, akik kapitalizmust javasolnak, és azokét, akik a kommunizmust dicsérik. Nekik a mérsékeltek oldalára kell állniuk. A tervezés, a jóléti állam, a szocializmus oldalára kell állniuk, és támogatniuk kell minden rendeletet, amit arra terveztek, hogy megfékezze a menedzsment kapzsiságát és a gazdasági hatalmával való visszaélést.

Szükségtelen ismét részletesen elemeznünk e gondolkodás minden tévedését és ellentmondását. Elegendő kiszemelnünk három alapvető tévedést.

Egy: korunk nagy ideológiai konfliktusa nem a „nemzeti jövedelem” elosztásának küzdelme. Nem két osztály közötti civakodás, melyben mindkettő szeretné kisajátítani magának a teljes elosztható összeg lehető legnagyobb részét. A konfliktus egy nézeteltérés a társadalom gazdasági szerveződésének legmegfelelőbb rendszerével kapcsolatban. A kérdés: a két rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus közül melyik biztosítja az emberi erőfeszítések nagyobb termelékenységét az emberek életszínvonalának növelése érdekében. Továbbá az is a kérdés, hogy tekinthető-e a szocializmus a kapitalizmus alternatívájának, folytatható-e bármiféle racionális termelési tevékenység, azaz gazdasági kalkulációra alapuló termelés a szocialista állapotok alatt. A szocialisták bigottsága és dogmatizmusa abban a tényben ölt testet, hogy makacsul elutasítják ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatát. Számukra eldöntött konklúzió, hogy a kapitalizmus minden gonosz leggonoszabbika, a szocializmus pedig minden jó inkarnációja. Főbenjáró bűnnek tekintik a szocialista rendszer gazdasági problémáinak bárminemű vizsgálatát. Mivel a nyugati világban uralkodó állapotok még nem engedik meg az ilyen szabálysértők likvidálását az orosz módra, sértegetik és becsmérlik őket, gyanakvást keltenek a motivációjukról és bojkottálják őket.⁵

Kettő: Nincs gazdasági különbség a szocializmus és a kommunizmus között. Mindkét kifejezés, a szocializmus és a kommunizmus, a társadalmi szerveződés egyazon rendszerét írja le, ahol állami kézben van minden termelőeszköz ahelyett, hogy a termelőeszközök magánkézben volnának, ami pedig a kapitalizmus. A két kifejezés, a szocializmus és a kommunizmus, szinonima. A dokumentumot, amit minden marxiánus szocialista hitvallása megrendíthetetlen alapjának tekint, Kommunista Kiáltványnak nevezik. Másrészt az orosz kommunista birodalom neve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (SZSZKSZ).⁶

Napjaink ellenségessége a kommunista és szocialista pártok között nem politikájuk végső céljával kapcsolatos. Az ellentét leginkább az orosz diktátorok minél több ország (elsősorban az Egyesült Államok) leigázására irányuló törekvésére vonatkozik. Továbbá azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy alkotmányos módszerekkel, vagy a hatalmon levő kormány erőszakos megbuktatásával kell-e elérni a termelőeszközök állami tulajdonlásának célját.

A „tervezés” és „jóléti állam” kifejezések sem jelentenek mást a szocializmus és a kommunizmus végső céljánál, ahogyan a közgazdászok, államférfiak, politikusok és mindenki más használja ezeket a kifejezéseket. A tervezés azt jelenti, hogy az állam terveivel kell helyettesíteni az egyéni polgárok terveit. Azt jelenti, hogy meg kell fosztani a vállalkozókat és a tőkéseket annak lehetőségétől, hogy saját terveik szerint használják fel tőkéjüket és kötelezni kell őket arra, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek a központi tervező testület vagy hivatal utasításainak. Ennek megfelelően a tőkések és a vállalkozók kezéből a kormányzat kezébe kerül át az irányítás.

Tehát komoly hibát vét, aki úgy gondolja, hogy a szocializmus, a tervezés vagy a jóléti állam nem ugyanaz a válasz a társadalom gazdasági szervezésének kérdésére, mint a kommunizmus, és hogy azok „kevésbé abszolút” vagy „kevésbé radikális” megoldások. A szocializmus és a tervezés nem a kommunizmus ellenszerei, ahogy azt sokan gondolják. Egy szocialista annyiban mérsékeltebb egy kommunistánál, hogy nem adja át orosz ügynököknek saját országai titkos dokumentumait, és nem tervezi az antikommunista burzsoák meggyilkolását. Ez természetesen egy nagyon fontos különbség. Azonban semmi kapcsolatban nem áll a politikai cselekvés végső céljával.

Három: A kapitalizmus és a szocializmus a társadalmi szerveződés két eltérő módja. A termelőeszközök magántulajdonlása és köztulajdonlása ellentmondásban álló, és nem pusztán ellentétes elképzelések. Nincs olyan, hogy vegyes gazdaság, egy rendszer, ami félúton áll a kapitalizmus és a szocializmus között. Azok, akik a hibásan középútnak gondolt megoldást támogatják, nem a kommunizmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot ajánlják, hanem egy harmadik mintát, amely saját jellemvonásokkal bír, és amelyet saját érdemei szerint kell megítélni. Ez a harmadik rendszer, amelyet a közgazdászok intervencionizmusnak neveznek, nem egyesíti – ahogy bajnokai állítják – a kapitalizmus néhány vonását a szocializmus néhány vonásával. Az intervencionizmus egy egészen más dolog, mint a másik kettő. Nem hajthatatlanok és szélsőségesek a közgazdászok, akik kijelentik, hogy az intervencionizmus nem éri el a célokat, amelyeket támogatói el szeretnének érni, hanem ront a helyzeteken – nem a közgazdász saját nézőpontjából, hanem az intervencionizmus támogatói szempontjából. Pusztán leírják az intervencionizmus elkerülhetetlen következményeit.

Amikor a Kommunista Kiáltványban Marx és Engels bizonyos intervencionista rendeleteket pártolt, nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot szerették volna javasolni. Ezeket a rendeleteket – mellesleg ugyanazokat a rendeleteket, amelyek napjainkban a New Deal és Fair Deal politikák középpontját képezik – első lépésnek látták a teljes kommunizmus bevezetésének útján. Ők maguk „gazdaságilag elégtelennek és tarthatatlannak” találták ezeket a rendeleteket, és csak azért követelték őket, mert azok „a mozgalom során felülmúlják önmagukat, a régi társadalmi rendbe való további beavatkozásokat tesznek szükségessé és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek.”

Tehát a progresszívek társadalom- és gazdaságfilozófiája a szocializmus és a kommunizmus követelése.

6.
A „szociális” regények és színdarabok

A szocialista eszmék mellett elkötelezett publikum szocialista („szociális”) regényeket és színdarabokat követel. Maguk a szerzők, a szocialista gondolatok hatása alatt, készek biztosítani a követelt anyagot. Elégtelen állapotokat írnak le, amelyek – ahogyan célozgatnak arra – a kapitalizmus elkerülhetetlen következményei. Bemutatják a kizsákmányolt osztályok szegénységét és nélkülözését, tudatlanságát, mocskát és betegségét. Bírálják a kizsákmányoló osztályok luxusát, ostobaságát és erkölcsi korrupcióját. Szemükben burzsoá minden, ami rossz és nevetséges, és proletár minden, ami jó és fenséges.

Két osztályba sorolhatók a szerzők, akik a szegények életével foglalkoznak. Az első osztály tagjai nem tapasztalták saját bőrükön a szegénységet, akiket egy „burzsoá” miliőben, vagy a gazdag bérkeresők vagy parasztok környezetében neveltek fel, és akik számára ismeretlenek a körülmények, amibe belehelyezik regényeik és darabjaik karaktereit. Mielőtt nekifognának, ezeknek a szerzőknek információt kell gyűjteniük az alvilági életről, amit le szeretnének festeni. Kutatásba kezdenek. De természetesen nem elfogulatlan elmével közelítik meg tanulmányaik tárgyát. Előre tudják, mit fognak felfedezni. Meg vannak győződve arról, hogy a bérkeresők körülményei minden képzelőerőt felülmúlóan ínségesek és rettenetesek. Elfordítják tekintetüket mindenről, amit nem akarnak látni, és csak azt találják, ami megerősíti előre kialakított véleményeiket. A szocialisták megtanították őket arra, hogy a kapitalizmus rettenetes szenvedésbe taszítja a tömegeket, és minél inkább halad előre, minél inkább eléri teljes formáját, annál szegényebbé válik az elsöprő többség. Regényeiket és darabjaikat a marxista dogma esettanulmányának szánják.

Nem az a probléma ezekkel a szerzőkkel, hogy a kín és a nélkülözés bemutatása mellett döntenek. Egy művész bármilyen tárggyal bemutathatja mesteri képességét. A hiba sokkal inkább a társadalmi állapotok szándékos félreértelmezésében és elferdítésében keresendő. Képtelenek meglátni, hogy az általuk leírt megdöbbentő körülmények a kapitalizmus hiányának következményei, a prekapitalista múlt maradványai vagy a kapitalizmus működését szabotáló politika hatásai. Nem fogják fel, hogy a nagy volumenű, tömegfogyasztásra szánt termelés megteremtésével a kapitalizmus lényegében egy rendszer, ami a lehető legnagyobb mértékben eltörli a nyomort. Kizárólag a gyári munkás szerepében mutatják be a bérkeresőt, és egy gondolat erejéig sem méltatják a tényt, hogy a bérkereső egyszerre az általa létrehozott javak, vagy az azokra elcserélt ételek és nyersanyagok fő fogyasztója is.

Az, ahogyan ezek a szerzők a nélkülözést és a szűkölködést taglalják, az igazság botrányos eltorzításává válik, amikor azt sugallják, hogy amiről jelentenek, az a kapitalizmus jellemző és reprezentatív állapota. Világosan azt mutatja minden nagy mennyiségben előállított árucikk termelésére és eladására vonatkozó statisztikai adat által biztosított információ, hogy a tipikus bérkereső nem él mélyszegénységben.

A „szociális” irodalom kiemelkedő figurája Émile Zola volt. Ő állította fel a mintát, amit átvett a kevésbé tehetséges imitátorok listája. Véleménye szerint a művészet közeli kapcsolatban áll a tudománnyal. Kutatásra kell alapozni azt, és a tudomány felfedezéseit kell illusztrálnia. És a társadalomtudományok fő eredménye – ahogy Zola látta – a dogma, miszerint a kapitalizmus minden gonosz közül a leggonoszabb, a szocializmus eljövetele pedig egyszerre elkerülhetetlen és roppant kívánatos. Regényei „gyakorlatilag a szocialista hitszónoklat gyűjteményei voltak.”⁷ De követői „proletár” irodalma egyhamar felülmúlta Zolát a szocializmuspárti elfogultságban és vakbuzgóságban.

Az irodalom „proletár” kritikusai azt színlelik, hogy ezek a „proletár” írók egész egyszerűen a proletár tapasztalat hamisítatlan tényeivel foglalkoznak.⁸ Viszont ezek a szerzők nem pusztán tényekről tudósítanak. Marx, Veblen és a Webb házaspár tanításai nézőpontjából értelmezik ezeket a tényeket. Ez az értelmezés képezi írásaik lényegét, ez a fő vonásuk, ami szocialista propagandává teszi őket. Ezek az írók magától értetődőnek és cáfolhatatlannak tartják a dogmákat, amelyeken magyarázataik állnak, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy olvasóik osztják meggyőződésüket. Tehát gyakran feleslegesnek vélik, hogy nyíltan kimondják ezeket a dogmákat. Néha csak hallgatólagosan hivatkoznak rájuk. De ez nem változtatja meg a tényt, hogy minden, amit könyveikben közvetítenek, a szocialista tanok és az álgazdaságtani konstrukciók érvényességén múlik. Fiktív műveik az antikapitalista tanok leckéinek illusztrációi, és velük együtt omlanak össze.

A „proletár” fikció szerzőinek második osztályát alkotják azok, akik abba a proletár miliőbe születtek, amit leírnak a könyvükben. Ezek az emberek kiléptek a fizikai munkások környezetéből és a szakemberek soraiba léptek. A „burzsoá” hátterű proletár szerzőkkel ellentétben nekik nem kell speciális kutatásokat végezniük, hogy megtudjanak valamit a bérkeresők életéről. Saját tapasztalataikból meríthetnek.

Ez a személyes tapasztalat olyan dolgokra tanítja őket, amik határozottan ellentmondanak a szocialista hitvallás alapvető dogmáinak. Nincsen elzárva a szerény körülmények között élő szülők tehetséges és szorgos gyermeke előtt a kielégítőbb pozíciókhoz vezető út. Maguk a „proletár” hátterű szerzők bizonyítják ezt a tényt. Tudják, miért jártak sikerrel, míg legtöbb társuk és testvérük nem. Miközben jobb életkörülmények felé tartottak, bőséges lehetőségük nyílt más fiatalemberekkel találkozni, akik, mint ők maguk, szívesen tanultak és haladtak előre. Tudják, miért lelték meg néhányan az útjukat, és mások miért nem. Na most, a „burzsoáziával” való együttélés során felfedezik, hogy nem az különbözteti meg az embert attól, aki nála kevesebbet keres, hogy az előbbi egy gazember. Nem emelkedtek volna feljebb annál a szintnél, ahova születtek, ha túl ostobák lettek volna látni, hogy számtalan üzletember és szakember önerőből építette vagyonát, és mint ő maga, szegényként kezdett. Képtelenek figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a jövedelemkülönbségek más tényezőkből származnak, mint amit a szocialista harag állít.

Ha ezek a szerzők olyan dolgokat írnak, amik valójában szocialista hitszónoklatnak minősülnek, akkor őszintétlenek. Regényeik és darabjaik megbízhatatlanok, így nem többek puszta szemétnél. Színvonaluk jóval alulmúlja „burzsoá” hátterű kollégáik színvonalát, akik legalább hisznek abban, amit leírnak.

A szocialista szerzők nem elégednek meg azzal, hogy felvázolják a kapitalizmus áldozatainak körülményeit. Úgyszintén foglalkoznak haszonélvezői, az üzletemberek életével és dolgaival. Szeretnék felfedni az olvasó előtt, miként jön létre a profit. Mivel előttük – hála Istennek – nem ismeretes ez a mocskos téma, először információk után kutakodnak a kompetens történészek könyveiben. A következőt mondják nekik ezek a szakértők a „pénzügyi gengszterekről”, a „rablóbárókról”, és arról, hogyan szerezték vagyonukat: „Marhakupacként kezdte a karrierjét, ami azt jelenti, hogy megvette a gazdák marháit, és elvitte őket a piacra eladni. A marhákat súly alapján adták el a henteseknek. Épp mielőtt a piacra ért volna, sóval etette őket, és sok vizet adott nekik inni. Egy gallon víz körülbelül nyolc fontot nyom. Rakj három vagy négy gallon vizet egy marhába, és kapsz némi extrát, amikor eladod.”⁹ Regények és darabok tucatjai és tucatjai számolnak be hasonlóképpen a történetük főellensége, az üzletember ügyleteiről. Az iparmágnások úgy gazdagodtak meg, hogy repedt acélt és romlott ételt, kartontalpú cipőket és selyem gyanánt pamutcikkeket adtak el. Lefizették a szenátorokat és a kormányzókat, a bírókat és a rendőrséget. Átverték a vásárlóikat és a munkásaikat. Ez egy nagyon egyszerű történet.

Ezek a szerzők sosem gondoltak bele, hogy narratívájuk hallgatólagosan tökéletes idiótaként jellemzi az összes többi amerikait, akiket bármilyen gazember könnyedén rászedhet. Az inflált marhák fentebb említett trükkje a szélhámosság legősibb és legprimitívebb fogása. Aligha hihető, hogy vannak a világ bármely pontján olyan ostoba marhavásárlók, akik bedőlnek neki. Feltételezni, hogy voltak az Egyesült Államokban hentesek, akiket ezzel meg lehetett vezetni, túl sok együgyűséget feltételez az olvasóról. Ugyanez a helyzet az összes hasonló mesével.

Az üzletember a magánéletében – ahogy a „progresszív” szerző lefesti őt – egy vadember, egy szerencsejátékos és egy iszákos. Napjait lóversenyeken tölti, estéit klubokban, éjszakáit pedig szeretőkkel. Ahogy arra Marx és Engels rámutatott a Kommunista Kiáltványban, ezek „a burzsoák, nem megelégedve azzal, hogy rendelkezésükre állnak a proletárok feleségei és lányai, nem beszélve az átlagos prostituáltról, a legnagyobb örömüket lelik abban, ha elcsábíthatják egymás feleségét.” Ilyen képet festenek az amerikai üzleti világról az amerikai irodalom jelentős részében.¹⁰

Lásd William O. Aydelotte, The Detective Story as a Historical Source, (The Yale Review, 1949, XXXIX. kötet, 76-95. o.)
Egy jelentős tény az úgynevezett bulvármagazinok, az amerikai sajtó legújabb termékének sikere. Ezeket a magazinokat kizárólag arra szentelik, hogy felfedjék a sikeres emberek, kiváltképp a milliomosok és a képernyős hírességek titkos bűneit és gaztetteit. A Newsweek 1955. július 11.-i száma alapján az egyik ilyen magazin eladási számát 1955 szeptemberére 3.8 millió példányra becsülik. Nyilvánvaló, hogy az átlagos közember örömét leli azok vélt vagy valós bűneinek felfedésében, akik túlragyogják őt.
Lásd Cabet, Voyage en Icarie, Párizs, 1848, 127. o.
A katolikus egyház által felállított bojkottrendszerről lásd P. Blanshard, American Freedom and Catholic Power, Boston, 1949, 194-198. o.
Ez az utolsó két mondat nem vonatkozik napjaink három vagy négy szocialista szerzőjére, akik – bizony megkésve és elégtelenül – elkezdték megvizsgálni a szocializmus gazdasági problémáit. De szó szerint igazak minden más szocialistára a szocialista eszmék legkorábbi eredetétől kezdve egészen napjainkig.
Sztálin arra irányuló próbálkozásairól, hogy hamis különbséget tegyen a szocializmus és a kommunizmus között lásd Mises, A huszadik század epilógusa, 3. fejezet.
Lásd P. Martino, „Encyclopaedia of the Social Sciences,” XV. kötet, 537. o.
Lásd J. Freeman bevezetése a Proletarian Literature in the United States, an Anthology kötethez, New York, 1935, 9-28. o.
Lásd W. E. Woodward (A New American History, New York, 1938, 608. o.) ahogy leírja egy üzletember életrajzát, aki hittudományi iskolát alapított.
Lásd John Chamberlain briliáns elemzését: The Businessman in Fiction (Fortune, 1948. november, 134-148. o.)