Balla Antal – A liberalizmus története: I.2. Az angol forradalom politikai eszméi

Balla Antal – A liberalizmus története: I.2. Az angol forradalom politikai eszméi

 

Az angol forradalom
politikai eszméi

Az angol nemzet minden más néptől eltérő karakteréből magyarázható, hogy – szembeszállva a fejedelmi abszolutizmussal és a központosítással – olyan politikai berendezkedéseket alkotott, amelyek biztosíthatják az egyén szabad kifejlését. Az angol nemzet pszichológiájával sokat foglalkoztak főképpen a franciák, kik sokszor kerültek összeütközésbe csatornán túli szomszédaikkal. Magáról a népről már régen megállapították, hogy valószínűleg az éghajlati viszonyok folytán az összes népfajok között a legerősebb fizikummal rendelkezik, s ezzel az edzett fizikummal jár együtt a minden akadályt leküzdő szívós akarat. Egy francia szociológus úgy jellemzi az angolokat, hogy ez a legutálatosabb, legveszedelmesebb nép a világon, mert szentimentalizmus nélküli, szívtelen, rideg és önző. Ebből a durva jellemzésből mindössze annyi az igazság, hogy az angolszász fajban van a legkevesebb romantizmus, s hiányzik belőle minden hajlam az érzelgősségre. És a makacs akarat és szívósság mellett őbennük legszilárdabb az egyéni Én tudata. Az állam és az összes közhatalmak mai közfelfogásuk szerint is azért állnak fenn, hogy elősegítsék az egyén szükségleteinek kielégítését és boldogságát. Ez a felmagasztosított Én-kultusz azonban nem fajult el náluk erkölcsi nihilizmussá, mert mély és szigorú vallásosságuk meghatározta a külvilággal szemben való viselkedés normáit. A Stuartokkal szemben folytatott küzdelmek alatt az angol gondolkodók és költők az individualizmust glorifikálják egyházi és politikai kérdéseket tárgyaló írásaikban. Közülük csak a legkiválóbbat, Miltont említjük. Milton szerint „eretnek az, ki saját lelkiismerete és az Írásból merített meggyőződése ellenére követi az egyházat”.

Máshol ezt mondja:

Ha valaki hisz dolgokat, azért, mert lelkipásztorai úgy mondják, vagy egy gyülekezet úgy határozta, anélkül, hogy hite számára más okok volnának, az ő hite lehet igaz, de az igazság az ő eretneksége.

Milton szerint a hit annyira az egyén ügye, hogy a világi hatóságoknak még csak közelíteni sem szabad feléje. Ő az első az újkori írók között, aki követelte az egyház és az állam szétválasztását. A siker kultuszát és az egyéni erő tekintélyét hirdette: „gyengének lenni, ez a valódi nyomor” – mondja egyik politikai iratában. Nagy költői műve, az Elveszett paradicsom, azzal végződik, hogy az első emberpár, kiűzetve az Éden kertjéből, önerejébe bízva, nagy reményekkel nekivág a küzdelmes és munkás világnak.

Guizot mutatta ki először, hogy az angol önkormányzati szervek ősrégiek, visszanyúlnak a X. század előtti törzsszervezetbe, tehát egészen a primitív demokrácia korába. Az angolszászok, kik az V. századtól kezdve lassanként leigázták a bennszülött breton lakosságot, továbbra is megtartották összes ősi intézményeiket. A normann hódítás nem irtotta ki ezt a kezdetleges ősgermán alkotmányt, melyet Tacitus a következőképen jellemez:

A kisebb ügyekről a vezérek tanácskoznak, a nagyobbakról az összesség; de úgy, hogy a vezéreknél is megtárgyalják azokat a dolgokat, amelyekben a nép dönt.

Hódító Vilmos (1066) esküvel kötelezte magát arra, hogy az angolszászok ősi törvényeit épségben fenntartja. Angolország történetében a fejedelmi abszolutizmusnak sehol sem akadunk nyomára. A királyság mellett 1066-tól kezdve mint koordinált hatalom működik a Witan, a bárók gyűlése vagy tanácsa, s ebből alakult ki a XIII. században a parlament. A küzdelem a királyság és a nemesség között tart az egész középkoron át, s közben a rendek kiverekedtek a Magna Chartát, az alkotmány első írásos fundamentumát. 1240-ben használja egy angol krónikaíró a parliament (parliamentum) elnevezést a bárók tanácsának jelölésére, s ez a testület ekkor már úgy áll a királysággal szemben, mint egy külön szuverén. Ez időtől fogva gyors menetű a fejlődés. 1265-ben meghívást kapnak a parlamentbe a városok, a grófságok, a burgok képviselői, és már megvan kezdetleges formában a mai kétkamarás szisztéma. A XIV. századtól kezdve Anglia népe választott képviselőket küld a parlamentbe; a királyi hatalom még igen nagy, de korlátozott és nincs törvényes alapra hivatkozó zsarnokság, mint akkor Európában mindenütt.

Az angol forradalom, melyet minden más felfogás ellenére úgy kell tekinteni, mint a mai liberalizmus bölcsőjét, lefolyásában korántsem volt olyan félelmetes, véres és megrázó tragédia, mint másfél száz esztendővel később a franciák hasonló mozgalma. Az 1625-től 1690-ig tartó forradalom – ha ugyan forradalomnak lehet nevezni az angol nép harcát királyaival – céltudatos, előre megszervezett és előkészített megmozdulása volt egy olyan nemzetnek, amely sohasem kergetett romantikus álmokat. Ezért a felkelés impozánsabb, eszmei tartalmát tekintve gazdagabb, ha pedig eredményeit nézzük, sokkal nagyobb jelentőségű a francia forradalomnál. Az angol forradalmakat főleg az különbözteti meg a kontinens hasonló mozgalmaitól, hogy sikerültek anélkül, hogy súlyos véráldozatokba kerültek volna és felforgatták volna magát a társadalmat.

A társadalmi átalakulás Angolországban megkezdődött már a XVI. század végén, Erzsébet királynő uralkodása alatt. Ebben az időben lendült fel a kereskedelem és a hitelélet, és London már hatalmas város. A polgárság olyan vagyonra tett szert, hogy amint Guizot mondja, az alsóház tagjai I. Jakab király parlamentjében háromszor olyan gazdagok voltak, mint a királyt támogató arisztokraták. Ezzel a gyarapodó polgári réteggel együtt érez a szabadságmozgalmakban a vidéki kisnemesség (gentry), a birtokos és földbérlő parasztság. A politikai élet súlypontjának tehát szükségképpen át kellett lendülnie erre a nagyjából három részre tagozódó társadalmi rétegre.

A protestáns vallásnak az angol forradalmakban ugyanolyan nagy szerep jutott, mint ugyanebben az időben a magyarság nemzeti küzdelmeiben. A történelmi kézikönyvek azt tanítják, hogy Angolországot a zsarnok VIII. Henrik király pillanatnyi szeszélye emancipálta Róma uralma alól. Ez a megállapítás történelmietlen és helytelen. Lelkileg egyetlen nép sem volt úgy felkészülve a protestantizmus befogadására, mint az angol nép. A kálvinizmus egyházi demokráciája tökéletesen összevágott a régi angolszász institúciókkal, a protestáns individualizmus pedig teljesen az angol nemzeti karakternek felelt meg. A. kettőnek e belső szövetsége azt mutatja, hogy a nemzet azért fordult el Rómától, mert a saját karakterének és világszemléletének megfelelő vallást vette fel. Nálunk Magyarországon a protestantizmus a nemzeti szabadsággal volt egy testvér, az angoloknál pedig a polgári szabadság eszméjével forrt össze. A hitbuzgó protestánsok nem akartak forradalmat. Az I. Jakab király korában megindult nagy parlamenti csatákban mindig azt hangoztatták, hogy Angolország ősi intézményei, a parlament és a helyi önkormányzat tökéletesen elegendők arra, hogy a feltörekvő népies rétegek politikai ambícióikat kielégíthessék.

A polgári osztály anyagi érvényesülése olyan gyors volt, hogy a társadalmi átcsoportosulásnak végbe kellett mennie. A parlament már az abszolutisztikus hajlamú Erzsébet királynő alatt szétszakadt konzervatívokra és haladókra: torykra és whigekre. I. Jakab alatt az ellenszenv még nagyobb közöttük. A toryk, akikhez az arisztokrácia, a katolikusok és az anglikán papság tartoztak, védik a királyok Istentől származott jogát, a whigek a korona előjogaival és kiváltságaival szemben szenvedéllyel vitatják a népnek természettől származó jogait.

A puritanizmus a whigek politikai és gazdasági erőfeszítéseinek vallásos szint kölcsönzött. A szekta rajongó embereinek klasszikus jellemzését megtaláljuk Macaulay nagy történelmi müvében.1 Az angol nép vallásos hitének és a faj miszticizmusának sehol más népnél nem észlelhető megnyilvánulása a puritanizmus. Egészen más vallásos tünet ez, mint a katolikus rajongás, mely az engedelmesség, a lemondás és az egyéni ellenség bélyegét viseli magán. A puritánok mozgalma át van szőve ótestamentumi reminiszcenciákkal; Isten választott népének tartották magukat, s az érzékelhető anyagi világba lehozták Istennek általuk értelmezett eszményi világát. Szörnyen utálták a katolikusokat, de rettentő gyűlölettel voltak eltelve az anglikán egyház hívei iránt is, kiket titkos pápistáknak tartottak. Etikájuk a kálvinizmus hivatásetikája, melyet a forradalom lázas esztendeiben Bunyan örökített meg a híres Zarándok útjában. Eszerint az ember Isten akaratának erőtlen eszköze, és aszerint, hogy mire van kiválasztva, pályája egyenes vonalú haladás a kegyelem elnyerése vagy a kárhozat felé. Cromwell ezt szokta volt mondani magáról: „A dicsőség Istené és én nem vagyok más, mint az ő gyenge és méltatlan eszköze”. A puritán hit, mely az üldözések korában arra késztette a szekta tagjait, hogy átszeljék az óceánt és Amerika ősvadonjaiban alapítsanak új hazát, semhogy elhagyják hitüket, a végsőkig feszítette a lelki és fizikai erőket, és akadályt nem ismerő aktivitást vitt be az életbe. Ez az azelőtt soha nem hallott tetterő morzsolta szét Angolországban a korhadt feudalizmust és söpörte el a korlátlan királyságot.

Az első komoly és elkeseredett küzdelem a konzervatívok és a haladók között 1601-ben tört ki, I. Jakab király parlamentjében. Egyszerre nagy nevek tűnnek fel a liberalizmus hajnalhasadásával, mint aminők Sandays, Coke, John Elliot, Seiden, Pym; ők az újkori liberalizmus első parlamenti szónokai és debatterei. I. Károly király trónralépéséig (1621) a parlamenti harcok még elviek, de ettől az időtől fogva a két párt között, a királypártiak és a haladók között nyílt a szakadás, s ellenségként állnak egymással szemben. A két ellentétes tábor eszméit igen könnyen lehet jellemezni, mert mint mondottuk, az angol forradalom céltudatos, meglehetősen egységes, előre elkészített mozgalom volt, és nem csapott át olyan szertelenségekbe és végletekbe, mint a francia forradalom. Bárdolatlan, vad és a közélet kérdéseiben járatlan tömegek, sans-culotteok nem szerepelnek az angol forradalomban. A vezérek apostolok, Isten országának papjai, az Úr kiválasztottai, Cromwell hadserege pedig vallásos sokadalom, amely zsoltárokat és vallásos himnuszokat énekel az ütközetek előtt. A fékevesztett düh sohasem ragadta a tömeget olyan borzalmakra, mint amilyenektől a francia forradalom évlapjai be vannak szennyezve.

Az ősidőktől kezdve szabad Anglia, melyet a hűbériség is megkímélt, nem maradhatott mentes a kontinens hatásaitól. Európában ebben az időben virágkorát éli az uralkodói abszolutizmus. VIII. Henrik király szeszélyes zsarnok, Erzsébet királynő a protestantizmus megmentője, szintén abszolutisztikus hajlamú. A Stuart házbeli királyok ideálja pedig Párizs és Madrid, hol fénykorát éli a katolikus egyházzal összeforrt korlátlan királyság. Angliában az államegyház akarta betölteni a katolicizmus helyét, és Laud érsek, I. Károly bennfentese, maga ellen zúdította a presbiteriánusokat és a puritánokat. 1636-ban, amikor a király és a parlament közt már nyílt volt a szakadás, a katolikusokat és az anglikánokat politikai brosúrák százai támadták.

John Milton és a
zsarnokölés
jogosultsága

1642-ben a király makacssága miatt kitört Angliában a polgárháború. A forradalmat úgy jellemezhetjük, hogy egyformán vallásos és politikai mozgalom. Az 1643-ban megalakult presbiteriánus párt tisztára vallásos irányú. A párt célja az egyházi és ugyanakkor a politikai demokrácia. Csaknem velük egyidőben alakult meg az independensek pártja, melynek Cromwell a vezére. Ezeket a presbiteriánusoktól árnyalatok különböztetik meg. Programjuk tökéletes modern program. Követelik a teljes jogegyenlőséget, a társadalmi javak igazságos szétosztását, a legteljesebb lelkiismereti szabadságot és végül a királyság összes visszaéléseinek megszüntetését.

1644-ben Cromwellre bízták a hadsereget, aki brutális energiával fegyelmet teremtett és legyőzték a királyt. A forradalomnak lehetetlen volt meghátrálnia, mert a király és a reakciósok elbizakodottságukban minden békeajánlatot visszautasítottak. Így csúszott át a hatalom 1648 decemberében, miután a királyhű presbiteriánusokat az alsóházból kiverték, a republikánus szélsőség kezébe.

A király pöre rendkívül érdekes és legnagyobb jelentőségű mozzanata a forradalomnak abból a szempontból, hogy milyen elvek állottak egymással szemben.

A felsőház helytelenítette a király elítélését. Amikor a király felett ítélkező bíróságot megválasztották, Manchester lord, a felsőház egyik vezető tagja kijelentette, hogy király nélkül nincs parlament, következőleg a király a parlament ellen nem követhet el vétséget. Ellenkezőleg gondolkozott a csonka alsóház, arról Cromwell kerekfejűi voltak a hangadók. Szerintük a nép lévén Isten után minden törvényes hatalom forrása, Angliának a nép által választott és a népet képviselő községei rendelkeznek a szuverén hatalom felett.2

Ezért úgy határoztak, hogy az alsóház tagjaiból választott 135 tagú főbíróság vonja a királyt felelősségre. A parlamenti ítélőszék elnöke John Bradshaw lett, Milton unokatestvére, akit Guizot mint zord, igen szigorú, de szelíd erkölcsű férfit jellemez. A közvádat John Coke jónevü ügyvéd, Milton belső barátja képviselte.

A Westminster Hallban tartott első nyilvános ülésen Bradshaw elővezettette a foglyot, miután Coke elmondta vádbeszédét, amelyben a zsarnokság, árulás és gyilkosság vádjait olvasta a király fejére, a következőket mondotta:

Stuart Károly, Anglia királya, Angliának a parlamentben egybegyűlt községei mélyen megrendülve azoktól a szerencsét­lenségektől, amelyekkel a nemzetet sújtották, s amelyeknek fő okozójául önt tartják, azt határozták, hogy megvizsgálják a vérbűnt. Ezzel a szándékkal alkották meg az ítélőszéket, mely előtt ön megjelent. Hallotta az önt terhelő vádakat.

— Király úr – ismételte Bradshaw – hallotta ön a vádiratot és az ítélőszék várja feleletét.

A király így felelt:

Szeretném tudni, miféle hatalom idézett engem ide… Szeretném tudni, miféle tekintély, értem, törvényes tekintély, mert van a világon sok törvénytelen tekintély is, mint a rablóké és az útonállóké – tehát szeretném tudni, miféle tekintély hozott engem ide és hurcol engem egyik helyről a másikra, nem tudom milyen szándékkal. Ha megtudom, hogy ez a tekintély törvényes, felelek.

Bradshaw elnök:

Ha szíves volt figyelni ön arra, amit az ítélőszék ideérkeztekor mondott, tudni fogja, hogy ez miféle tekintély. Ez azt követeli öntől Anglia népének nevében, mely önt királyául választotta, hogy feleljen neki.

Az elnök és a király között így folyt egy darabig a vita. A király azt erősítette, hogy Anglia nem választott, hanem ezer esztendő óta örökös királyság, s így a parlament nem ítélkezhet felette. És kérte, hogy hallgassák meg kifogásait.

Bradshaw kifejtette, hogy úgy maga a király, mint összes elődei, felelősek a parlamentnek és így a királynak nem lehetnek kifogásai.

Ez a tárgyalásból vett néhány idézet a legvilágosabban szemlélteti a két egymással ellentétes államjogi princípiumot: a királyi hatalom isteni eredetét és a népszuverenitás elvét. Minthogy azok, kik ez utóbbit képviselték, erősebbek voltak, I. Károly, Anglia királya, fejével lakolt azokért a bűnökért, melyeket a parlamenti ítélőszék beigazoltnak talált.

John Milton (1608-1674)

A forradalom korának publicisztikai irodalma rendkívül gazdag, hiszen mindkét párt igazolni igyekezett önmagát. Egy sereg gyalázkodó röpirat jelent meg az angol nép, a parlament és főleg Cromwell ellen. A győzelmes forradalom Miltonban, a nagy költőben találta meg méltó védelmezőjét, aki ebben az időben már nagyhírű költő, amellett buzgó protestáns, fanatikus híve és támogatója Cromwellnak. Salmasius (Saumaise) francia nyelvész röpirata alkalmat adott neki arra, hogy nemzetét megvédje az ellen a vád ellen, hogy ártatlanul, minden igaz ok nélkül ölte meg királyát. Nagyhatású röpirata, a „Defensio pro Populo Anglicano” (London, 1651) minden idők egyik leghatalmasabb erejű politikai irata. Roppant tudással, páratlan logikai fegyverzettel, vágó elmeéllel bizonyítja a zsarnokölés jogosultságát. A király épp úgy alá van vetve a törvénynek – mondja – mint az állam bármely polgára, és ha a királyok Isten által uralkodnak, a nép is Isten által követelheti a szabadságot magának, mert minden Istentől és Isten által lett. A király és zsarnok nem egy és ugyanaz. A lefejezett I. Károly rabló, sötét lelkű, fukar zsarnok volt, aki elpocsékolta és saját hívei között herdálta el a nemzet javait.

Minthogy a királyság a közös béke és védelem céljából jött létre annak idején – mondja tovább Milton – a nép természetes jogánál fogva leteheti azt a királyt, aki az uralkodásra alkalmatlannak bizonyul. Soha semmiféle nép, még a szolgasághoz szokott keleti népek sem tűrték meg, hogy királyaik kényük-kedvük szerint zsarnokoskodhassanak rajtuk. Cézár meggyilkolása isteni és dicső dolog volt és ki meri a töméntelen sok történelmi példa után kétségbe vonni az angol nép hasonló jogát. A nép nem követhet el felségsértést, ha vétkes királyát megbünteti, mert a nép nagyobb, mint a király, ki neki köszönheti uralmát.

Milton ezután az angol nép ősi intézményeire hivatkozva bizonyítja, hogy Angliában a királyság sosem volt korlátlan. A Magna Charta ezt mondja: „Non negabimus, non differemus cuiquam jus aut justitiam”.3 A parlament a király felett állt mindig, mert ez „a nemzetnek legfőbb gyülekezete, melyet a szabad nemzet azért választott és ruházott fel teljhatalommal, hogy a legfőbb közügyekben döntsön”. Károly szembeszállt nemzete akaratával, erkölcstelen életet élt, saját szenvedélyeinek kielégítésére pocsékolta el a nemzet javait, zsarnok volt, gyilkos és áruló, mindenképp megérdemelte tehát a halált, melyet az angol nép legfőbb ítélőszéke tudatosan és megfontolva kimondott fejére.

  1. [T.B. Macaulay, Ánglia története, 6 kötet, Budapest, 1877.]
  2. Guizot, Charles I-er II. 333. 1.
  3. [Igazságot és bírói ítéletet senkinek eladni, senkitől megtagadni vagy senki számára elnapolni nem fogunk.]