Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban

Tartalomjegyzék

Anarchia és demokrácia

Elég őrült kísérletnek tűnhet az „anarchia” szó megmentésére törekvő próbálkozás – a „demokrácia” szó bemocskolása viszont teljes ostobaságnak tűnhet. Kevés szó örvend nagyobb tiszteletnek a modern nyugati világban. A demokrácia lényegében az az elképzelés, hogy a társadalmat mindannyian vezetjük. Mi választunk egyéneket, akik a kívánságainkat képviselik, a többség pedig rákényszerítheti kívánalmait mindenki másra, jóesetben bizonyos alapvető elidegeníthetetlen jogok keretein belül.

A demokráciát támogató végtelen mennyiségű propaganda miatt nehezen látható ennek az irracionális oldala (bár ez kizárólag csak a demokráciákban láthatatlan, ami sokatmondó), viszont ha egyszer a felszínre kerül, lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

A demokrácia azon az eszmén alapul, hogy a többség elegendő bölcsességgel bír ahhoz, hogy egyszerre tudja, miként kellene a társadalmat üzemeltetni, és emellett az alapvető morális szabályok keretein belül maradjon. Úgy tartják, hogy a szavazók képesek ítélkezni a gazdasági, a külpolitikai, oktatási, jótékonysági, monetáris, egészségügyi, katonai, és az összes többi rendelet felett, amelyet felvetnek a politikusok. Ezek a szavazók aztán bölcsen választanak a különböző felvetett politikai programok büféjéből, és a többség elég bölcsen dönt ahhoz, hogy akármit is iktassanak törvénybe, az ténylegesen bölcs politika legyen – a választott vezető pedig ténylegesen véghez viszi azokat, amiket előzőleg megígért, és a vezető rendeletei teljes bölcsességről tanúskodnak, és semmilyen módon nem követelnek meg morális kompromisszumot. Továbbá a többség elég erényes ahhoz, hogy tisztelje a kisebbség jogait, bár politikailag uralkodnak felettük. Kevesen támogatnánk a demokrácia azon eszméjét, ahol a többség szavazhatna arról, hogy például kivégezzék a kisebbséget, vagy elrabolják a kisebbség minden vagyonát.

Továbbá ahhoz, hogy a demokráciának akár csak az eszméje működjön, a kisebbséget elég bölcsnek és erényesnek kell tartanunk ahhoz, hogy elfogadja a többség döntését.

Röviden, a demokrácia azokon a premisszákon alapul, hogy:

1. A szavazók többsége elég bölcs és erényes ahhoz, hogy megítélje a politikusok által felvetett összetett politikai indítványok hihetetlenül széles választékát.
2. A szavazók többsége elég bölcs és erényes, hogy tartózkodjon attól, hogy akaratát önkényesen a kisebbségre erőszakolja, ehelyett pedig tiszteletben fog tartani bizonyos egyetemes morális eszméket.
3. A szavazók kisebbsége, aki felett uralomra tör a többség, elég bölcs és erényes ahhoz, hogy elfogadja az uralmat, és türelmesen várni fog a következő szavazásra, hogy ismét megpróbálja kinyilvánítani a véleményét, illetve be fogja tartani a társadalom egyetemes morális eszméit.

Ez természetesen egy teljes ellentmondás. Ha a társadalom annyira dugig van a bölcs, briliáns, erényes és türelmes lelkekkel, akik mind tiszteletben tartják az egyetemes morális eszméket, és hajlandóak félre söpörni a saját preferenciájukat a közös jó érdekében, akkor mégis mi a fenének kellene egy állam?

Amikor ez a kérdés felmerül, a „nemes polgárság” ragyogó képe rejtélyes módon szertefoszlik, és helyébe mindenféle kísértetek lépnek. „Nos, állam nélkül mindenki egymás torkának ugrana, nem lennének utak, a szegényeket nem oktatnák, az öregek és a betegek az utcákon halnának meg, stb. stb. stb.”

Ez egy nyilvánvaló és hatalmas ellentmondás, és sok mindenről árulkodik az, hogy sehol sem a beszélgetések témája a modern világban.

Azt mondják nekünk, a demokrácia azért érvényes, mert nagyjából mindenki bölcs és morális. Amikor ezt elfogadjuk, és megkérdőjelezzük az állam szükségszerűségét, a történet hirtelen a visszájára fordul, és azt mondják nekünk, hogy azért van szükségünk államra, mert nagyjából mindenki amorális és önző.

Látod, hogy nem csak az anarchizmussal, hanem magával a demokráciával is ambivalens kapcsolatunk van?

Ugyanígy, amikor egy anarchista egy állam nélküli társadalomról beszél, azonnal azt várják tőle, hogy szolgáltasson bizonyítékot arra, hogy minden egyes szegény emberről gondoskodni fognak a jövőben az önkéntes jótékonyságok.

Ismét, ez egy hatalmas ellentmondást foglal magába, amely pedig magába foglalja a demokráciát.

A jóléti államot, az időskori nyugdíjakat és a szegényeknek szánt „ingyenes” oktatást egy demokráciában az emberek erényes akaratának visszatükröződésének tartják – ezeket a kormányprogramokat politikusok ajánlották fel, és önként elfogadta őket a rájuk szavazó többség, és úgyszintén önként elfogadta őket a kisebbség, aki beleegyezett a többség akaratának való engedelmességbe!

Másszóval a társadalom többsége tökéletesen hajlandó vagyonának egy hatalmas részét átadni azért, hogy megsegítse a betegeket, az öregeket és a szegényeket – és ezt azért tudjuk, mivel ezeket a programokat demokratikus kormányok hozták létre és demokráciában szavazták meg őket.

Ó, mondja az anarchista, tehát akkor máris tudjuk, hogy az emberek többsége teljesen hajlandó lesz segíteni a betegeken, az öregeken és a szegényeken egy állam nélküli társadalomban – a demokrácia egyszerű és vitathatatlan bizonyítékot szolgál eme egyszerű tényre!

Ismét, amikor felvetésre kerül ezt az alapvető érv, a nemes polgárság mítosza újra elillan!

„Ó nem, az embereket jótékonyságra kényszerítő állam nélkül senki nem emelné a kisujját sem, hogy segítsen a szegényeken, az emberek önzők, nem érdekli őket más, stb. stb. stb.”

Ezt a paradoxont nem lehet kibogozni az őrültség ezen oldaláról. Ha a demokratikus államoknak kényszeríteniük kell egy önző és vonakodó populációt a szegények megsegítésére, akkor a kormányprogramok nem a nép akaratát tükrözik, és a demokrácia egy hazugság, és meg kell szabadulnunk tőle – vagy legalábbis fel kell hagynunk a szavazás látszatával.

Ha a demokrácia nem hazugság, akkor a fennálló kormányprogramok pontosan tükrözik a többség akaratát, és így a szegényeknek, a betegeknek és az időseknek semmitől nem kell félniük egy állam nélküli társadalomban – és számos oknál fogva sokkal jobb ellátásban részesülnének a magán jótékonyság által, mint a kormányprogramok keze alatt.

Na most, bizonyára egyszerű megvonni a vállad a fentebbi ellentmondások láttán, és azt mondani, hogy valahol, valahogyan lennie kell egy helyes válasznak ezekre az ellenvetésekre.

Bár így tenni rövidtávon kellemes, hosszútávon sosem volt szerencsém ezzel. Ezek az ellentmondások mindig visszatértek hozzám és a fülemet rágták – és igazából nagyon boldog vagyok azért, mert így tettek, mivel úgy gondolom, hogy az emberi faj fejlődése teljes mértékben azon múlik, ha semmit sem veszünk adottnak.

A legelső erény mindig az őszinteség, és elég őszintének kellene lennünk ahhoz, hogy bevalljuk, amikor nincsen ésszerű válaszunk ezekre az ésszerű ellenvetésekre. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal elő kell hozakodnunk új „válaszokkal,” hanem inkább, hogy üldögéljünk egy darabig ezekkel a kérdésekkel, gondolkodjunk rajtuk, fedjük fel ellenvetéseink gyengeségeit vagy ellentmondásait – és csak miután biztosak vagyunk abban, hogy ellenvetéseink érvényesek, csak akkor kezdjünk el kutatni a legősibb és legáltalánosabban elfogadott „megoldások” racionális és empirikus válaszai után.

A nem-válaszokba vetett hit feladása alapvető a tudomány, a filozófia számára – és az első lépés az anarchizmus felé, vagy annak az elfogadása felé, hogy az erőszak sosem egy érvényes megoldás a nem erőszakos problémákra.

Anarchia és erőszak

Az egyik igazán tragikus félreértés az anarchizmussal kapcsolatban az anarchia és az erőszak összekapcsolásának mértéke.

Az erőszak, általános meghatározásában, az erőszak használatának kezdeményezése. (A „kezdeményezés” szó megkövetelt, hogy megkülönböztessük az önvédelem kategóriáját.)

Mivel úgy tűnik, az „ambivalens” szó a témája ennek a könyvnek, fontos megértenünk, hogy akik egy állam létezését támogatják, roppant ambivalens kapcsolatot ápolnak az erőszakkal.

Hogy megértsük mit értek ez alatt, mindenekelőtt létfontosságú megérteni azt, hogy az adóztatás – minden államista rendszer alapköve – teljes mértékben az „erőszak használatának kezdeményezése” kategóriájába tartozik.

Az államok maguknak követelik a polgárok megadóztatásának a jogát – amely, ha empirikusan megvizsgálod, az egyének egy csoportja, akik maguknak követelik a más egyének elleni erőszak kezdeményezésének morális jogát.

Na most, minden elképzelhető oknál fogva hiheted azt, hogy ez jogos, morális, létfontosságú, gyakorlati, és a többi – de mindez csak annyit jelent, hogy ambivalens kapcsolatod van az erőszak használatával. Egyrészt kétségtelenül megveted az erőszak hitvány kezdeményezését általános rablás, testi sértés, gyilkosság, nemi erőszak, és a többi képében.

Való igaz, hogy az erőszak hozzátoldása teszi ezeket a bizonyos tetteket gonosszá a semleges vagy jó helyett. Szex plusz erőszak egyenlő nemi erőszak. A tulajdon átruházása plusz erőszak egyenlő rablás. Vedd el az erőszakot a tulajdon átruházásából, és kereskedelmet kapsz, vagy jótékonykodást, vagy kölcsönadást, vagy öröklést.

Viszont amikor az erőszak használatára kerül sor, hogy a tulajdont a „polgároktól” az „államra” ruházzák, ezek a morális szabályok nem csupán semlegessé, hanem aktív ellentettjükké válnak.

Erkölcsileg helyesnek találjuk az ellenállást egy bűntett ellen, ha lehetséges – nem abszolút szükségességnek, de megbocsátható, vagy akár dicséretre méltó tettnek. Viszont az ellenállást a tulajdonod állami elkobzása ellen alantasnak és helytelennek tartják.

Kérlek, vedd figyelembe, hogy a könyvnek ezen (vagy bármelyik más) szakaszában nem próbállak meggyőzni az anarchista álláspontól. Túl hatalmas feladatnak tartom megváltoztatni a gondolkodásodat erről egy ilyen rövid műben – és emellett, ha zavarnak a logikai ellentmondások, talán elrabolnám tőled a jelentős szellemi izgalmat és élményt, amelyet ezen eszmék önálló felfedezése nyújt.

Tehát egy demokráciában roppant ambivalens kapcsolatunk van magával az erőszakkal. Egyszerre rettegjük és gyűlöljük az erőszakot, amikor személyes – és általánosságban negatívnak vélt – célok elérése érdekében magánemberek követik el. Viszont dicsérjük az erőszakot, amikor kollektív – és általánosságban pozitívnak vélt – célok elérése érdekében az állam emberei követik el.

Például ha egy szegény ember fegyverrel kirabol egy gazdagabb embert, talán éreznénk valamennyi szimpátiát az elkeseredett tett iránt, de még mindig jogi szankciókat alkalmaznánk a rabló ellen. Felismerjük, hogy a viszonylagos szegénység nem kifogás a rablásra, mind a rablás erkölcstelensége miatt, mind pedig azért, mert ha hagynánk, hogy a szegények kirabolják a kevésbé szegényeket, érezzük, hogy a társadalmi összeomlás lenne az elkerülhetetlen következménye. Eltűnne a szegény emberek munkamorálja – mint ahogy a kevésbé szegényeké is, és a társadalom háborúzó csoportokká bomlana, mindenki gazdasági és szociális kárára.

Viszont amikor a jóléti állam formájában intézményesítjük pontosan ugyanezt az alapelvet, akkor nemes és erényes jónak tartják az erőszak használatát, hogy elvegyék a pénzt a gazdagabbaktól, és a kevésbé gazdagoknak adják.

Ismét, ez a könyv nem akar valamiféle perdöntő érv lenni a jóléti állam ellen – csupán szeretne rávilágítani a hatalmas erkölcsi ellentmondásra – és az alapvető ambivalenciánkra – a preferált célok érdekében történő erőszak használatával kapcsolatban.

Anarchia és háború

Talán már nagyon kis koromtól erre a bizonyos nézőpontra ítéltettem. Az 1970-es évek Angliájában nőttem fel, ahol a Második Világháború által vetett árnyék még mindig érezhető volt szerte a szellemi tájképen. Háborús képregényeket olvastam, háborús filmeket néztem, hősies csaták részleteit hallottam, és csendben ültem végig a kellemetlen családi összejövetelt, ahol apám oldalának britjei anyám oldalának németjeivel próbáltak csevegni.

Már hat vagy hét évesen is azt gondoltam, hogy ha apai nagybácsim átvetné magát az asztal felett és megfojtaná anyai nagynénémet, ezt minden szemtanú erkölcstelen szörnytettnek tartaná, és a nagybácsim kétségtelenül börtönbe kerülne, valószínűleg az egész hátralevő életére.

Másrészt viszont, ha jelmezeket adnának rájuk, és hadrendbe állítanák őket a csatatéren más jelmezes emberek szeszélyei szerint, akkor az efféle gyilkosságot nemes áldozatnak tekintenék, és talán kitüntetéseket osztogatnának, nyugdíjakat biztosítanának, és parádékat tartanának érte.

Tehát még a fehér terítők és halkan csilingelő evőeszközök régmúlt napjaiban is azon a problémán rágódtam, hogy a gyilkosság egyenlő a gonosszal, és emellett a gyilkosság egyenlő a jóval. Gyilkosság egyenlő börtön, és gyilkosság egyenlő medálok.

Amikor kicsit idősebb lettem, miután kijött „A Keresztapa,” a gengszterfilmek végtelen sorozata spriccelt vörös vért a mozivászonra. Ezekben a történetekben bizonyos törzsi „erényeket,” mint a hűséget, elkötelezettséget és a parancsoknak való engedelmeskedést viszonylag nemesnek állítottak be, még akkor is, amikor ezek a mészárosok lassított felvételben végezték véres szakmájukat, általában klasszikus zenére, és zord fröcsköléssel végezték a csupasz betonon.

Ez a paradoxon is velem maradt: „Egy ember meggyilkolása, mivel egy másik ember ezt parancsolja – és ezért fizet – neked, egy hitvány és megválthatatlan gonosz.”

Aztán természetesen kijött egy újabb háborús film egy teljesen ellentétes morális üzenettel: „Egy ember meggyilkolása, mivel egy másik ember ezt parancsolja – és ezért fizet – neked, erényes és bátor jótett.”

Ahogy felnőttem és kicsivel többet tanultam a világról, ezek az ellentmondások nem oldották meg magukat, hanem inkább szakadatlanul egyre tornyosultak. Azért vívtuk a Második Világháborút, hogy ellenálljunk a Nemzetiszocializmusnak, ahogy mondták nekem, miközben szörnyű szójaburgereket rágtam, a hidegben vacogtam, és azt mondták, hogy nem fürödhetek, mivel az államosított szakszervezetek megfojtják a brit gazdaságot.

Azt mondták, hogy rettegnem kell a polgártársaim önző impulzusaitól – és azt is, hogy tisztelnem kell a bölcsességüket, amikor vezetőt választanak. Azt mondák, hogy az oktatásom célja, hogy lehetővé tegyék, hogy önállóan gondolkodjak, de amikor olyan döntéseket hoztam, amelyekkel a hatalmon levők nem értettek egyet, akkor megvetettek, megaláztak, és sosem vizsgálták meg az érvelésemet.

Azt mondták, hogy nem szabad erőszakot használnom a problémáim megoldásához, viszont amikor megmásztam egy falat, amit, mint kiderült, nem kellett volna, felvittek az igazgató irodájába, aki rám támadt egy nádpálcával.

Azt mondták, hogy a brit emberek a legbölcsebbek, a legbátrabbak és a legerényesebbek a földön – és azt is, hogy nem szabad engedetlennek lennem a hatalmon levőkkel szemben.

Amikor matematikát és tudományokat tanítottak nekem, megbüntettek, ha irracionálisan gondolkodtam – és aztán, amikor ésszerű kérdéseket tettem fel Isten létezésével kapcsolatban, megbüntettek, mert racionálisan próbáltam gondolkodni.

Gyávának gúnyoltak minden alkalommal, amikor megadtam magamat a társadalmi nyomásnak – és gúnyoltak, amikor nem éreztem késztetést éljenezni a helyi sportcsapatért.

Amikor olyan gondolatokat vetettem fel, amelyekkel nem értettek egyet a hatalmon levők, azt követelték, hogy mutassak bizonyítékot; amikor azt kértem, hogy biztosítsanak bizonyítékot az ő hitük mellett, megbüntettek fegyelmezetlenségért.

Ez egyáltalán nem kirívó eset – minden gyermek átesik ezeken a mentális húsdarálókon – de nem tudtam másra gondolni, miközben felnőttem, hogy amit a társadalomban „gondolkodásnak” neveznek az többé-kevésbé nem több mint a manipulációk végtelen sorozata, amelyet a hatalmon levők szolgálatára terveztek.

Ami érzelmileg a leginkább zavart, az nem az engem körülvevő értelmetlenség és ellentmondás, hanem inkább a cáfolhatatlan tények, amelyek teljesen láthatatlannak tűntek mindenki másnak. Nos, ez így nem teljesen igaz. Sokkal pontosabb azt mondani, hogy ezek az ellentmondások épp olyan mértékben voltak láthatóak, amennyire elkerülték őket. Mindenki aknamezőn sétált, azt állítva, hogy az nem aknamező, de azért kikerülve az aknákat.

Igen gyorsan teljesen tisztává vált előttem, hogy egyfajta negatív intellektuális és morális univerzumban éltem. A leginkább vizsgálatra méltó etikai kérdések azok voltak, amelyek a legtöbb gúny és támadás tárgyát képezték. Ami erényes volt, azt sokszor a leghitványabbnak tartották – és ami a leghitványabb volt, sokszor az volt a legnagyobb erény.

Amikor 11 voltam, elmentem az Ontario Tudományos Központba, ami egy érdekes és kihívásokkal teli kiállítást mutatott be, ahol egy tükörbe nézve próbáltad végigkövetni egy csillag körvonalát. Mindig emlékeztem erre a kiállításra, és csak most értettem meg, miért: mivel ez volt a közvetlen tapasztalatom, amikor megpróbáltam feltérképezni a körülöttem levők – főképp a hatalmon levők – által kinyilvánított etikát és erényeket.

Sehol sem kaptak nagyobb hangsúlyt ezek az ellentmondások, mint a háború kérdésében.

Igen sokáig tartott rájönnöm erre, mivel a háború látványa, lángjai és vére annyira figyelemelterelők, de a háború igazi erőszakja nem a csatatéren, hanem a hazában történik.

A konfliktus vérontása csupán annak a háborút támogató központi erőszaknak hatása, amely a belföldi állampolgárok besorozáson keresztül történő katonai rabszolgásítása – és ami még fontosabb, a pénzük közvetlen elrablása, amellyel a háborút finanszírozzák.

A pénz nélkül, amellyel a háborút finanszírozzák – és a katonákat fizetik, függetlenül attól, hogy besorozták-e őket vagy sem – a háború lehetetlen. A csatatéren történő valódi erőszak pusztán a hatása az erőszakkal való fenyegetésnek otthon. Ha a polgárokat nem lehetne kényszeríteni, hogy pénzeljék a háborút – vagy a jelenben, adók formájában, vagy a jövőben, államadósságon át – akkor a csatatéri mészárlás sosem történhetne meg.

Számtalan könyvet és cikket olvastam a háború gyökereiről – legyen az nacionalizmus, gazdasági erők, hibás filozófiai premisszák, osztálykonfliktusok, és a többi – melyek közül egyik sem szólt a központi problémáról, ami a háború finanszírozásának módszere. Ez olyan, mintha előterjesztenének egy pusztán pszichológiai magyarázatot arra, miért lottóznak az emberek, anélkül, hogy egyszer is megemlítenék az emberek érdekeltségét a pénzdíjban. Miért lesznek az emberek orvossá? Vajon azért, mert pszichológiai szükségét érzik annak, hogy magukat istenszerű gyógyítóként prezentálják, vagy, mert apjuk és anyjuk kedvében akarnak járni, vagy, mert titkon ők maguk is sérültek, vagy, mert a betegek meggyógyítására irányuló altruista vággyal rendelkeznek? Érdekes lehet utánajárni mindezen elméletnek, de ezek pusztán a hatásai annak az alapvető ténynek, hogy az orvosokat magasan megfizetik azért, amit csinálnak.

Bizonyára magyarázatot adhatnak a pszichológiai vagy szociológiai elméletek arra, miért választja egy bizonyos ember az orvosi utat ahelyett, hogy valami más magasan fizető foglalkozás mellett döntene – de nyilván legalább azzal a ténnyel kellene kezdenünk, hogy ha az orvosokat nem fizetnék, akkor szinte senki sem lenne orvos. Például ha holnap feltalálnának egy mágikus pirulát, ami örökre tökéletes egészséget biztosítana, nem lennének többé orvosok – mivel senki nem fizetne a szükségtelen szolgáltatásért. Tehát az orvosok első oka – a fizetés.

Ugyanígy, végtelen hosszan elmélkedhetünk a háború pszichológiai, szociológiai vagy gazdasági okairól, de ha egyszer sem beszélünk az egyszerű tényről, hogy a háború első oka a belföldi rablás és a katonai rabszolgásítás, akkor minden, ami ezután következik, csupán elvont és üres intellektuális szócséplés marad, amelyet inkább arra terveztek, hogy elrejtse az igazságot, mint hogy felfedje azt.

Csak azért tarthatunk fegyvert külföldi ellenségekre, mert először fegyvert tartunk a belföldi polgárokra.

Az adóztatás nélkül nem lehet háború.

Az államok nélkül nem lehet háború.

Tehát az államok a háború elsődleges okai.

Az igazság úgy hiszem az, hogy mélyen legbelül tudjuk, hogy amikor kihúzzuk ezt az egy cérnaszálat – hogy a polgárok elleni erőszak a háború gyökere – akkor számtalan másik cérnaszál is kibogozódik.

Ha meglátjuk az erőszakot, amely a háború gyökere – a belföldi, nem külföldi erőszakot – akkor a társadalom gyökerében szunnyadó alapvető és ocsmány igazságra, és a legtöbb kollektív erkölcsi törekvésünkre tekintünk.

A társadalom gyökerében szunnyadó alapvető és ocsmány igazság az, hogy nagyon-nagyon szeretünk erőszakot használni, hogy elintézzünk dolgokat. Ami azt illeti, ez több mint egy pusztán esztétikai vagy személyes preferencia – az erőszak használatát úgy definiáljuk, mint egy erkölcsi szükségszerűség a társadalmon belül.

Hogyan oktassuk a gyermekeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk a szüleiket – és mindenki mást – hogy fizessenek az oktatásukért!

Hogyan segítsük a szegényeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk másokat a társadalomban, hogy fizessék a támogatásukat!

Hogyan gyógyítsuk a betegeket? Nos, fegyverrel kell kényszerítenünk mindenkit, hogy fizessék az orvosi ellátásukat!

Na most, az is megeshet, hogy kimerítettünk minden más lehetséges megoldást ezekre az összetett és kihívásokkal teli problémákra, és arra kényszerültünk, hogy a kényszerre, büntetésre és irányításra támaszkodjunk, mint sajnálatos szükségszerűség, és folyamatosan azt keressük, hogyan csökkenthetnénk az erőszak használatát e problémák megoldásaiban.

Viszont nem ez a helyzet, sem empirikusan, sem racionálisan.

A szegény gyerekek oktatása, az elszegényedettek megsegítése és a betegek meggyógyítása mind megtörtént magán jótékonyságon és önkéntes szervezeteken keresztül még jóval azelőtt, mielőtt az állami ügynökségek átvették a helyüket. Pontosan ez az, amire számítana az ember, figyelembe véve ezen állami programok általános támogatottságát, hiszen mindenki annyira aggódik ezekért az őszintén szűkölködő csoportokért.

Ahol az erőszakot sajnálatos, de szükségszerű megoldásnak tartották egy problémára, a hatalmon levők nem riadtak vissza attól, hogy nyíltan beszéljenek róla. Amikor gyerek voltam Angliában az 1970-es években, újra és újra, büszkén meséltek az idősek az általuk elkövetett erőszakról a Tengelyhatalmak ellen a Második Világháborúban. Senki sem próbált úgy tenni, hogy a Nácikat ravasz tárgyalásokkal és pszichológiai trükkökkel győzték le. Az Első és a Második Világháború végtelen mészárlását nem rejtették el előlem, ehelyett dicsőítették az erőszakot, mint ami sajnálatos, de morális szükségszerűség volt.

Az amerikai gyerekeknek elbeszélik a Nagaszaki és Hirosima elleni nukleáris támadásokat – nem tartják titokban több százezer japán civil lemészárlását és sugárbetegségét; nem kerülik ki, nem hagyják figyelmen kívül vagy nem fojtják el a történet elmesélése során.

Még amikor vitatható is a szóban forgó háború, mint a vietnami háború, senki sem riad vissza az összecsapás valós természetétől, a vég nélküli népirtó háborútól.

Egy pillanatra sem hiszem azt, hogy ezek a népirtások és mészárlások erkölcsileg igazolhatók – vagy akár a gyakorlatban szükségesek – voltak, de az enyém minden bizonnyal a kisebbségben levő vélemény, és mivel a többség úgy hiszi, hogy ezek a gyilkosságok egyszerre voltak erkölcsileg igazoltak és a gyakorlatban szükségesek, a legnagyobb kényelemmel beszélgetnek az általuk elkerülhetetlennek vélt erőszakról.

Viszont nem ez a helyzet, amikor a jótékonyságra vagy a betegségekre adott államista problémákról beszélünk. Egy teljes akadémiai karriert eltölthetsz ezeken a területeken, könyvek és cikkek végtelen számát elolvashatod a témában, és egyszer sem fogsz szembe találkozni bármilyen hivatkozással arra a tényre, hogy ezeket a megoldásokat erőszakkal pénzelik. Hogy megértsd, ez mennyire furcsa, képzeld el, hogy eltöltesz 40 évet hivatásos háborútörténészként, és egyszer sem találkozol azzal a gondolattal, hogy a háború erőszakkal jár. Ezt vajon nem egy alapvető tény hallatlan kikerülésének tartanánk?

Ez egy ingatag hasonlat, tudom, de ugyanezt a jelenséget láttuk megtörténni a Szovjet Oroszországban. Szinte egyáltalán nem hivatkoztak a gulágokra a hivatalos állami irodalomban, legfőképp a tengerentúli fogyasztásra szánt irodalomban. A koncentrációs táborok több tíz millió fogvatartottja sehol sem bukkant fel a Szovjetunió általános vagy akadémiai narratívájában – amikor az Ivan Gyenyiszovics egy napja könyv végül megjelent, még ezt a fogolytáborlakó egy napjának enyhe beszámolóját is megdöbbenéssel, kigúnyolással, borzalommal és dühvel fogadták azok, akiket a narratíva védelmezésével bíztak meg.

Nem igazán lehet az a helyzet, hogy amikor a társadalom őszintén büszke valamire, az igazságot rejtélyes oknál fogva elrejtik a szemek elől. El tudnánk képzelni, ahogy a New York Yankees szurkolói aktívan próbálják elnyomni a tényt, hogy a csapatuk lett a világbajnok? El tudnánk képzelni Kína kommunista vezetőit, ahogy elnyomják a híreket, miszerint az atlétáik nyerték meg az olimpiai aranyérmét? El tudnánk képzelni egy rendőrkapitányságot, ami lázasan azon dolgozik, hogy cenzúrázza a bűnözési ráták hatalmas csökkenéséről szóló híreket?

Természetesen nem. Amikor őszintén büszkék vagyunk egy teljesítményre, nem visszakozunk beszélni annak okairól. Egy olimpiai atléta büszkeséggel fog beszélni az éveken át tartó hajnali edzések végtelen sorozatáról; egy sikeres vállalkozó nem fogja elrejteni a sikeréhez vezető, évtizedeken át tartó kemény munkát; egy nő, aki sikeresen lefogyott, aligha fog kövérnek öltözni, amikor a középiskolás osztálytalálkozójára megy.

Viszont amikor az alapvető valóság összetűzésbe kerül a mitológiai narratívával, az akadémikusokat, az értelmiségieket és a többi kulturális vezetőt jól megfizetik azért, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják azt az alapvető valóságot – és általában hogy kegyetlenül megtámadjanak és kigúnyoljanak mindenkit, aki felhozza.