Kedves Barátom!
Az Önök pártja – mint a törvényhozás részese – a legszentebb kötelességét szegné meg, ha a leglankaszthatatlanabb kitartással be nem váltaná azt, amit Ön királyuknak a párt elhatározottsága felől mondott.
Rettenetes műveletet visznek véghez az önkormányzat elvén Magyarországon. Az a törvényjavaslat valóságos merénylet, még pedig kettős merénylet: a magyar alkotmány sarkalapzata ellen, melyre harmadévi (turini) beszédemben pár szóval rámutattam, és merénylet a politikai szabadság legelemibb fogalma ellen, amit az intézményes önkormányzat szavak fejeznek ki.
A miniszteri mindenhatóság azt mondja a megyéknek: én nevezem ki közigazgatások minden közegét; én rendelkezem velük; nekem felelősek; de te, megye, azért önkormányzati intézmény maradsz, mert jogod van nézni, hogy mit csinálnak veled az én közegeim, melyeknek te nem parancsolsz, s ha fáj valamid, hát panaszkodhatsz. És ezt felügyeletnek, ellenőrzésnek nevezik. – Ily felügyeleti, ily ellenőrzési joga a faluvég putriját lakó cigánynak is van.
Nem akarok taglalni; csak egy pár észrevételt teszek. Azt mondják: államosítják a közigazgatást. Micsoda borzasztó furfang ellentétbe helyezni a megyék eszméjét az állam eszméjével és a kormány számára elkobozni az állam minőségét. Hiszen minden önkormányzati intézmény állami intézmény, minden megyei funkció közege állami funkció közege. Elvenni a megyétől a közigazgatási közegek választását és a velük való rendelkezést nem államosítás, hanem kormányosítás – kormány és állam nem egy dolog. Amaz ennek csak egyik közege, de nem egyedüli közege. Ne engedjék Önök a miniszteri mindenhatóságnak elbitorolni az államiság eszméjét.
Figyelmeztetem Önt, hogy az az ármányos törvényjavaslat a megyei rendszert csak úgy pertraktálja, mintha csak közigazgatási közeg volna és semmi több és semmi más. Pedig az nemcsak ez, hanem Magyarország alkotmányosságának védőbástyája is. És mi által lett azzá? Éppen azáltal, hogy a kormány – közvetlen ellátásán kívül eső ügyekben – nem rendelkezhetett közvetlenül a megyék végrehajtó közegeivel, hanem a magyar alkotmányosságnak alapja, a nihil de nobis sine nobis (semmit rólunk nélkülünk) folytán a megye közönségéhez intézte rendeleteit. A végrehajtó tisztviselők azoknak hivatalos tudomására is csak a megye határozata által juthattak, s a megye őrködött, hogy az ország alkotmányosságát sértő rendeletek végrehajtás alá ne kerülhessenek. Mégis megtörtént, hogy a hatalom fogságba ejtette a megyei tisztségviselőket, akik arra hivatkozva, hogy ők a megye határozatainak végrehajtó közegei, a kormány alkotmánysértő hatalmának eszközeivé nem vállalkoztak. Itt-ott lehetett, lett is belőle zaj, baj, rendetlenség, hátramaradás; de az tagadhatatlan tény, hogy ennek köszönheti Magyarország, hogy az ausztriai ház országlása alatt nem lett osztrák provinciává; s az érdekeket fontosságuk szerint kell sorozni – ennek köszönhetjük, hogy él magyar, áll még Buda!
Mondják, hogy erre nincs többé szükség, mert most parlamentáris ellenőrzésnek alávetett felelős miniszteri kormányzat van. Hát hiszen én indítványoztam annak a kormányzatnak behozatalát. S mondhatom Önnek, hogy amikor indítványoztam, bizony jobb véleménnyel voltam praktikuma felől, mint amilyennek azután másutt is, de különösen 67-ben és 67 után Magyarországban tapasztaltam – és mégis én és társaim, kik a parlamentáris kormányrendszert megalkottuk, a magyar megyei szerkezet egész épségben fenntartását hazánk alkotmányossága védbástyájának jelentettük ki, s Isten a megmondhatója, hogy bizony volt rá okunk.
Még úgy is volt volna rá okunk, ha Magyarországon a parlamentarizmus úgy fejlődött volna, amint mi álmodtuk volt. A parlamentarizmus Angliában tartotta meg leginkább az elméleti okszerűség jellegét; de ott is az emberi intézmények azon gyarlóságának hibájába esett, hogy a hatalom útján a mindenhatóság felé haladt. És mit mond e mindenhatóság felől Herbert Spencer? Azt mondja:
Ha a múltnak nagy politikai babonája a királyok isteni joga volt, a jelennek nagy politikai babonája a parlamentek isteni joga; s ha a múltban a szabadelvűségnek az volt feladata, hogy határt szabjon a királyok mindenhatóságának, a jövőben az igazi szabadelvűségre az a feladat vár, hogy a szabadság érdekében a parlamentek mindenhatóságának szabjon határt.
Elvonultságom mellett is azon helyzetben vagyok, hogy ismerem Európa szellemáramlatát s tájékozva lehetek az államtan-bölcselet legkitűnőbb tekintélyeinek gondolkodása felől, s ténynek mondhatom, hogy e nézet tért nyer mindenütt, mert kisebb-nagyobb mértékben a parlamentarizmus, letérve a népszabadság közegének, őrének, ápolójának útjáról, párturalmi érdekek szolgájává fajult.
Miben kell a szabadság érdekében a jövendő e feladatának teljesítését keresni, és miben lehet feltalálni? Az önkormányzati intézmények és velük az intézményes szabadság fejlesztésében.
A képviseleti rendszer az önkormányzatra vergődött városokban született, s a parlamentarizmus nem egyéb, mint a szabad városok autonómiájának egész országokra alkalmazása.
A mindenhatóság akár király, akár parlament kezében legyen, ellentéte a szabadságnak. A parlamentáris mindenhatóság nyavalyájától csak a városi, megyei, községi önkormányzat koordinációja által lehet megóvni a nemzedékeket.
No már kérem, ha Herbert Spencert, mint angolt, az angol parlamentarizmus arra indította, hogy a szabadság érdekében azt jelölné ki a jövő feladatának, hogy határt szabjon a parlamentarizmus mindenhatóságának, ugyan mit mondott volna, ha nem angol, hanem magyar volna, s mint ilyen, annak a tagadhatatlan ténynek benyomása alatt elmélkedne, hogy Magyarországon a parlamentarizmus de facto nem egyéb, mint a miniszteri mindenhatóság kényelmes eszköze. Mindenhatóvá teszi a minisztert lefelé, hogy annál hatályosabban szolgálhasson fölfelé.
Ugyan kérem, ha a közigazgatás minden közegét, még a megyének, nemcsak mint törvényhatóságnak, tehát az állami funkciók egyik alkotmányos közegének, hanem mint helyhatóságnak is minden orgánumát a miniszteri mindenhatóság nevezi vagy nevezteti ki, s a vak engedelmesség kötelességével markában tartja: ugyan lehet-e magyar ember, ki hiheti, hogy a miniszteri mindenhatóság e roppant ármádiája mellett csak maga az ötévenként egy szavazatra redukált politikai szabadság is valóság lehet? Hiszen nem kell ennek nullifikációjára sem compositio, sem kézzelfogható hivatalos nyomás; elég lesz maga az a tény, hogy ez az ármádia létezik, miszerint az élet minden viszonyaira kiterjedő befolyásának számbavétele a politikai szabadságot lehetetlenné tegye.
Ha ázsiai állapotról beszéltek (pedig hát Magyarországon nem ázsiai, hanem ausztriai állapot van – hac fonta derivata clades [innen származnak a bajok]), de ázsiai állapotról beszélnek, rendezni, javítani kell a közigazgatáson. Hát persze, hogy kell. Hogyne kellene. A haladó kor új érdekeket, új szükségeket állított elő. Gondoskodni kell amazok fejlesztéséről, emezeknek ellátásáról; de hát javítsanak, gondoskodjanak, úgy hogy az új szükségek ellátása beleillesztessék az intézményes önkormányzat elvének keretébe, mely elvnek köszönheti Magyarország, hogy megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. De a megyei közigazgatás rendezésének címe alatt mit művel ma a miniszteri mindenhatóság Magyarországon? Műveli azt, amit Bismarck egyik levelében egy bizonyos reformjavaslatról szólva azon hasonlattal jelzett, hogy az olyan eljárás volna, mint azé a bizonyos orvosé, aki a karjában alkalmatlankodó rheumatismusból azzal gyógyította ki a betegét, hogy karját levágta.
Ön, úgy hallom, abban az udvari ebéd utáni beszélgetésben megemlítette, hogy a modern kultúrállamok azon az úton haladnak, hogy az önkormányzati intézményeket fejlesztik ki (ez úgy is van), s Ön azt kapta feleletül, hogy Magyarország sajátságos viszonyai közt ez nem volna tanácsos. – Hát bizony igaz, Magyarország viszonyai nagyon sajátságosak. Az a sziámi ikerség Ausztriával nagyon sajátságos viszony, páratlan a történelemben. De én azon a meggyőződésen vagyok, hogy éppen ez a példátlanul sajátságos viszony annyira az intézményes önkormányzat szüksége mellett szól, hogy, ha nem létezne, a sajátságos viszony miatt fel kellene azt találni.
Küzdjenek Önök körömszakadtáig, tömör erővel az ellen a szörnyűséges agyoncsapása ellen a szabadságnak. Az a törvényjavaslat hamis lobogó, kalózlobogó alatt a reakcionárius irány non plus ultrája. Arra, fájdalom, van példa, hogy nemzetek elvesztették önkormányzati szabadságukat, de hogy egy nemzet, mely annak birtokában volt, önként lemondjon róla, arra nincs példa a világtörténelemben. Ha a magyar nemzet ezt megteszi, még az orosznál is lejjebb fog süllyedni a szabadság szellemének kultuszában. Mert az autokrata cézárizmus igáját vonszoló orosz népnek van egy önkormányzati intézménye, a Mir (községi önkormányzat), s én azt mondom Önnek, Barátom, hogy, ha a mindenható cár ahhoz merne nyúlni, az orosz nép, mint egy férfiú, kaszára, kapára kel s a forradalom lángja borítja el az egész birodalmat. És azt mondom Önnek, hogy, ha Nagy-Britannia királynéja ma elvenné a municípiumoktól saját tisztviselőiknek választási jogát, holnap Nagy-Britanniának nem lenne többé királynője. A brit nemzet hajóra ültetné a monarchát és: Au large!
