Augusztus 20 törvényben meghatározott munkaszüneti nap, ami azt jelenti, hogy
,,Ilyenkor alkalmazottként csak az olyan elengedhetetlen munkakörök végezhetőek, mint például az egészségügy, a rendőrség, a tűzoltóság, a tömegközlekedés, a vagyonvédelem stb., és ezen kívül csak azok dolgoztathatóak, akik munkájára kifejezetten a munkaszünet miatt van igény (például augusztus 20‑án a budapesti rendezvény szervezői és lebonyolítói)."1
Azon túl, hogy jogsértést követ el az, aki vagyontárgyak erőszakos elkobzásával fenyegetve megakadályozza mások önkéntes üzletkötését, a kötelező munkaszünet újabb példa arra, amikor az állam (és a szavazók) pont azoknak ártanak leginkább, akiken állítólag segíteni szeretnének.
A törvényben meghatározott munkaszüneti napok közismert igazolása valahogy így hangzik:
,,Ha nem tiltaná be az állam, hogy a szegény alkalmazottakat a kapzsi főnökük ünnepnapokon is berendelje dolgozni, akkor a gyári munkások a futószalag mellett töltenék a Szentestét, a gyorséttermi futárok a volán mögött ünnepelnék az Újévet, és a kizsákmányolásnak sosem lenne vége. Ezért közbeavatkozik az állam, hogy megálljt parancsoljon a nyilvánvaló igazságtalanságnak.”
A kiszolgáltatott alkalmazottak és a kapzsi, gonosz vállalkozók mítosza feltehetően szocialista maradvány Magyarországon, és mélységesen szomorú, hogy a rendszer abszolút csődje ellenére nem sok szavazó érezte szükségét annak, hogy tudatosan felülvizsgálja ezeket a sztereotípiákat.
A narratíva a magas képzettségű, erős tárgyalópozícióval rendelkező alkalmazottakról - akiknek kifejezetten nem érdeke, hogy az állam rendelkezzen a szabadnapjaikról helyettük - kényelmesen megfeledkezik. Az áldozatok nyilván azok a munkavállalók, akik nem mondhatnak nemet a főnöküknek, akik könnyen felcserélhetőek, mert a munkájuk nem igényel komoly tapasztalatot, adottságokat, vagy nehezen elsajátított szaktudást.
A gonosz szerepében látjuk a magánvállalkozót, aki képes tárgyi és emberi erőforrásokat úgy allokálni, hogy értéket állítson elő másoknak, és e tevékenység részeként megegyezik a munkavállalóval. A megállapodásból szeretné a lehető legtöbbet kihozni, ezért lehet, hogy azt akarja, hogy a munkavállaló az államalapítás ünnepén is dolgozzon.
A hős pedig az természetesen az állam, ami elvette a munkavállaló és a vállalkozó jövedelmének több mint a felét, amiből fegyveres rendőrőket bérelt fel; majd megfenyegette a vállalkozót, hogy elküldi ezeket a fegyvereseket érte vagy a maradék jövedelméért, ha törvényes ünnepnapokon is munkát ad valakinek.
Tényleg valósághű ez a szereposztás?
Ami az alacsony képzettségű munkavállalókat illeti, először is nagyon fontos észrevenni, hogy egyáltalán nem homogén csoportról van szó. Az államot igazoló narratívák közös jellemzője, hogy a szereplőket egydimenzióban ábrázolják. Nem veszik figyelembe, hogy egy alkalmazottnak saját személyisége, egyéni érdekei, egyéni élethelyzete van, ami nem feltétlenül áll összhangban a neki kiutalt szereppel.
Ha megszabadulunk ettől a degradáló nézőponttól, észrevesszük, hogy attól, hogy valaki magyar állampolgár és alkalmazott, még nem feltétlenül ünnepnap számára a Húsvéthétfő vagy a Karácsony. Egyes alkalmazottak inkább Ramadán végén, vagy Díváli napján szeretnének ünnepelni. Ennek fényében inkább az államvallás erőltetésére kezd hasonlítani a kötelező munkaszünet, nem pedig önzetlen segítségnyújtásra.
A munkaadóval kapcsolatban pedig ugyanilyen fontos észrevenni, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy ünnepnapon is munkába szeretné álítani az alkalmazottat - ahogyan az sem, hogy ellenkező esetben az alkalmazott mindig pórul járó áldozat.
Ha – ismét – nem egydimenzióban látjuk a világot, akkor tudjuk, hogy nem minden vállalat működik egyformán: például van, ahol a vállalkozó személyes jelenléte elengedhetetlen a dolgozók munkavégzéséhez; és mivel ő maga családi körben szeretné tölteni a Szentestét, az alkalmazottainak sincs lehetősége aznap munkát végezni.
Az sem elképzelhetetlen, hogy a céges juttatási csomagba egyébként is bele lenne építve a fontosabb ünnepek szabad eltöltése. Amikor az alkalmazottakra kiszolgáltatott áldozatként tekintünk, könnyen megfeletkezünk arról, hogy ugyanúgy, ahogyan a munkavállalók versengenek egy-egy állásért, az állást adó cégek is versengenek a legjobb jelöltekért, vagy azért, hogy a meglévő dolgozóikat maguknál tartsák. Azért, hogy a jó munkavállalók a cégnél maradjanak, vagy üresedés esetén hozzájuk jelentkezzenek, a munkaadóknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük az alkalmazottak elégedettségéért, és ha ennek fontos része az otthon töltött Mindenszentek, akkor ez be fog kerülni a juttatási csomagba.
Természetesen olyan vállalat is van, ahol ünnepnapokon megnövekedne a forgalom, ezért a vállalkozónak nagyon-nagyon fontos, hogy az alkalmazottai aznap dolgozzanak. Feltételezve, hogy az alkalmazottaknak is fontos, hogy aznap NE kelljen dolgozniuk, kizárólag jelentős bónusz fizetés vagy juttatás ellenében akadnának erre jelentkezők. A vállalkozó kénytelen lenne addig fellicitálni, addig emelni a jutalmat, amíg az el nem éri azt a pontot, aminél az alkalmazott úgy érzi: ennyiért megéri kihagyni a Karácsonyt. Ezt az árat nyilván csak azok a munkaadók lennének hajlandóak és képesek felajánlani, akiknek valóban nagyon jelentős extra nyeresége lenne Karácsony napján – tehát akiknek a szolgáltatására aznap sokkal nagyobb az igény.
Itt jön a képbe állam hősies közbelépése, ami megtiltja az ünnepnapi munkavégzést: azaz megmenti az alkalmazottakat az önkéntesen vállalt keresetkiegészítéstől, a vállalkozót a profittól, az ünneplőket pedig a szolgáltatástól, amit nagyon sokan szerettek volna aznap megvásárolni.
Azt látjuk, hogy az állam közbelépése nélkül az “áldozat” alkalmazottnak választási lehetősége volt: egyéni értékrendjének megfelelően eldönthette, hogy ünnepelni szeretne-e, vagy fontosabbnak tartja jelentősen kiegészíteni a keresetét. Lettek volna – főleg vallási ünnepeken – akik az elsőt választják, és olyanok is, akik a másodikat. A harmadik érintett – akit az ostoba, érzelgős szocialista hőstörténet még csak egydimenzióra sem redukál, hanem teljesen figyelmen kívül hagy – a fogyasztó is jól járt volna.
Állami közbelépéssel azonban az áldozatnak többé nincsenek opciói, és a választási lehetőség elvételével az állam nem megmentette, hanem szabotálta.
Az állam fogalma a segítő közbelépésről – nem túl meglepő módon – azonos az elnyomás fogalmával. A narratívájában a segítség az, amikor szabad döntéstől, választási lehetőségektől, a cselekvőképességüktől foszt meg felnőtt embereket.
Ha ezzel szemben a szabad piac érvényesül, akkor az egy kaptafára szabott betiltás helyett az egyéni preferenciák változatosságát tükrözve az ünnepnapi munkavégzés problémájára adott megoldások is üzleti kapcsolatonként különbözőek és változatosak lennének, egy fontos közös vonással: mindkét üzletfél a lehető legelégedettebben távozna a helyzetből. Azok, akik szeretnének otthon maradni egy ünnepnapon, állami “segítség” nélkül is megtehetnék – vagy ha a várható nyereség ismeretében ez mégsem lenne kifizetődő, akkor a munkaadó kénytelen lenne visszautasíthatatlan bónusz juttatást kiutalni nekik. A szabad piacon egyúttal a láthatatlan harmadik felek, az ünnepnapon vásárolni vágyók is jól járnak.
