II.
Az átlagember társadalomfilozófiája
1.
Kapitalizmus, ahogy azt a közönséges ember látja – és nem látja
A közgazdaságtan kiemelkedése, mint új ismeretág, az emberiség történelmének egyik legcsodálatosabb eseménye volt. Azzal, hogy kikövezte az utat a kapitalista magánvállalkozás számára, pár nemzedék alatt radikálisabban átváltoztatott minden emberi ügyet, mint az azt megelőző tízezer év. A kapitalista ország lakói születésüktől haláluk napjáig, minden percben részesülnek a kapitalista gondolkodási és cselekvési mód csodálatos vívmányaiból.
A legbámulatosabb dolog a földi állapotok a kapitalizmus által elhozott változásával kapcsolatban az, hogy mindössze néhány szerző vívta azt ki, illetve aligha több államférfi, akik befogadták tanításukat. Nem csak a lomha tömegek, hanem a legtöbb üzletember, aki kereskedelmével gyakorlatba ültette a laissez-faire elveket, sem értette meg cselekedetei lényeges vonásait. Még a liberalizmus tetőpontján is mindössze néhányan értették meg teljesen a piacgazdaság működését. A nyugati civilizáció egy apró elit tanácsára vezette be a kapitalizmust.
A tizenkilencedik század első évtizedeiben sokan voltak, akik komoly jellemhibájuknak tartották, hogy ismeretlenek előttük a szóban forgó kérdések, és nagy buzgalommal szerették volna orvosolni azt. A Waterloo és Sebastopol közötti években egy könyvben sem merültek el Nagy-Britanniában lelkesebben, mint közgazdaságtani értekezésekben. De a divat hamar tovatűnt. A téma élvezhetetlennek bizonyult az átlagolvasónak.
A közgazdaságtan annyira különbözik egyrészt a természettudományoktól és a technológiától, másrészt a történelemtől és a jogtudománytól, hogy furcsának és visszataszítónak tűnik a kezdő számára. Gyanúval tekintenek heurisztikus szokatlanságára azok, akik laboratóriumban, vagy archívumokban és könyvtárakban végzik a kutatásukat. Episztemológiai különössége nonszensznek tűnik a pozitivizmus szűklátókörű fanatikusainak. Az emberek olyan közgazdaságtan könyvet szeretnének, ami tökéletesen illeszkedik az arról alkotott előítéleteikhez, milyennek kellene lennie a közgazdaságtannak – azaz ami a fizika vagy a biológiai logikai szerkezete által formált tudományt mutat be. Meglepődnek és elállnak a problémák komoly leküzdésétől, amelyek elemzése szokatlan szellemi erőfeszítést igényel.
Ennek a tudatlanságnak a következménye az, hogy az emberek a természettudományok és a technológia fejlődésének tulajdonítják a gazdasági állapotok minden fejlődését. Ahogyan ők látják, az emberiség történelme folyamán egy önfenntartó folyamat uralkodik, amely a fejlődés irányába tereli a kísérleti természettudományokat, és ahogyan azokat a technológiai problémákra alkalmazzák. Ez a folyamat megállíthatatlan, az emberiség sorsának részét képezi és lezajlik, bármi is legyen a társadalom politikai és gazdasági szerveződése. Ahogy ők látják, az elmúlt kétszáz év példátlan technológiai fejlesztéseit nem a kor gazdaságpolitikája okozta vagy segítette elő. Nem a klasszikus liberalizmus, a laissez-faire és a kapitalizmus vívmányai voltak. Ebből következően tovább fognak folytatódni a társadalom gazdasági szerveződésének bármelyik rendszerében.
Marx tanai egyszerűen azért nyertek elismerést, mert az eseményeknek ezt a népszerű magyarázatát adoptálták és öltöztették álfilozófiai köntösbe, amivel mind a hegeli spiritualizmus, mind a nyers materializmus kedvében jártak. Marx elképzelésében az „anyagi termelőerők” emberfeletti entitások, amelyek függetlenek az ember akaratától és cselekedeteitől. Saját útjukon haladnak, amit egy magasabb hatalom kifürkészhetetlen és elkerülhetetlen törvényei írtak elő. Rejtélyesen változnak, és arra kényszerítik az emberiséget, hogy a társadalmi szerveződést ezekhez a változásokhoz igazítsa; hiszen az anyagi termelőerők egyetlen dolgot nem engednek: hogy leláncolja őket az ember társadalmi szerveződése. A történelem lényegében az anyagi termelőerők küzdelme, hogy felszabaduljanak a társadalmi láncok alól, ami megbéklyózza őket.
Egyszer volt, hol nem volt – tanítja Marx – az anyagi termelőerők a kézi malom formájában öltöttek testet, aztán az emberi ügyeket a feudalizmus mintájára rendezték be. Amikor később az anyagi termelőerők evolúcióját meghatározó felfoghatatlan törvények a kézi malmot a gőzmalommal helyettesítették, a feudalizmusnak helyet kellett adnia a kapitalizmusnak. Azóta az anyagi termelőerők tovább fejlődtek, és jelen formájuk megparancsolja a kapitalizmus szocializmussal való helyettesítését. Azok, akik korlátozni próbálják a szocialista forradalmat, reménytelen feladat mellett kötelezik el magukat. Lehetetlen megállítani a történelmi fejlődés áradatát.
Az úgynevezett baloldali pártok eszméi sok szempontból különböznek egymástól. De egy dologban egyetértenek. Önműködő folyamatként tekintenek az előre haladó anyagi fejlődésre. Az amerikai szakszervezeti tag adottnak veszi saját életszínvonalát. A sors úgy határozott, hogy élvezze azokat a javakat, amelyek meg voltak tagadva az előző generációk leggazdagabb embereitől is, és amelyek még mindig meg vannak tagadva a nem amerikaiaktól. Nem merül fel benne, hogy a nagyvállalatok „individualizmusa” játszhatott valami szerepet annak felemelkedésében, amit „az amerikai életmódnak nevez.” Szemében a „menedzsment” a „kizsákmányolók” igazságtalan követeléseit képviseli, akik el akarják marni tőle azt, ami jogosan őt illeti. Úgy gondolja, a történelem folyamán munkája „termelékenysége” megállíthatatlanul növekszik. Nyilvánvaló, hogy e jólét gyümölcsei jog szerint kizárólag őt illetik. Az ő érdeme, hogy a kapitalizmus korában a feldolgozóiparok által megtermelt termékek értékének a foglalkoztatottak számával elosztott hányadosa növekedés felé irányult.
Az igazság az, hogy a növekedése annak, amit a munkaerő termelékenységének neveznek, a jobb szerszámok és gépek felhasználásából fakad. Száz munkás egy modern gyárban időegységenként sokszorosát gyártja le annak, amit száz munkás gyártott le a prekapitalista kézművesműhelyekben. Ezt a fejlődést nem jobb képességek, kompetencia vagy nagyobb erőfeszítés eredményezi az egyéni munkások részéről. (Tény, hogy a középkori kézművesektől megkövetelt jártasság messze felülmúlta azt, amit megkövetelnek napjaink gyári munkásának számos kategóriájától.) A hatékonyabb szerszámok és gépek felhasználása miatt lehetséges, ami a nagyobb mennyiségű tőke felhalmozódásának és befektetésének eredménye.
A kapitalizmus, tőke és tőkés szavakat Marx és napjainkban a legtöbben – valamint az Egyesült Államok hivatalos propagandaügynökségei – gyalázkodó kifejezésként használják. Azonban ezek a szavak találóan rámutatnak a fő tényezőre, amelynek működése megteremtette az elmúlt kétszáz év összes csodálatos vívmányát: az átlagos életszínvonal példátlan növekedését egy folyamatosan növekvő népesség számára. Ami megkülönbözteti a modern ipari állapotokat a kapitalista országokban a prekapitalista korok, illetve napjaink úgynevezett fejletlen országainak állapotától, az a tőke kínálatának mennyisége. Egyetlen technológiai fejlesztés sem fogható munkára, ha nem halmozták fel előtte a szükséges tőkét megtakarításokkal.
A megtakarítás, a tőkefelhalmozás az, ami lépésről lépésre átalakította a vad barlanglakók ügyetlen ételkeresését a modern ipar módszereivé. Ennek az evolúciónak voltak szívritmus-szabályzói az eszmék, amik megteremtették azokat az intézményes kereteket megteremtő, amelyeken belül biztonságossá vált a termelőeszközök magántulajdonlása általi tőkefelhalmozás. A gazdagság irányába tett minden lépés a megtakarítás következménye. Gyakorlatilag haszontalanok lennének a legzseniálisabb technológiai fejlesztések, ha nem halmozták volna fel megtakarítással a használatukhoz megkövetelt tőkejavakat.
A vállalkozók felhasználják a megtakarítók által elérhetővé tett tőkejavakat a legsürgetőbb még ki nem elégített fogyasztói igények leggazdaságosabb teljesítésére. Együtt a szakemberekkel, és a termelés módszereinek tökéletesítése szándékával aktív szerepet játszanak a megtakarítók mellett abban az eseménysorozatban, amit gazdasági fejlődésnek neveznek. Az emberiség többi része profitál az úttörők e három osztályának tevékenységeiből. De akármit is tegyenek, ők pusztán haszonélvezői azoknak a változásoknak, amelyek megjelenéséhez semmivel sem járultak hozzá.
A piacgazdaság karakterisztikus jellemzője a tény, hogy a három élenjáró osztály – akik megtakarítanak, akik befektetik a tőkejavakat, és akik új módszereket fejlesztenek ki a tőkejavak felhasználásához – által elhozott fejlesztések nagyobb részét a nem-élenjáró többségnek osztja ki. A népességnövekedést meghaladó tőkefelhalmozódás növeli a munka határtermelékenységét, ami pedig olcsóbbá teszi a termékeket. A piaci folyamatok megadják az átlagembernek a lehetőséget, hogy mások teljesítményének gyümölcseit élvezze. Arra kényszeríti a három élenjáró osztályt, hogy a lehető legjobb módon szolgálja a nem-élenjáró többséget.
Mindenki szabadon beléphet a kapitalista társadalom három élenjáró osztályába. Ezek az osztályok nem zárt kasztok. A tagság nem egy kiváltság, amit egy magasabb hatalom biztosít, és nem is az ősök öröksége. Ezek az osztályok nem klubok, és a tagoknak nem áll hatalmában kirekeszteni bármilyen újoncot. Értelem és akaraterő kell ahhoz, hogy valaki tőkés, vállalkozó, vagy az új technológiai módszerek kiötlője legyen. Élvez bizonyos előnyöket egy gazdag ember leszármazottja, mivel kedvezőbb körülményekből indul, mint mások. De nem könnyebb számára a piaci versengés feladata, hanem néha megterhelőbb és kevésbé kifizetődő, mint egy újoncé. Újra kell szerveznie örökségét, hogy hozzáigazítsa a piaci állapotok változásához. Tehát például egy vasúti „birodalom” örököse előtt álló problémák az utolsó évtizedekben minden bizonnyal sokkal szövevényesebbek voltak, mint amikkel az szembesült, aki a semmiből kezd a teherszállításban vagy a légi szállításban.
A közember népszerű filozófiája a legsiralmasabb módon értelmezi félre ezeket a tényeket. Ahogy Gipsz Jakab látja, valami rejtélyes, fejlődésnek nevezett dolognak köszönhetően jött létre az összes új iparág, ami olyan árucikkeket biztosít számára, amelyek felmenője előtt ismeretlenek voltak. A tőkefelhalmozás, a vállalkozás és a technológiai zsenialitás semmit sem adott hozzá a jólét spontán létrejöttéhez. Ha jóvá lehet írni valakinek azt, amit Gipsz Jakab a munka termelékenységének tekint, akkor az a gyártósori munkás. Ebben a bűnös világban sajnos ember embert zsákmányol ki. Az üzlet elviszi a javát, a minden jó dolog létrehozójának, a fizikai munkásnak pedig – ahogy a Kommunista Kiáltvány kifejti – nem hagy többet, mint ami szükséges „megélhetéséhez és faja szaporításához”. Következésképpen „a modern munkás, ahelyett, hogy felemelkedne az ipar fejlődésével, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. […] Nyomorgóvá válik, a nyomor pedig gyorsabban növekszik, mint a népesség és a vagyon.” A szerzőket, akik így írták le a kapitalista ipart, magasztalják az egyetemeken, a legnagyobb filozófusoknak és az emberiség jótevőinek nevezik őket, tanításaikat pedig áhítatos csodálattal fogadják el a milliók, kiknek otthonaik más készülékek mellett rádiókkal és tévékészülékekkel vannak felszerelve.
A legrosszabb kizsákmányolást – mondják a professzorok, a „munkás” vezetők és a politikusok – a nagyvállalatok viszik végbe. Képtelenek meglátni, hogy a nagyvállalatok karakterisztikus jellemzője a tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért. A kapitalizmusban maguk a munkások a közvetlen vagy közvetett fő fogyasztói mindannak, amiket a gyárak termelnek.
A kapitalizmus korai napjaiban még mindig jelentős lemaradás volt egy innováció megjelenése között és aközött, hogy az elérhetővé váljon a tömegek számára. Igaza volt Gabriel Tarde-nek körülbelül hatvan évvel ezelőtt, amikor rámutatott arra, hogy az ipari innováció egy kisebbség hóbortja mindaddig, amíg mindenki szükségévé nem válik; amit először luxuscikknek tartottak, később mindenki szükségcikkévé válik. Ez az állítás még mindig igaz volt az autók népszerűsödésével kapcsolatban. De a nagyvállalkozások nagy volumenű termelése lerövidítette és szinte eltörölte ezt a késlekedést. A modern innovációk csak a tömegtermelés módszereivel termelhetők nyereségesen, tehát gyakorlati megvalósításuk pillanatában elérhetővé válnak a sokaság számára. Az Egyesült Államokban például nem volt észlelhető időtartam, ami alatt az olyan innovációkat, mint a televíziót, nejlonharisnyát vagy konzerves bébiételt kizárólag a tehetős emberek kisebbsége élvezhette volna. Valójában a nagyvállalatok az emberek fogyasztási és élvezeti módjainak sztenderdizálására törekednek.
Senki sem szűkölködik a piacgazdaságban azért, mert néhányan gazdagok. A gazdagok gazdagsága nem okozza senki szegénységét. Épp ellenkezőleg, a folyamat, ami gazdaggá tesz néhányat, annak a folyamatnak a velejárója, ami elősegíti a sokaság vágyainak kielégülését. A vállalkozók, a tőkések és a szakemberek annyira gazdagodnak, amennyire képesek a legjobban ellátni a fogyasztókat.
2.
Az antikapitalista front
A szocialista mozgalom, illetve a prekapitalista korok intervencionista politikáinak felélesztésére törekvő igyekezetek a legelején hitelüket vesztették azok szemében, akik előtt ismerős a gazdaságelmélet. De a forradalmárok és reformerek eszméi támogatást találtak a tudatlan emberek elsöprő többségében, akiket kizárólag az irigység és a gyűlölet leghatalmasabb emberi szenvedélyei vezettek.
A Felvilágosodás társadalomfilozófiája, amely kikövezte az utat a liberális program – a piacgazdaságban (kapitalizmusban) beteljesülő gazdasági szabadság és alkotmányos folyománya, a képviseleti kormányzat – előtt, nem javasolta a három régi hatalom: a monarchia, az arisztokrácia és az egyházak elpusztítását. Az európai liberálisok arra törekedtek, hogy a parlamentáris monarchia vegye át a királyi abszolutizmus helyét, a köztársasági kormányzat felállítása helyett. El szerették volna törölni az arisztokraták kiváltságaikat, de nem szerették volna megfosztani őket címeiktől és birtokaiktól. Buzgón szerették volna megadni mindenkinek a lelkiismereti szabadságot, véget vetni a máshitűek és eretnekek üldözésének, de úgyszintén szerették volna megadni minden egyháznak és felekezetnek a spirituális céljaikra való törekvés szabadságát. Tehát megmaradt az ancien régime három nagy hatalma. Az ember arra számított volna, hogy a fejedelmek, arisztokraták és papok, kik fáradhatatlanul hangot adtak konzervativizmusuknak, készek lennének ellenállni a nyugati civilizáció alapjai ellen irányuló szocialista támadásnak. Végtére is a szocializmus hírnökei nem féltek kijelenteni, hogy a szocialista totalitarizmus alatt nem maradna hely annak, amit a zsarnokság, kiváltság és babona maradványinak neveztek.
Azonban még a kiváltságosok körében is erősebb volt harag és az irigység, mint a nyugodt érvelés. Gyakorlatilag összefogtak a szocialistákkal, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szocializmus saját javaik elkobzására is törekedett, és nem létezhet vallási szabadság egy totalitárius rendszerben. Németországban azt a politikát avatta fel a Hohenzollern-ház, amit egy amerikai megfigyelő monarchikus szocializmusnak nevezett.1 Oroszország autokrata Romanovjai a szakszervezeteket használták fegyverként a képviseleti kormányzat felállítását célzó „burzsoá” törekvések ellen. Az arisztokraták tulajdonképpen minden európai országban együttműködtek a kapitalizmus ellenségeivel. Kiemelkedő teológusok próbálták mindenhol a szabad vállalkozás rendszerének rossz hírnevét kelteni, és támogatták hallgatólagosan vagy a szocializmust, vagy a radikális intervencionizmust. Napjaink protestantizmusának néhány kiemelkedő vezetője – Barth és Brunner Svájcban, Niebuhr és Tillich az Egyesült Államokban, illetve Canterbury kései érseke, William Temple – nyíltan megvetették a kapitalizmust, sőt, egyenesen a kapitalizmus vélt hibáit vádolták az orosz bolsevizmus összes túlkapásáért.
Az ember gondolkodóba eshet, igaza volt-e Sir William Harcourtnak, amikor több mint hatvan évvel ezelőtt kijelentette: Immár mindannyian szocialisták vagyunk. Napjaink kormányai, politikai pártjai, tanárai és írói, militáns ateistái és keresztény teológusai szinte egyhangúan utasítják el szenvedélyesen a piacgazdaságot és dicsérik az állami mindenhatóság állítólagos előnyeit. A feltörekvő nemzedék olyan környezetben nő fel, amelyet teljesen áthatnak a szocialista eszmék.
A szocializmuspárti ideológiák befolyása világosan látható abban, ahogyan a közvélemény szinte egyhangúan magyarázatot ad arra, miért lépnek be az emberek szocialista vagy kommunista pártokba. A belpolitika terén azt feltételezik, hogy akik nem gazdagok, „természetesen és szükségszerűen” a radikális programokat – tervezést, szocializmust, kommunizmust – pártolják, míg kizárólag a gazdagoknak van okuk a piacgazdaság megőrzésére szavazni. Ezt a feltételezést magától értetődőnek tekinti az alapvető szocialista elképzelés, miszerint a kapitalizmus műveletei a „kizsákmányolók” egyedüli hasznára sértik a tömegek gazdasági érdekeit, a szocializmus pedig javítani fog az átlagember életszínvonalán.
De nem azért követelik a szocializmust, mert tudják, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és nem azért utasítják el a kapitalizmust, mert tudják, hogy az egy rendszer, ami ellentétben áll az érdekeikkel. Azért szocialisták, mert úgy hiszik, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és azért gyűlölik a kapitalizmust, mert úgy hiszik, hogy az károsítja őket. Azért szocialisták, mert megvakította őket az irigység és a tudatlanság. Makacsul elutasítják a közgazdaságtan tanulmányozását, és visszautasítják a szocialista tervekről szóló elsöprő közgazdaságtani kritikát, mivel a szemükben a közgazdaságtan, elvont elméletként, egyszerűen ostobaság. Azt színlelik, hogy kizárólag a tapasztalatban hisznek. Ugyanakkor makacsul utasítják el a tapasztalat tagadhatatlan tényeit, azaz hogy az átlagember életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb a kapitalista Amerikában, mint a szovjet szocialista édenben.
Ugyanezt a hibás érvelést folytatják, amikor a gazdaságilag visszamaradott országok állapotával foglalkoznak. Úgy gondolják, hogy lakóik „természetesen” szimpatizálnak a kommunizmussal, mivel szegénységben élnek. Nos, nyilvánvaló, hogy a szegény nemzetek szeretnének megszabadulni nyomorúságuktól. Tehát amikor kifogásolható körülményeik javítására törekednek, a társadalom gazdasági szerveződésének azon rendszerét kell bevezetniük, amelyik a legjobban biztosítja e cél elérését; a kapitalizmus mellett kell dönteniük. De a kommunizmus felé hajlanak, miután megvezették őket a hamis antikapitalista eszmék. Valóban ellentmondásos, hogy a keleti népek vezetői elutasítják a nyugatot meggazdagító módszereket miközben vágyakozó pillantásokat vetnek a nyugati nemzetek gazdaságára, és elragadtatja őket az orosz kommunizmus, ami szegénységben tartja az oroszokat és szatellitjeiket. Még ellentmondásosabb, hogy a szovjet rendszert dicsőítik az amerikaiak, miközben a kapitalista nagyvállalatok termékeit élvezik, és „igen természetesnek” tartják, hogy Ázsia és Afrika szegény nemzetei a kommunizmust részesítik előnyben a kapitalizmussal szemben.
Vitatkozhatunk azzal, hogy kell-e mindenkinek komolyan tanulmányoznia a közgazdaságtant. De egyvalami biztos. Az, aki nyilvánosan a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről beszél vagy ír anélkül, hogy teljesen megismert volna mindent, amit a közgazdaságtan mond ezekről a kérdésekről, egy felelőtlen locsogó.
