Stefan Molyneux – Anarchia a gyakorlatban: 20. Irracionális törvények?

Stefan Molyneux – Anarchia a gyakorlatban: 20. Irracionális törvények?

Egy másik kérdés, ami folyamatosan felmerül az anarchista társadalomszervezettel kapcsolatban, hogy milyen mértékben fognak igazságtalan vagy irracionális szabályokat alkotni vagy fenntartani a különböző közösségek. Mi állítana meg egy iszlamista közösséget, hogy kikényszerítse a saría törvényt, vagy egy csoportot, akik kommunálisan szeretnék felnevelni a gyermekeiket, vagy többnejűséget szeretnének, vagy be akarnák tiltani a piros ruha viselését?

Ez természetesen lehetséges, de egy anarchista társadalomban számos tendencia uralkodik, amelyek hosszútávon elbátortalanítják és eltörlik az efféle korlátolt gyakorlatokat.

Mindenekelőtt azonban fontos megérteni, hogy erre nincsen semmilyen valódi megoldás egy államista társadalomban – feltételezve, hogy az nem egy diktatúra. Amíg nem alkalmazunk agressziót egymás ellen, ha néhány barátommal összeköltözök egy hatalmas házba, megosztjuk minden tulajdonunkat és valamiféle poligám hippi húsmasszaként élünk, ebben semmi illegális nincs egy államista társadalomban. Amennyiben etetjük a gyermekeinket, gondoskodunk róluk és oktatjuk őket, mindannyian választhatjuk azt, hogy kommunában éljünk és kollektíven neveljük a gyermekeinket.

Hasonlóképp, ha egy csoport muszlim a saría szabályok szerint kíván élni, és mindenki önként elfogadja ezeket a szabályokat és szabad akaratából követi őket, ezzel sem tud sokat kezdeni egy államista társadalom. Mivel az államok csak az erőszakhoz és a propagandához folyamodhatnak uralmuk fenntartásához, csakis kommandós csapatokat küldhetnek a kommunák feloszlatásához, vagy tankokat és helikoptereket a vallási csoportok feldarabolásához – de nagyon kevesen fogadnánk ezt el a társadalmon belüli eltérő hitrendszerek kihívására adott észszerű és pozitív válaszként.

Egy állam nélküli társadalom fundamentális jellemvonása gazdasági szempontból az, hogy az egyes csoportok képtelenek erőszakkal másokra hárítani saját preferenciáik költségeit.

Ha például abba a csoportba tartozol, ami szeretné megszállni Irakot, meg kell találnod a módját annak, hogy te magad finanszírozd azt – nem fogsz tudni pénzt nyomtatni vagy megadóztatni másokat, hogy finanszírozzák a preferenciádat. Komolyan elhiszi bárki, hogy a jelenlegi politikai adminisztráció nyúlszívű háborús héjái akkor is az iraki népesség lemészárlása mellett döntöttek volna, ha ők kapták volna kézhez gonoszságuk költségeinek sokbillió dolláros számláját? Finanszírozott-e valaha bármilyen színtisztán magán pénzintézet egy ilyen szörnyűséges megszállást? Természetesen nem – adóztatás nélkül lehetetlen a háború.

Gazdaságilag a leghatékonyabb jogrendszer az, ami észszerű mértékben áldoz erőforrásokat arra, hogy megelőzze a problémákat, mielőtt megjelennének – aztán tétlenül vár, amíg valaki panaszt nem tesz egy igazságtalanság miatt.

A vitarendezői rendszer csodálatosan képes megelőzni a problémákat, mivel természeténél fogva mindenféle jelzéssel látja el a potenciális bűnözői viselkedést, ahogy az fentebb kifejtésre került. De mit értek azalatt, hogy valószínűleg tétlenül fog várakozni?

Vizsgáljuk meg a szerencsejátékozást egy példa gyanánt.

A szerencsejátékozás – bár nyilván potenciálisan addiktív – egy önkéntes tranzakció felnőttek között. Semmilyen észszerű jogrendszerben nem bűncselekmény az, ami beleegyezéssel történik. Egy ember panaszkodhat, amiért megkopasztották a rulettasztalnál, de nem állíthatja, hogy erőszak és csalás áldozata volt.

Ha ezt megértjük, láthatjuk, hogy hatalmas különbség van egy proaktív és egy reaktív jogrendszer között. Egy reaktív jogrendszer türelmesen vár, amíg panaszt nem kap valami igazságtalanságról – aztán cselekvésbe lendül, hogy igazságot szolgáltasson.

Egy proaktív jogrendszer sorra küldi ki a fegyveres embereit, szimatolva és kutakodva a társadalom minden szegletében, hogy elkapják és megbüntessék az önkéntes és békés kapcsolatot folytató felnőtteket. Az efféle jogrendszer rendszerint vallásos eredetű, a spanyol inkvizíció ocsmány mostohagyereke és az agresszív erkölcsi puritanizmus hisztérikus formájának eredménye. Az efféle jogrendszerben nem elég tartózkodni az erőszaktól és a csalástól, hogy az ember elkerülje az erkölcsi megvetést, bebörtönzést és büntetést. Ezek az „önkéntes bűncselekmények” rendszerint a tudatmódosító anyagokat, a szerencsejátékozást és a prostitúciót érintik, és egy államista társadalomban gyakran azok a nők küzdenek ezek tilalmáért, akik ráébredtek arra, hogy rossz férfit választottak férjüknek.

Azokat a tevékenységeket, amik utálatosak bizonyos emberek szemében, nem azért üldözik és büntetik, mert annak gyakorlói gonosznak vagy erkölcstelennek tartják, hanem azért, mert mások annak tartják őket. Az ember, aki elszív valami növényt, eljátssza némi pénzét vagy szexért fizet, nyilván nem az, aki panaszt tesz – ahogyan az sem, aki eladja neki a füvet, a kaszinó zsetont vagy a szexet. Azok tesznek panaszt, akik szeretnék kitölteni az erkölcsi haragjukat ezeken a vétkeken.

Mencken egyszer azt írta: „Puritanizmus: A gyötrő félelem, hogy valahol valaki talán boldog.” Filozófusként nem tanácsolom vagy hiszem, hogy a drogok, a szerencsejátékok vagy a prostituáltak látogatása elősegíti a hosszútávú boldogságot és bölcsességet – de úgyszintén megértem, hogy nem lehet az erőszak kezdeményezésével megoldani a balga vagy megfontolatlan tetteket.

Ennek a „harmadik félnek” – az entitásnak, ami anélkül emel vádat, hogy egy tranzakcióban részt vevő bármelyik egyén panaszt tett volna – a jogrendszerbe való beillesztése nagyon-nagyon költséges. El tudod képzelni, milyen költségekkel járna egy számítástechnikai cégnek, hogy kiküldjön hozzád valakit minden alkalommal, amikor szeretnél feltelepíteni egy programot, hogy ellenőrizzék, biztosan jól csinálod-e? Hasonlítsuk ezt össze az átlagos reaktív telefonos ügyfélszolgálattal; százszorosan, ha nem ezerszeresen drágább lenne.

Sokan vannak, akik módfelett kifogásolhatónak tartják, hogy mások élvezik a tudatmódosító szerek fogyasztását – mennyien volnának közülük hajlandóak maguk finanszírozni az erkölcsi felháborodásuk valódi költségét?

Az Egyesült Államokban a Kábítószer-ellenes Hivatal költségvetése 2007-ben több mint 2,3 milliárd dollár volt. Ha feltételezzük, hogy van 25 millió amerikai adófizető felnőtt, akik lázasan kábítószer-ellenesek, vajon ugyanannyira lázasan elleneznék a drogokat, ha mindannyiuknak be kellene fizetnie évente egy 100 dolláros csekket? És ha hozzávesszük azt az évi körülbelül 100 dollárt, amibe az elítéltek bebörtönzése kerül, valamint a rendőrség 100 dolláros költségét? A kábítószerek elleni háború mindent összevetve évente 20 milliárd dollárba kerül – 800 dollár fejenként mind a 25 millió adófizető felnőttre, akik annyira kifogásolhatónak találják a drogokat.

Mennyien volnának ezek közül az emberek közül mágikus módon képesek egy „élni és élni hagyni” attitűdöt tanúsítani a kábítószer-fogyasztás iránt, ha minden évben kiküldenének nekik egy 800 dolláros csekket? El tudnánk képzelni, hogy 50 százalékuk felhagyna az ellenzéssel? Ha igen, akkor a maradék 12,5 milliónak egy 1600 dolláros csekket küldenének ki – hányan visszakoznának ebben az esetben? A felük? Rendben, akkor a maradék egy 3200 dolláros csekket kapna, és így tovább, míg az utolsó ember, akinek évente kiküldenek egy több mint 20 milliárd dolláros csekket, a kifizetés elkerülése végett valahogyan rálelne a szívében a toleranciára és az együttérzésre.

A „kábítószerek elleni háború” (ami természetesen emberek, nem pedig kábítószerek elleni háború) elkerülhetetlenül összeomlana, ha ténylegesen azoknak kellene állniuk az erkölcsi felháborodásuk költségét, akik annyira kifogásolhatónak találják a kábítószereket.

Hasonlóképp, a saría törvény kikényszerítése ugyanilyen proaktív jogrendszert követel meg, ami rettenetesen költséges egy reaktív jogrendszerhez képest. Meddig tartana az efféle vallásos hajthatatlanság, ha maguknak a fanatikusoknak kellene fizetniük a mániájukért, illetve tökéletesen működőképes jogrendszerek versengésével találnák szembe magukat, amelyek tizedakkora árakkal üzemelnek?

A proaktív jogrendszerek annyira költségesek, hogy az ellehetetleníti őket, hacsak nem lehet erőszakkal másokra hárítani a költségeit. Ennélfogva biztosan tudjuk, hogy a proaktív jogrendszerek nagyon rövid életűek volnának egy állam nélküli társadalomban, és a reaktív jogrendszerek természetes igazságossága válna egyhamar a normává.

Más szóval, amit rendszerint „kultúrának” neveznek, az a leggyakrabban alig több, mint az erőszakkal pénzelt és irracionális előítéletek gyűjteménye.