Bevezetés
A gazdasági irányítás prekapitalista módszereinek leváltása a laissez-faire kapitalizmusra megsokszorozta a népességszámot és példátlan módon megnövelte az emberiség átlagos életszínvonalát. Ma egy nemzet annál gazdagabb, minél kevesebb akadályt próbál a szabad vállalkozás és magán kezdeményezés szelleme elé gördíteni. Az Egyesült Államok népe azért sokkal gazdagabb, mint az összes többi ország lakossága, mert állama később vágott bele a vállalkozás obstrukciójának politikájába, mint az államok a világ többi részein. Ettől függetlenül sokan – főleg az értelmiségiek – szenvedélyesen gyűlölik a kapitalizmust. A társadalom gazdasági szervezésének e rettenetes módja szerintük nem hozott mást, mint gondokat és szenvedést. Az emberek egyszer, az „Ipari Forradalmat” megelőző régi szép időkben boldogok és gazdagok voltak. Most, a kapitalizmusban a túlnyomó többség szegény éhező, akit kegyetlenül kizsákmányolnak az individualisták. Hiszen ezeknek a gazembereknek semmi nem számít, csak a pénzérdekük. Nem termelnek jó és igazán hasznos dolgokat, csak azt, ami a legnagyobb profitot hozza. Alkoholos italokkal és dohánnyal mérgezik a testet, az elmét és a lelket pedig bulvárral, ledér könyvekkel és bugyuta mozgóképekkel. A kapitalizmus „ideológiai építménye” a hanyatlás és degradáció irodalma, a burleszk show és a sztriptíz művészete, a hollywoodi filmek és a detektívtörténetek.
A közvélemény előítélete és bigottsága abban a tényben ölt a legtisztábban testet, hogy a „kapitalista” jelzőt kizárólag utálatos dolgokhoz csatolja, nem pedig azokhoz, amiket mindenki helyesel. Hogyan származhatna bármi jó a kapitalizmusból! Ami értékes, azt a kapitalizmus ellenére cselekedték, de a rossz dolgok a kapitalizmusból nőttek ki.
E tanulmány feladata ezt az antikapitalista előítéletet elemezni, és felfedni gyökereit és következményeit.
I.
A kapitalizmus társadalmi jellemvonásai
és becsmérlésének pszichológiai okai
1.
A szuverén fogyasztó
A modern kapitalizmus karakterisztikus jellemzője a tömegek általi fogyasztásra szánt javak tömegtermelése. Ennek következménye az átlagos életszínvonal folyamatos növekedése, a sokaság progresszív meggazdagodása. A kapitalizmus deproletarizálja a „közembert,” és a „burzsoá” szintjére emeli.
Egy kapitalista társadalom piacán az átlagember a szuverén fogyasztó, kinek vásárlása vagy vásárlástól való tartózkodása végső soron meghatározza, mit termeljenek, milyen minőségben és mennyiségben. Azok a boltok és gyárak, amelyek kizárólag vagy főképp a gazdagabb polgárok kifinomult luxuscikkek iránti követeléseiről gondoskodnak, pusztán alárendelt szerepet játszanak a piacgazdaság környezetében. Sosem érik el a nagyvállalat méretét. A nagyvállalat, közvetve vagy közvetlenül, mindig a tömegeket szolgálja.
A sokaság felemelkedése az a társadalmi változás, amit az „Ipari Forradalom” hozott magával. Azok az alattvalók, akik az összes megelőző korban a szolgák és jobbágyok, koldusok és kéregetők nyáját alkották, vásárlóközönséggé váltak, kinek az üzletember a kegyében jár. Ők a fogyasztók, akiknek „mindig igazuk van,” a támogatók, kiknek hatalmában áll szegény termelőket gazdaggá, és gazdag termelőket szegénnyé tenni.
Az állam és a politikusok csodaszerei által nem szabotált piacgazdaság szövetében nincsenek mágnások és földesurak, akik behódolva tartják a népességet, akik sarcot és adót gyűjtenek és hivalkodón lakomáznak, míg a jobbágyoknak meg kell elégedniük a morzsákkal. A profitrendszer azokat az embereket teszi gazdaggá, akik sikeresen teljesítették az emberek kívánságait a legjobb és legolcsóbb módon. Vagyonra kizárólag a fogyasztók szolgálatával lehet szert tenni. A tőkések elveszítik a vagyonukat, amint nem fektetik be azokba az ágakba, amelyek a legjobban kielégítik a publikum követeléseit. Egy mindennap ismétlődő népszavazással, amelyben minden fillér szavazójogot biztosít, a fogyasztók döntik el, kinek kellene tulajdonolnia és üzemeltetnie a gyárakat, boltokat és tanyákat. Az anyagi termelési javak irányítása egy társadalmi funkció, ami a szuverén fogyasztók jóváhagyásának vagy visszavonásának van alárendelve.
Ezt jelenti a szabadság modern fogalma. Minden felnőtt szabadon formálhatja életét saját tervei szerint. Nem kényszerítik arra, hogy egy tervező hatóság tervei szerint éljen, aki a rendőrséggel, azaz a kényszer társadalmi apparátusával kényszeríti ki saját tervét. Ami korlátozza az egyén szabadságát az nem a más emberek általi erőszak vagy annak fenyegetése, hanem teste fiziológiai struktúrája és a termelési tényezők kikerülhetetlen, természet adta szűkössége. Nyilvánvaló, hogy az ember saját sorsa formálásához való szabadsága sosem lépheti át a korlátokat, amiket az úgynevezett természeti törvények húztak.
Amikor ezeket a tényeket megállapítjuk, azzal nem igazoljuk az egyéni szabadságot egyfajta abszolút mérce vagy metafizikai elképzelés alapján. Mindez semmilyen módon nem mond ítéletet a totalitarizmus támogatóinak népszerű tanai felett, legyen az „baloldali” vagy „jobboldali.” Nem foglalkozik az állítással, miszerint a tömegek túl ostobák és műveletlenek, hogy tudják, mi szolgálja leginkább „igazi” szükségeiket és érdekeiket, és rettentő szükségük vagy egy védelmezőre, az államra, különben kárt tesznek magukban. És azokat az állításokat sem vizsgálja, amelyek szerint léteznek emberfeletti emberek, akik betölthetnék ezt a védelmi hivatalt.
2.
A gazdasági jobblét iránti késztetés
A kapitalizmusban a közember olyan kényelmet élvez, amely az elmúlt korokban még a leggazdagabbak számára is ismeretlen, így elérhetetlen volt. De persze ezek az autók, tévék és hűtők nem tesznek egy embert boldoggá. A pillanatban, amikor megszerzi őket, talán boldogabbnak érzi magát, mint előtte. De amint valamelyik kívánsága kielégülésre talál, új kívánságok bukkannak fel. Ilyen az emberi természet.
Kevés amerikai van teljesen tisztában a ténnyel, hogy országuk élvezi a legmagasabb életszínvonalat, és az átlagos amerikai életszínvonala fantasztikusnak és elérhetetlennek tűnik a nem kapitalista országok elsöprő többsége számára. A legtöbb ember lekicsinyeli azt, amije van, és amit meg tudna szerezni, és azokra a dolgokra vágyik, amik elérhetetlenek számára. Felesleges volna panaszkodni az egyre több és több jószág iránti kielégíthetetlen étvágya miatt. Pontosan ez a vágy az az impulzus, ami vezeti az embert a gazdasági jobblét felé vezető úton. Megelégedni azzal, amit az ember már megszerzett, vagy amit könnyen megszerezhet, és közönnyel tartózkodni saját anyagi helyzete javítására törekvő bármiféle próbálkozástól, nem erény. Ez a hozzáállás inkább állati viselkedés, mint az észszerű emberi lények magatartása. Az ember legfőbb jellemzője, hogy sosem hagy fel az igyekezetekkel, amelyek céltudatos cselekvéssel jóléte fejlesztésére törekednek.
Ezeknek az igyekezeteknek azonban igazodniuk kell a célhoz. El kell tudniuk hozni a kitűzött hatásokat. A probléma a legtöbb kortársunkkal nem az, hogy szenvedélyesen vágynak a különböző javak gazdagabb kínálatára, hanem az, hogy alkalmatlan eszközöket választanak e cél elérésére. Félrevezetik őket a hamis ideológiák. Olyan politikát pártolnak, amelyek ellentétesek saját, helyesen értelmezett létfontosságú érdekeikkel. Mivel túl ostobák, hogy lássák magatartásuk elkerülhetetlen, hosszútávú következményeit, örömüket lelik annak mulandó, rövidtávú hatásaiban. Olyan rendeleteket pártolnak, amelyek végül szükségszerűen általános szegénységhez, a munkamegosztás alatt működő társadalmi együttműködés felbomlásához, és a barbarizmushoz való visszatéréshez vezetnek.
Kizárólag egyféleképpen javítható az emberiség anyagi helyzete: a népességnövekedéshez viszonyítva a felhalmozott tőke növekedésének felgyorsításával. Minél nagyobb az egy munkásra jutó befektetett tőke mennyisége, annál több és annál jobb terméket lehet gyártani és fogyasztani. Ezt hozta és hozza el újra minden nap a kapitalizmus és az annyit bántalmazott profitrendszer.
Miért gyűlölik mindannyian a kapitalizmust? Miközben élvezik a jólétet, amit a kapitalizmus biztosít, miért tekintenek vágyakozó pillantással a múlt „régi szép napjaira,” és napjaink orosz munkásainak nyomorult körülményeire?
3.
Státusztársadalom és kapitalizmus
Mielőtt a kérdést megválaszolnánk, szükségünk van arra, hogy jobban felfedjük a kapitalizmus megkülönböztető jegyét a státusztársadalommal szemben.
Szokás a státusztársadalom arisztokratáihoz hasonlítani a piacgazdaság tőkéseit és vállalkozóit. Az összehasonlítás alapja mindkét csoport relatív gazdagsága embertársaik viszonylagos szorult anyagi helyzetéhez képest. Amikor azonban ehhez a hasonlathoz folyamodik az ember, nem veszi észre az alapvető különbséget az arisztokratikus gazdagság és a „burzsoá” vagy tőkés gazdagság között.
Egy arisztokrata vagyona nem piaci jelenség; nem a fogyasztók ellátásából ered és a publikum semmiféleképpen nem tudja visszavonni vagy akár befolyásolni azt. Hódításból vagy a hódítótól származó ajándékból fakad. Véget vethet neki az ajándékozó általi visszavétel, az erőszakos kilakoltatás egy másik hódító részéről vagy elherdálhatja a kicsapongás. A hűbérurak nem szolgálják a fogyasztókat, és immunisak a nép neheztelésére.
A vállalkozók és a tőkések az üzletük támogatóinak köszönhetik a vagyonukat. Elkerülhetetlenül elvesztik azt, ha más emberek a fogyasztók jobb vagy olcsóbb szolgálatával kitúrják őket.
Nem feladata ennek az esszének leírni a történelmi állapotokat, amelyek elhozták a kaszt és státusz intézményeit vagy az emberek örökletes csoportokra osztását különböző rangokkal, jogokkal, követelésekkel és törvényben meghatározott kiváltságokkal vagy fogyatékosságokkal. Számunkra egyedül az a tény fontos, hogy e feudális intézmények megtartása inkompatibilis volt a kapitalizmus rendszerével. Eltörlésük és a törvény előtti egyenlőség elvének felállítása eltüntette a korlátokat, amelyek ellehetetlenítették, hogy az emberek élvezzék a termelőeszközök magántulajdonlásának és a magánvállalkozás rendszerének előnyeit.
Egy rangon, státuszon vagy kaszton alapuló társadalomban az ember élethelyzete rögzített. Beleszületik egy bizonyos helyzetbe, és társadalmi pozícióját szigorúan meghatározzák a törvények és szokások, amelyek bizonyos kiváltságokat és kötelességeket, vagy bizonyos fogyatékosságokat ruháznak rangja minden tagjára. A kivételesen jó vagy rossz szerencse néhány ritka esetben magasabb rangra emelheti, vagy alacsonyabb rangra taszíthatja az embert. De egy bizonyos rend vagy rang tagjainak állapota rendszerint kizárólag a teljes tagság állapotának változásával javulhat vagy romolhat. Az egyén elsődlegesen nem egy nemzet polgára; egy rend (Stand, état) tagja, és mint olyan, csak közvetetten része nemzetének. Amikor kapcsolatba lép egy másik rendbe tartozó honfitársával, nem érez semmi közösséget. Csak a szakadékot látja, ami elválasztja őt a másik ember státuszától. Ezt a változatosságot visszatükrözte mind a nyelvhasználat, mind a viselet. Az ancien régime alatt az európai arisztokraták inkább franciául beszéltek. A harmadik rend a hazai nyelvet használta, míg a városi populáció alacsonyabb rangjai és a parasztok helyi nyelvjárásokat, zsargont és tolvajnyelvet használtak, ami gyakran érthetetlen volt a művelteknek. A különböző rangok különbözőképpen öltöztek. Senki sem téveszthette el egy idegen rangját, akit éppen megpillantott valahol.
A régi szép napokat dicsőítők fő kritikája a törvény előtti egyenlőség elve ellen úgy szól, hogy eltörölte a rang és méltóság privilégiumait. Ahogy fogalmaznak, „atomizálta” a társadalmat, „organikus” feloszlását „amorf” tömegekké oldotta. Immár a „sokaság” a felsőbbrendű, és gonosz materializmusuk kiszorította az elmúlt korok nemes színvonalát. A pénz az úr. Értéktelen emberek élvezik a gazdagságot és bőséget, míg az érdemes és méltó emberek üres kézzel járnak.
Ez a kritika hallgatólagosan magába foglalja, hogy az ancien régime alatt az arisztokratákat az erényeik különböztették meg, rangjukat és jövedelmüket pedig erkölcsi és kulturális felsőbbrendűségüknek köszönhették. Aligha kell megcáfolnunk ezt a mesét. Bármi értékítélet nélkül, a történész képtelen nem kihangsúlyozni, hogy a fő európai országok magas arisztokráciája azoknak a katonáknak, udvaroncoknak és kurtizánoknak a leszármazottjai voltak, akik a tizenhatodik és tizenhetedik század alkotmányos harcaiban ügyesen az országukban győzedelmeskedő fél oldalára álltak.
Noha a kapitalizmus konzervatív és „progresszív” ellenségei nem értenek egyet a régi értékek elbírálásával kapcsolatban, teljes egyetértésben vetik meg a kapitalista társadalom értékeit. Ahogyan ők látják, nem azok az embertársaik tesznek szert vagyonra és presztízsre, akik megérdemelnék, hanem könnyelmű, érdemtelen emberek. Mindkét csoport azt állítja magáról, hogy az „elosztás” igazságosabb módszereivel helyettesítené a laissez-faire kapitalizmus alatt uralkodó nyilvánvalóan igazságtalan módszereket.
Nos, soha senki nem állította, hogy az érintetlen kapitalizmusban azok járnak a legjobban, akik az örökkévaló értékek mércéje alapján előnyben részesítendők. Amit a kapitalista piaci demokrácia hoz, az nem az emberek jutalmazása az „igazi” érdemeik, a bennük rejlő értékek és erkölcsi kiválóságuk szerint. Ami többé vagy kevésbé sikeressé tesz egy személyt, az nem hozzájárulásai az igazságosság bármilyen „abszolút” elve szerinti értékelése, hanem hozzájárulásai embertársai szerinti értékelése, akik kizárólag saját személyes kívánságaik, vágyaik és céljaik mércéjét alkalmazzák. Pontosan ezt jelenti a piac demokratikus rendszere. A fogyasztók a felsőbbrendűek, azaz a szuverének. Elégedettek szeretnének lenni.
Emberek milliói szeretnek Pinkapinkát inni, egy italt, amit a világot behálózó Pinkapinka cég gyárt. Milliók szeretik a detektívtörténeteket, a rejtélyfilmeket, a bulvármagazinokat, a bikaviadalokat, a bokszmérkőzéseket, a whiskyt, a cigarettát, a rágógumit. Milliók szavaznak egy kormányra, aki lelkesen fegyverkezne és indulna háborúba. Így tehát azok a vállalkozók gazdagodnak meg, akik a legjobb és legolcsóbb módon biztosítják mindazon dolgokat, amik szükségesek ezen igények kielégítéséhez. Ami a piacgazdaság keretei közt számít, az nem az akadémiai értékítélet, hanem az értékelés, ami ténylegesen megnyilvánul az emberek vásárlása vagy nem vásárlása által.
A zsémbeskedőnek, aki a piaci rendszer igazságtalansága miatt panaszkodik, csak egyetlen tanács adatott: Ha szeretnél vagyonra szert tenni, akkor próbáld meg kielégíteni a nyilvánosságot azzal, hogy valami olyat kínálsz nekik, ami olcsóbb, vagy amit jobban szeretnek. Próbáld meg felülmúlni a Pinkapinkát egy másik ital keverésével. A törvény előtti egyenlőség felruház a hatalommal, hogy kihívj minden milliomost. Egy piacon, amit nem szabotáltak az állam által kirótt korlátozások, egyedül a te hibád, ha nem múlod felül a csokoládékirályt, a filmsztárt és a bokszbajnokot.
De amennyiben a vagyon helyett, amire talán szert tehetnél, ha a ruhaiparban vagy a hivatásos bokszolásban vállalnál szerepet, előnyben részesíted a megelégedést, amit a versírás vagy a filozófia nyújt neked, szabadon teheted azt. Akkor természetesen nem fogsz annyi pénzt keresni, mint azok, akik a többséget szolgálják. Hiszen ilyen a piac gazdasági demokráciájának a törvénye. Azok, akik kisebb számú emberek igényeit elégítik ki, csak kevesebb szavazatot – dollárt – gyűjtenek be, mint akik több ember igényeit elégítik ki. A pénzcsinálásban a filmsztár felülmúlja a filozófust; a Pinkapinka termelői felülmúlják a szimfóniák szerzőit.
Fontos látni, hogy a társadalom által adományozható jutalmak iránti versengés lehetősége egy társadalmi intézmény. Nem képes eltörölni vagy enyhíteni a veleszületett fogyatékosságokat, amivel a természet diszkriminált számtalan ember ellen. Nem tudja megváltoztatni a tényt, hogy sokan betegen születnek, vagy később válnak fogyatékossá. Egy ember biológiai felszerelése szigorúan korlátozza a területet, amelyben szolgálhat. Áthidalhatatlan szakadék választja el azokat, akik képesek kigondolni saját gondolataikat azoktól, akik képtelenek.
4.
A meghiúsult ambíció haragja
Most megpróbálhatjuk megérteni, miért gyűlölik az emberek a kapitalizmust.
A kaszton és státuszon alapuló társadalomban az egyén a kedvezőtlen sorsnak tulajdoníthatja a hatalmán kívül álló körülményeket. Rabszolga, mivel ezzel a ranggal illették a minden létezőt meghatározó emberfeletti erők. Nem ő tehet róla, és nincs oka szégyellni jelentéktelenségét. Felesége nem találhat hibát benne. Ha azt mondaná neki: „Miért nem vagy herceg? Ha herceg volnál, hercegnő lehetnék,” azzal felelne: „Ha egy herceg fiaként születtem volna, soha nem téged vettelek volna feleségül, egy rabszolgalányt, hanem egy másik herceg lányát; hogy nem vagy hercegnő, az kizárólag a te hibád; miért nem választottál okosabban szülőket?”
A kapitalizmusban egészen más a helyzet. Itt mindenki saját maga tehet az élete körülményeiről. Nagyon jól tudja mindenki, akinek kielégítetlen ambíciói vannak, hogy elmulasztotta a lehetőségeket; hogy próbára tették és elégtelennek találták embertársai. Ha felesége megszidja: „Miért keresel csak heti nyolcvan dollárt? Ha olyan okos lennél, mint egykori barátod, Paul, művezető lennél, én pedig jobb életet élveznék,” tudatára ébred saját alsóbbrendűségének és megszégyenítve érzi magát.
A kapitalizmus gyakran emlegetett szigora abból a tényből fakad, hogy mindenkit aszerint kezel, amennyivel hozzájárul embertársai jólétéhez. A mindenkinek a teljesítménye szerint elv nem ad teret semmilyen személyes hiányosságra hivatkozó kifogásnak. Mindenki nagyon jól tudja, hogy vannak hozzá hasonlók, akik sikerrel jártak ott, ahol ő kudarcot vallott. Mindenki tudja, hogy azok közül, akiket irigyel, és akik ugyanonnan indultak, mint ahonnan ő maga indult, sokan önerőből szerezték vagyonukat. És ami még ennél is rosszabb: tudja, hogy ezt mindenki más is tudja. Felesége és gyermekei szemében a néma szemrehányást látja: „Miért nem voltál okosabb?” Látja, hogyan csodálják az emberek azokat, akik sikeresebbek nála, és megvetéssel vagy szánalommal tekint kudarcára.
Az a tény tesz sokakat boldogtalanná a kapitalizmusban, hogy a kapitalizmus mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy megkaparintsa a legkívánatosabb pozíciókat, amiket persze csak néhányan szerezhetnek meg. Akármit is szerzett magának az ember, az többnyire pusztán töredéke annak, aminek elnyerésére ambíciója késztette őt. Mindig a szemei előtt vannak az emberek, akik sikerrel jártak ott, ahol ő elbukott. Vannak társai, akik felülmúlták őt, és akik iránt tudattalanul alsóbbrendűségi komplexusokat táplál. Így viszonyul a hajléktalan az emberhez, akinek munkája van, a gyári munkás a műszakvezetőhöz, a vállalatvezető az alelnökhöz, az alelnök az elnökhöz, az ember, akik háromszázezer dollárt ér a milliomoshoz, és a többi. Mindenki önállóságát és erkölcsi egyensúlyát aláássa azok látványa, akik bizonyították nagyobb képességeiket és teherbírásukat. Mindenki tisztában van saját vereségével és hiányosságaival.
A Felvilágosodás „nyugati” eszméit, a racionalizmus, az utilitarizmus és a laissez-faire társadalomfilozófiáját, illetve az ezeket az iskolákat támogató politikát radikálisan elutasító német szerzők hosszú sora Justus Möserrel kezdődött. Az egyik új elv, amely felkeltette Möser haragját, az a követelés volt, hogy a hadseregi tisztek és közszolgák előléptetése személyes érdemen és képességen múljon, ne pedig az ember ősein és nemesi családfáján, életkorán és szolgálatának hosszán. Az élet a társadalomban, amelyben a siker kizárólag a személyes érdemen múlik – mondja Möser – egyszerűen elviselhetetlen volna. Amilyen az emberi természet, mindenki hajlamos túlbecsülni saját értékét és hiányosságait. Ha egy ember életének körülményeit egyéb tényezők határozzák meg, mint saját kiválósága, akkor azok, akik a létra alján maradnak, belenyugodhatnak ebbe a kimenetelbe, és ismerve saját értéküket, még mindig megtarthatják méltóságukat és önbecsülésüket. De más a helyzet, ha egyedül az érdem dönti el. Akkor a sikertelen sértve és megalázva érzi magát. Gyűlölet és ellenségesség fakad ebből mindazok ellen, akik felülmúlják őt.1
A kapitalizmus ár- és piacrendszere egy olyan társadalom, amelyben az érdem és a teljesítmény határozzák meg valaki sikerét vagy bukását. Akármit is gondoljon az ember Möser elfogultságáról az érdem elve ellen, be kell vallania, hogy igaza volt, amikor leírta az egyik pszichológiai következményét. Belelátott azok érzéseibe, akiket próbára tettek és elégtelennek találtak.
Ahhoz, hogy vigasztalja magát és visszaszerezze önbizalmát, az ilyen ember bűnbak után kutat. Megpróbálja meggyőzni magát, hogy nem saját hibájából bukott el. Van olyan briliáns, hatékony és szorgos, mint azok, akik felülmúlják őt. Sajnos aljas társadalmi rendünk nem a legérdemesebb embereknek adja a jutalmakat – a becstelen, lelkiismeretlen gazembereket koronázza meg, a szélhámost, a kizsákmányolót, az „individualistát.” Ő azért bukott el, mert becsületes. Túl rendes ember volt ahhoz, hogy azokhoz az aljas trükkökhöz folyamodjon, amelyeknek sikeres riválisai köszönhetik felemelkedésüket. A kapitalista körülmények között az ember arra kényszerül, hogy válasszon az erény és szegénység vagy a bűn és gazdagság között. Ő maga, hála Istennek, az előbbi alternatívát választotta és elutasította az utóbbit.
A bűnbakkeresés azokra jellemző, akik olyan társadalmi rendben élnek, ami mindenkivel az alapján bánik, mennyivel járult hozzá embertársai jólétéhez – tehát ahol mindenki saját vagyonának megteremtője. Az ilyen társadalomban mindenki, akinek ambíciói nem elégültek ki teljesen, megveti mindazok vagyonát, akik több sikerrel jártak. Az ostoba ember sértegetéssel és rágalmazással engedi szabadjára ezeket az érzelmeket. A kifinomultabbak nem folyamodnak személyes rágalmazáshoz. Ők egy filozófiába öntik gyűlöletüket: az antikapitalizmus filozófiájába, hogy elnémítsák belső hangjukat, ami azt mondja nekik, hogy ez az ő és csak az ő hibájuk. A fanatizmus, amit a kapitalizmus elleni kritikájuk védelmezése során tanúsítanak, pontosan abból a tényből fakad, hogy a hamisságának felismerése ellen küzdenek.
A kielégítetlen ambíciótól való szenvedés sajátosan azokra jellemző, akik a törvény előtti egyenlőség társadalmában élnek. Nem a törvény előtti egyenlőség okozza, hanem a tény, hogy a törvény előtti egyenlőség társadalmában láthatóvá válik az emberek közötti egyenlőtlenség szellemi képességük, akaraterejük és igyekezetük tekintetében. Könyörtelenül láthatóvá válik a szakadék aközött, amit az ember elér, és aközött, amit képességeiről és teljesítményeiről gondol. Az „igazságos” világról való álmodozások, ami „igazi értéke” szerint bánik az emberrel, azok menedéke, akiket az önismeret hiánya gyötör.
5.
Az értelmiségiek haragja
Az átlagembernek rendszerint nem adatik meg a lehetőség, hogy nála sikeresebb emberekkel társuljon. Más átlagemberek köreiben mozog. Sosem találkozik főnökével társas környezetben. Sosem látja saját szemével, mennyire is különbözik egy vállalkozó vagy egy vállalatvezető mindazon képességek és adottságok tekintetében, amelyek a fogyasztók sikeres szolgálatához kellenek. Irigysége és az abból fakadó harag nem a hús-vér emberre irányul, hanem homályos absztrakciókra, mint „a menedzsment,” „a tőke,” és „Wall Street.” Lehetetlen azzal a keserűséggel gyűlölni egy ilyen homályos árnyékot, mint amit az iránt a teremtmény iránt érez az ember, akivel nap mint nap találkozik.
Más a helyzet azok esetében, akik állásuk vagy családi kapcsolataik különböző körülményei során személyes kapcsolatba kerülnek a jutalmak nyerteseivel, amelyek – szerintük – őket illetik. Esetükben a kielégítetlen ambíció érzése kiemelten megrendítő, mivel konkrét élőlények ellen ébreszti fel gyűlöletüket. Azért gyűlölik a kapitalizmust, mert ezt a másik embert illette a pozícióval, amit ők maguk szeretnének.
Ez a helyzet azok esetén, akiket általában értelmiséginek neveznek. Vegyük például az orvosokat. A mindennapi rutin és a tapasztalat minden orvos tudtára adja a tényt, hogy létezik egy hierarchia, amely teljesítménye és érdemei alapján rangsorol minden egészségügyi dolgozót. A nála kiemelkedőbbek, akiknek módszereit és innovációit meg kell tanulna és gyakorolnia kell, hallgatótársai voltak az orvosi egyetemen, együtt voltak gyakornokok, együtt jártak az orvosi egyesületek megbeszéléseire. Találkozik velük a páciensek ágyánál és a társas összejöveteleken. Néhányan személyes barátai vagy kapcsolatban állnak és a legnagyobb udvariassággal viselkednek vele, kedves kollégájuknak szólítják. De a közönség csodálata szempontjából, és gyakran jövedelmük tekintetében, ezek az emberek magasan fölé tornyosulnak. Felülmúlták őt, és most egy másik osztályba tartoznak. Amikor hozzájuk hasonlítja önmagát, megalázva érzi magát. De ügyelnie kell, nehogy valaki meglássa neheztelését és irigységét. Az ilyen érzések legapróbb jelére is nagyon rossz modorként tekintenének, és mindenki szemében lealacsonyodna. Le kell nyelnie megaláztatását és külső célpontra kell irányítania haragját. A társadalom gazdasági szerveződését, a kapitalizmus aljas rendszerét vádolja. Enélkül az igazságtalan rezsim nélkül képességei és tehetsége, buzgósága és teljesítménye meghozta volna neki a gazdag jutalmat, amit megérdemel.
Ugyanez a helyzet sok ügyvéddel és tanárral, művésszel és színésszel, íróval és újságíróval, építésszel és tudóssal, kutatómunkással, mérnökkel és vegyésszel. Ők is frusztrálva érzik magukat, mivel bosszankodnak sikeresebb kollégáik, egykori iskolatársaik és pajtásaik felemelkedése miatt. Neheztelésüket éppen az a szakmai magatartáskódex és etikett mélyíti, ami a bajtársiasság és munkatársiasság fátylát húzza a versengés valóságára.
Ahhoz, hogy az ember megértse az értelmiségiek kapitalizmus iránti gyűlöletét, meg kell látnia, hogy az értelmiségi elméjében ez a rendszer egy meghatározott számú, vele egyenrangú ember képében jelenik meg, akiknek megveti a sikerét, és akiket felelőssé tesz saját hatalmas ambíciójának meghiúsulásáért. A kapitalizmus iránti szenvedélyes ellenszenve csupán függöny, ami néhány sikeres „kollégája” iránti gyűlöletét palástolja.
6.
Az amerikai értelmiségiek elfogult antikapitalizmusa
Az értelmiségiek antikapitalizmusa nem pusztán egy vagy néhány országra korlátozódik. Azonban sokkal általánosabb és keservesebb jelenség az Egyesült Államokban, mint az európai országokban. Ahhoz, hogy az ember magyarázatot találjon erre a meglepő tényre, foglalkoznia kell azzal, amit az ember „előkelőségnek”, vagy franciául le monde-nak hív.
Európában az „előkelőség” magába foglal mindenkit, aki kiemelkedő bármelyik tevékenységi szférában. Államférfiak és parlamenti vezetők, a közszolgálat különböző részlegeinek vezetői, a fő újságok és magazinok kiadói és szerkesztői, előkelő írók, tudósok, művészek, színészek, zenészek, mérnökök, ügyvédek és orvosok alkotják a kiemelkedő üzletemberekkel és az arisztokrata és nemesi családok leszármazottjaival közösen azt, amit előkelő társaságnak neveznek. Kapcsolatba kerülnek egymással vacsorákon és teapartikon, jótékonysági bálokon és bazárokban, premiereken és kiállítás-megnyitókon; ugyanazokat az éttermeket, hoteleket és üdülőket látogatják. Amikor találkoznak, az intellektuális ügyekről folyó beszélgetésekben lelik örömüket – a társadalmi interakció e módját a reneszánsz Itáliájában fejlesztették ki, a párizsi szalonokban tökéletesítették, majd Nyugat- és Közép-Európa összes fontos városának „előkelőségében” utánozták. Ezeken az összejöveteleken találtak válaszokra az új eszmék és ideológiák, mielőtt nagyobb köröket kezdtek befolyásolni. Az ember nem foglalkozhat a tizenkilencedik század képzőművészeteinek és irodalmának történelmével anélkül, hogy ne elemezné a szerepet, amit az „előkelőség” játszott főszereplőik biztatásában vagy elbátortalanításában.
Az európai előkelőség nyitott mindenki előtt, aki kiemelkedően teljesített bármelyik területen. Ez talán könnyebb a nemesi származású és nagy vagyonú embereknek, mint a szerény jövedelmű polgároknak. De sem a vagyon, sem a titulus nem adhatja meg az előkelőség tagjának a rangot és presztízst, ami a személyes teljesítményből ered. A párizsi szalonok csillagai nem a milliomosok, hanem az Académie Francaise tagjai. Az értelmiségiek élénk érdeklődést tanúsítanak az intellektuális ügyek iránt, mások pedig legalább színlelik azt.
Amit az Egyesült Államokban „előkelőségnek” neveznek, szinte kizárólag a leggazdagabb családokból áll. Kevés társadalmi interakció történik a sikeres üzletemberek és a nemzet kiemelkedő szerzői, művészei és tudósai között. Azok, akik a Social Registerben [az amerikai előkelőségek névjegyzékében] szerepelnek, nem találkoznak társas keretek között a közvélemény formálóival és a nemzet jövőjét meghatározó eszmék hírnökeivel. Többségüket nem érdeklik a könyvek és az eszmék. Amikor találkoznak és épp nem kártyáznak, akkor személyekről pletykálnak és többet beszélnek sportról, mint kulturális kérdésekről. Viszont még azok is olyan embereknek tartják az írókat, tudósokat és művészeket, akikkel nem szeretnének társalogni, akik nem idegenkednek az olvasástól. Szinte áthidalhatatlan szakadék különíti el az „előkelőséget” az értelmiségiektől.
Erre a jelenségre adható történelmi magyarázat. De a magyarázat nem változtatja meg a tényeket. És a haragot sem képes eltüntetni vagy enyhíteni, amivel az értelmiségiek az „előkelőség” tagjainak megvetését fogadják. Az amerikai szerzők vagy tudósok hajlamosak barbárinak tekinteni a gazdag üzletembereket, akiket kizárólag a pénzcsinálás érdekel. A professzor megveti a végzett hallgatót, akit jobban érdekel az egyetem futballcsapata, mint tudományos teljesítménye. Sértve érzi magát, ha megtudja, hogy az edző nagyobb fizetést kap, mint egy kiemelkedő filozófiaprofesszor. Az emberek, akiknek kutatásai új termelési módszereket tettek lehetővé, gyűlölik az üzletembereket, akiket pusztán kutatómunkájuk pénzértéke érdekel. Jelentős tény, hogy az amerikai kutatóorvosok közül sokan szimpatizálnak a szocializmussal vagy a kommunizmussal. Mivel a közgazdaságtant illetően tudatlanok és látják, ahogy az egyetemi közgazdaság-professzorok is ellenzik azt, amit megvetően profitrendszernek neveznek, nem is várható tőlük más hozzáállás.
Ha egy csoport elzárja magát a nemzet többi részétől – kiváltképp értelmiségi vezetőitől – mint ahogy az amerikai „előkelőségek” teszik, elkerülhetetlenül ellenséges kritika célpontjaivá válnak azoktól, akiket a köreiken kívül tartanak. Ez az exkluzivitás, amit az amerikai gazdagok gyakoroltak, bizonyos értelemben kitaszítottá tette őket. Hiú büszkeséget lelnek saját kiválóságukban. Nem veszik észre, hogy ez az önkéntes szegregáció elszigeteli őket és ellenségességet szít, ami arra készteti az értelmiségieket, hogy antikapitalista politikát pártoljanak.
7.
A fehérgalléros dolgozók haragja
Amellett, hogy marja őket a kapitalizmus iránt általános gyűlölet – ami a többségre jellemző – a fehérgalléros dolgozót két különleges csapás is sújtja, ami csak az ő kategóriájára érvényes.
Amikor egy asztalnál ül, szavakat és adatokat vetve papírra, hajlamos túlértékelni munkája jelentőségét. Úgy ír és olvassa mások írását, mint a főnök, és közvetlenül vagy telefonon beszél másokkal. Önhittségében azt képzeli, hogy része a vállalatvezető elitnek és főnöke feladataihoz viszonyítja sajátjait. Mint „szellemi munkás”, arrogánsan lenézi a fizikai munkásokat, akiknek kérges és szennyes a keze. Feldühíti, amikor látja, hogy a fizikai munkások közül sokan magasabb fizetést kapnak és nagyobb tiszteletnek örvendenek, mint maga. De kár – gondolja – hogy a kapitalizmus nem jutalmazza „szellemi” munkáját „valódi” értéke szerint, és a „tanulatlanok” egyszerű robotolását díjazza.
Azzal, hogy ilyen atavisztikus gondolatokat dédelget az irodai munka és a fizikai munka jelentőségéről, a fehérgalléros dolgozó elfordítja a tekintetét helyzete valóságáról. Nem látja, hogy saját irodai munkája olyan rutinfeladatok elvégzéséből áll, amik pusztán egyszerű betanítást követelnek, míg az általa irigyelt munkások magasan képzett gépészek és technikusok, akik tudják, hogyan kell kezelni a modern ipar bonyolult gépezeteit és találmányait. Pontosan az mutatja az irodai munkás éleselméjűségének és érvelési képességének hiányát, hogy teljesen félreértelmezi a valóságot.
Másrészt az irodai munkást – akárcsak a szakembereket – gyötri a mindennapi kontaktus azokkal, akik több sikerrel jártak, mint ő. Látja, ahogy néhány munkatársa – aki ugyanonnan indult, mint ő – karriert fut be az irodai hierarchiában, míg ő a legalján marad. Tegnap Pál még egy szinten volt vele. Ma Pál egy fontosabb és jobban megfizetett feladatot kapott. És mégis – gondolja – Pál minden tekintetben alacsonyabb rendű nála. Pál– vonja le a következtetést – minden bizonnyal azoknak a hitvány trükköknek és cseleknek köszönheti előmenetelét, amelyek előre viszik az ember karrierjét abban az igazságtalan kapitalista rendszerben, amelyet minden könyv és újság, minden tudós és politikus becsmérel, mint ami minden baj és szenvedés forrása.
Leninnél lelhető fel klasszikus kifejeződése az irodai munkás önhittségének és alaptalan hitének – mely szerint saját alárendelt munkája a vállalkozói tevékenységek részét képezi és főnökei munkájával egyazon csoportba tartozik – ahogy leghíresebb esszéjében leírja a „termelés és elosztás irányítását.” Maga Lenin és legtöbb összeesküvő-társa sosem tanult semmit a piacgazdaság működéséről, és soha nem is szeretett volna. Egyedül annyit tudtak a kapitalizmusról, hogy Marx úgy ábrázolta, mint minden gonosz leggonoszabbika. Hivatásos forradalmárok voltak. A pártpénzek jelentették jövedelmük egyetlen forrásait, amelyeket önkéntes és gyakran önkéntelen – kizsarolt – hozzájárulások és előfizetések, illetve erőszakos „eltulajdonítások” hizlaltak. De 1917 előtt Nyugat- és Közép-Európai száműzöttségében néhány elvtárs vállalatokban végzett alárendelt rutinmunkát. Az ő tapasztalatuk – az űrlapokat és nyomtatványokat kitöltő irodai munkások tapasztalata – biztosította Leninnek az összes információt, amit elsajátított a vállalkozói tevékenységekről.
Lenin helyesen megkülönbözteti a vállalkozók munkáját „a mérnökök, mezőgazdászok és a többi tudományosan képzett személyzet” munkájától. Ezek a szakértők és technikusok főképp utasítások végrehajtói. A kapitalizmus alatt a tőkésnek, a szocializmus alatt „a felfegyverzett munkásoknak” engedelmeskednek. A tőkések és a vállalkozók szerepe egészen más; a szerepük Lenin szerint „a munka és a termékek gyártásának és elosztásának kontrollja.” Nos, a vállalkozók és a tőkések valódi feladata meghatározni, mire használják fel a termelési tényezőket a fogyasztói igények lehető legjobb kiszolgálása érdekében – azaz meghatározni, mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben. Lenin azonban nem ezt a jelentést tulajdonította az „kontroll” kifejezésnek. Marxistaként nem ismerte a problémákat, amelyekkel a termelési tevékenységek szembesülnek a társadalmi szerveződés bármilyen elképzelhető rendszerében: a termelési tényezők elkerülhetetlen szűkösségét, a jövőbeli állapotok bizonytalanságát, amiket ki kell elégítenie a termelésnek, és olyan technológiai módszerek kiválasztásának szükségességét a már kiválasztott cél elérésére alkalmas zavarba ejtő sokaság közül, amelyek a lehető legkevésbé akadályozzák más célok elérését – tehát azokat, amelyekkel a legkevesebbek a termelési költségek. Marx és Engels írásaiban semmilyen hivatkozást nem lehet találni ezekre a problémákra. Lenin annyit tanult meg a vállalatokról elvtársai történeteiből – akik néhanapján céges irodákban ültek – hogy sok firkálással, feljegyzéssel és számolással járnak. Így állapítja meg, hogy a „számvitel és a kontroll” a legfontosabb, ami szükséges a társadalom szervezéséhez és helyes működtetéséhez. De a „számvitelt és a kontrollt” – folytatja – már „a legvégsőkig leegyszerűsítette a kapitalizmus, amíg a nyugták figyelemmel követése, jegyzése és kibocsátása rendkívül egyszerű műveletévé nem vált, amit képes bárki elvégezni, aki tud olvasni és írni, valamint ismeri a számtan első négy szabályát.”2
Íme, az iktatómunkás filozófiája teljes dicsőségében.
8.
A „kuzinok” haragja
A piacon, amelyet nem akadályoznak a külső beavatkozások, sosem áll meg a folyamat, amely a termelési tényezők feletti irányítást általában a leghatékonyabb emberek kezébe helyezi. Amint lassulnak egy ember vagy egy vállalat erőfeszítései arra, hogy a lehető legjobban elégítse ki a fogyasztók legsürgetőbb, teljesen még ki nem elégített vágyait, megindul a korábbi sikeres erőfeszítések által felhalmozott vagyon szertefoszlása. A vagyon szertefoszlása gyakran már az üzletember élete során bekövetkezik, amikor az öregkor, fáradtság és betegség hatására megtörik lendülete, energiája és találékonysága, illetve elveszik a képessége, hogy ügyleteit a piac folyamatosan változó szerkezetéhez igazítsa. Gyakrabban lomha örökösei herdálják el ezt az örökséget. Ha a buta és közönyös utódok nem süllyednek vissza a jelentéktelenségbe, és inkompetenciájuk ellenére is pénzes emberek maradnak, vagyonukat olyan intézményeknek és politikai rendelkezéseknek köszönhetik, amelyeket az antikapitalista hajlamok diktáltak. Visszavonulnak a piacról, ahol a megszerzett vagyon megtartásának egyetlen módja annak újbóli megkaparintása minden nap a mindenki elleni verseny során, mind a már létező vállalatok, mind a kis tőkével működő újonnan érkezők ellen. Azzal, hogy államkötvényeket vesznek, az állam szárnyai alá menekülnek, aki megígéri, hogy védelmezi őket a piac veszélyeitől, ahol a hatékonytalanságot veszteséggel büntetik.3
Vannak azonban családok, ahol generációkon keresztül továbbadják a vállalkozói sikerekhez szükséges kimagasló képességeket. Gyermekeik, unokáik vagy akár ükunokáik közül páran velük egyenrangúak, vagy akár náluk is kimagaslóbbak. Az ősök vagyona nem foszlik szét, hanem egyre növekszik.
Az ilyen esetek természetesen nem gyakoriak. Nem csupán ritkaságuk miatt vonzzák a figyelmet, hanem azért is, mert kétszeres presztízst élveznek azok, akik tudják, hogyan kell megnövelni egy örökölt vállalkozást: a felmenőik iránt, és az irántuk érzett tiszteletet. Az ilyen „patríciusokban” – ahogy azok az emberek nevezik őket, akik figyelmen kívül hagyják a státusztársadalom és a kapitalista társadalom közötti különbséget – a vérvonal, a kifinomult ízlés és a kegyes modor egy keményen dolgozó üzletember képességeivel és szorgalmával párosul. És néhányuk az ország, vagy akár a világ leggazdagabb vállalkozói közé tartozik.
A leggazdagabb néhány úgynevezett patrícius család egyes körülményeit kell tanulmányoznunk, hogy megmagyarázzunk egy jelenséget, ami fontos szerepet játszik a modern antikapitalista propagandában és mesterkedésekben.
Az adottságokat, amik a nagyvállalatok sikeres üzemeltetéséhez szükségesek, még ezekben a szerencsés családokban sem örökli meg az összes gyermek és unoka. Nemzedékenként rendszerint csupán egy, vagy a legjobb esetben is kettő sajátítja el őket. Tehát a család vagyonának és vállalkozásának túlélése érdekében elengedhetetlen, hogy az ügyleteket erre az egyre vagy kettőre bízzák, míg a többi családtag pusztán a bevételek egy részét kapja meg. Az ehhez hasonló végrendelkezések módszerei országról országra változnak, a nemzeti és helyi törvények sajátos kikötései szerint. Hatásuk azonban mindig ugyanaz. A családot két kategóriára osztják – akik intézik az ügyleteket, és akik nem.
A második kategória rendszerint olyan emberekből áll, akik közeli kapcsolatban állnak az első kategóriába tartozókkal, akiket főnököknek nevezünk. A főnökök testvérei, unokatestvérei, gyakrabban nővérei vagy húgai, özvegy sógornői, unokahúgai, és a többi. A második kategória tagjait kuzinoknak nevezzük.
A kuzinok bevétele a vállalatból vagy cégből származik. De ismeretlen előttük az üzleti élet, és semmit nem tudnak a problémákról, amikkel a vállalkozó szembesül. Divatos bentlakásos iskolákban és kollégiumokban nevelték őket, melynek légkörét áthatja az evilági pénzkeresés gőgös megvetése. Néhányuk klubokban és egyéb szórakozóhelyeken tölti idejét, fogadásokat köt és szerencsejátékozik, lakomázik és mulatozik, drága kicsapongásokat élvez. Mások amatőr szinten foglalatoskodnak festészettel, írással vagy más művészetekkel. Tehát legtöbbjük tétlen, haszontalan ember.
Igaz, hogy voltak és vannak kivételek, és a kuzinok csoportjának kivételei bőségesen ellensúlyozzák teljesítményükkel a playboyok és tékozlók kirívó viselkedését. A legkiválóbb szerzők, tudósok és államférfiak közül sokan ilyen „foglalkozás nélküli úriemberek” voltak. Megszabadulva annak szükségétől, hogy jövedelmező állással megélhetést keressenek, és nem szorulva a bigottság függőinek szívességeire, új eszmék úttörőivé váltak. Mások, akikből hiányzott az inspiráció, olyan művészek mecénásai lettek, akik a pénzügyi segítség és a biztatás nélkül sosem lettek volna képesek megalkotni kreatív munkájukat. Számos történész kihangsúlyozta a szerepet, amit a pénzes emberek játszottak Nagy-Britannia intellektuális és politikai evolúciójában. A miliő, amelyben a tizenkilencedik század Franciaországának szerzői és művészei éltek és biztatásra leltek a le monde, az „előkelőség” volt.
Itt azonban nem a playboyok bűneivel vagy a gazdagok más csoportjainak kiválóságával foglalkozunk. Témánk az a szerep, amelyet a kuzinok egy speciális csoportja vállalt a piacgazdaság elpusztítását célzó tanok terjesztésében.
Számos kuzin érezte úgy, hogy sérti őket a megállapodás, ami szabályozza pénzügyi kapcsolatukat a főnökökkel és a családi vállalattal. Akár apjuk vagy nagyapjuk végakarata hozta azokat a megállapodásokat, akár maguk írták alá őket – úgy hiszik, hogy túl keveset kapnak, a főnökök pedig túl sokat. Mivel nem ismeretes előttük a vállalkozás és a piac természete, Marxszal együtt meg vannak győződve arról, hogy a tőke automatikusan „profitot nemz.” Nem értik, miért kellene a vállalatvezető családtagoknak többet kapniuk, mint nekik. Mivel túl ostobák ahhoz, hogy helyesen kiértékeljék a mérlegek és eredmény-kimutatások jelentését, a főnökök minden cselekedete mögött gonosz szándékot sejtenek, ami arra irányul, hogy megfosszák őket attól, ami jogosan az övék. Folyamatosan civakodnak velük.
Nem meglepő, hogy a főnökök elveszítik a türelmüket. Büszkék a sikerükre, amellyel minden akadályt leküzdöttek, amit az államok és szakszervezetek gördítettek a nagyvállalatok elé. Teljesen tudatában vannak a ténynek, hogy hatékonyságuk és buzgóságuk nélkül a vállalat vagy rég tévútra tévedt volna, vagy a családnak el kellett volna adnia azt. Úgy vélik, hogy a kuzinoknak az igazságosság jegyében számba kellene venni érdemeiket, és panaszaikat egyszerűen szemtelennek és felháborítónak találják.
A főnökök és a kuzinok közötti családi viszály egyedül a klán tagjaira vonatkozik. De általános fontosságra tesz szert, amikor a kuzinok – hogy bosszantsák a főnököket – belépnek az antikapitalista táborba, és tőkét biztosítanak mindenféle „progresszív” törekvésnek. A kuzinok lelkesen támogatják a sztrájkokat még olyan cégeknél is, amelyekből saját jövedelmük fakad.4 Köztudott tény, hogy a legtöbb „progresszív” magazin és számtalan „progresszív” újság teljesen a támogatásoktól függ, amit bőségesen adnak nekik. Ezek a kuzinok progresszív egyetemeknek, főiskoláknak és intézményeknek adományoznak „társadalmi kutatások” érdekében, és szponzorálnak mindenféle kommunista párttevékenységet. „Társalgószoba-szocialistaként” és „luxuslakás-Bolsevikként” fontos szerepet töltenek be a „proletár hadseregben,” ami a „kapitalizmus förtelmes rendszere” ellen harcol.
9.
Broadway és Hollywood kommunizmusa
A sokaság, aki számára kényelmes jövedelmet és szabadidőt biztosít a kapitalizmus, szórakozásra vágyik. Tömegek tódulnak a színházakba. Virágzik a szórakoztatóipar. A híres színészek és drámaírók hat számjegyű bevételt élveznek. Palotákban élnek felszolgálókkal és úszómedencékkel. Minden bizonnyal nem „az éhség rabjai.” Mégis Hollywood és Broadway – a szórakoztatóipar világhírű központjai – a kommunizmus melegágyai. A szerzők és az előadók a szovjetizmus legbigottabb támogatói közé tartoznak.
Sokan próbálták megmagyarázni ezt a jelenséget. A legtöbb interpretációban van valamennyi igazság. Azonban egyik sem veszi figyelembe a fő motivációt, ami a forradalmárok soraiba űzi a színpad és a képernyő bajnokait.
A kapitalizmusban az anyagi siker azon múlik, mennyire értékelik a szuverén fogyasztók az ember teljesítményét. Ilyen tekintetben nincs különbség egy gyáros, egy producer vagy egy színdarabíró által nyújtott szolgáltatás között. Viszont ennek a függőségnek a tudata sokkal nagyobb kényelmetlenséget kelt a szórakoztatóipar tagjaiban, mint azokban, akik megfogható árucikkekkel látják el a fogyasztókat. A megfogható javak gyártói tudják, hogy a terméküket bizonyos fizikai tulajdonságaik miatt veszik meg. Ésszerűen számíthatnak arra, hogy a publikum továbbra is igényelni fogja ezeket a cikkeket mindaddig, amíg nem ajánlanak fel nekik valami jobbat vagy olcsóbbat, hiszen valószínűtlen, hogy a közeljövőben változni fognak az igények, amelyeket ezek a javak kiszolgálnak. Bizonyos mértékig előre tudják jelezni az intelligens vállalkozók e javak piacának jövőbeli állapotát. Egy bizonyos fokú magabiztossággal tudnak a jövőbe tekinteni.
Egészen más a helyzet a szórakoztatás területén. Az emberek azért vágynak élvezetekre, mert unatkoznak. És semmi sem untatja őket jobban, mint az élvezetek, amiket már ismernek. A szórakoztatóipar lényege a változatosság. A támogatók azt tapsolják meg leginkább, ami új, tehát váratlan és meglepő. Szeszélyesek és megmagyarázhatatlanok. Megvetik azt, amit tegnap dédelgettek. A színpad vagy a képernyő iparmágnásának mindig rettegnie kell a publikum önfejűségétől. Egy reggel gazdagon és híresen ébred, és másnapra talán feledésbe merül. Nagyon jól tudja, hogy teljes mértékben a mulatni vágyó tömeg szeszélyeitől függ a sorsa. Mindig szorongás kísérti. Mint az építőmester Ibsen darabjában, retteg az ismeretlen újoncoktól, az élettel teli fiatalságtól, amely át fogja venni a helyét a publikum szolgálatában.
Nyilvánvaló, hogy semmi sem oldja fel ezt a kényelmetlenséget. Tehát szalmaszálba kezdenek kapaszkodni. A kommunizmus – gondolják néhányan – el fogja hozni a megváltásukat. Talán nem az a rendszer tesz mindenkit boldoggá? Talán nem azt állítják kimagasló emberek, hogy az emberiség minden problémáját a kapitalizmus okozza, és a kommunizmus el fogja törölni azokat? Talán ők maguk nem az összes többi munkásember keményen dolgozó elvtársai?
Jogosan feltételezhető, hogy a Hollywood és Broadway kommunisták közül egyik sem tanulmányozta bármelyik szocialista szerző írásait, és még kevésbé a piacgazdaság bármely komoly analízisét. De pontosan ez az a tény, ami azt a furcsa illúziót kelti a modell-lányok, a táncosok és énekesek, a vígjátékok, mozgóképek és dalok szerzői és producerei szemében, hogy az ő sajátos panaszaik el fognak tűnni, amint kizsákmányolják a „kizsákmányolókat.”
Vannak, akik a kapitalizmust hibáztatják a szórakoztatóipar számtalan ostoba és durva termékéért. Szükségtelen vitába szállni ezzel. De érdemes emlékezni, hogy egyetlen amerikai miliő sem támogatta lelkesebben a kommunizmust, mint az emberek, akik részt vettek ezeknek a bugyuta filmeknek és daraboknak a létrehozásában. Amikor a jövő történésze azok után az apró, jelentős tények után kutat, amiket forrásanyagként Taine nagyra értékelt, nem szabadna elhanyagolnia a szerep megemlítését, amit a világ leghíresebb sztriptízművésze játszott az amerikai radikális mozgalomban.
- Möser, No Promotion According to Merit, (Siimmtliche Werke, B. R. Abeken (szerk.), Berlin, 1842, II. kötet, 187-191. o.)
- Lenin State and Revolution, 8(Little Lenin Library, No. 14, International Publishers, New York), 83-84. o.
- Európában egészen a közelmúltig egy másik lehetőséget is biztosítottak arra, hogy óvják a vagyont a tulajdonos ügyetlenségétől és tékozlásától. A piacon szerzett jövedelmet nagy földbirtokokba fektethették, amiket vámok és más rendeletek védelmeztek a külföldi versenytársaktól. Nagy-Britanniában a hitbizomány és a kontinens hasonló örökségi rendelkezései meggátolták, hogy a tulajdonos az örökösök kárára eladja a tulajdonát.
- „Limuzinok vitték egyenruhás söfőrökkel a sztrájkőrséghez a megfontolt hölgyeket, néha azokra a sztrájkokra is, amit a cég ellen szerveztek, ami segített finanszírozni a limuzint.” Eugene Lyons, The Red Decade, New York, 1941, 186. o. (Kiemelés tőlem.)
