Balla Antal – A liberalizmus történelme: 1.1, A liberalizmus kezdetei

Balla Antal – A liberalizmus történelme: 1.1, A liberalizmus kezdetei

A mai nemzedék, mely a modern polgári szabadságjogok levegőjében nőtt fel, könnyen abba a hibába esik, hogy a szabadságról való fogalmait általánosítja a mienket megelőző összes letűnt korokra. Valóban szinte nehéz elhinni, hogy az emberi szabadság olyan értelemben, mint azt az előzményekben meghatároztuk, nem örök emberi tulajdonság, hanem egészen modern jelenség, és alig tekint vissza néhány száz éves múltra. A Humboldt, vagy John Stuart Mill értelmezése szerint való polgári jogokat pedig hasztalan keressük az emberiség annaleseiben, nem számítva az angol forradalom óta eltelt néhány századot.

A keleti népek, a kínaiak, a régi perzsák, a babiloniak és az egyiptomiak vallásos színezetű despotizmusban éltek. Ebben az ismeretes keleti despotizmusban a virágzásnak bizonyos fokára jutottak. A görög és a római történelem felületes szemlélete könnyen azt a meggyőződést keltheti bennünk, hogy mai demokratikus berendezkedésünk hasonmásai már megvoltak Athénben és a köztársasági Rómában. De itt is csalódunk. Mert Athénben vagy Rómában a demokrácia elvitathatatlan ugyan, megvolt azt mondhatnánk tökéletes, még a mainál is fejlettebb formában, de a demokrácia egymagában nem jelent liberalizmust. Az ókor népei ugyanis nem ismerték az individualizmust, és alig alkottak maguknak halvány fogalmat az egyéni öncélúságról. Az ókori állameszményeket legtökéletesebben Platón és Arisztotelész összegezték, de sem Platón, sem az Arisztotelész-féle államtan nem ismeri el az egyént, mint öncélt. Platón Államát Hegel óta úgy tekintik, mint a szocialista utópia ősképét. Az orosz bolsevizmus egyes apostolai is dicsekedve emlegették, hogy íme, megvalósult a régi dicső utópia, melyről a nagy Platón álmodott.

Platón az ő ködös költői álmában az embert teljesen feláldozza az egésznek: minden közös a platóni államban, a tulajdon is, egészen a legkisebb közszükségleti cikkekig, mindenki csak a közt szolgálja, a nők az állam közös javai. Állami feladat nemcsak a védelem, hanem a nevelés, a földművelés, az ipar, a kereskedelem, s ennek a mindenható gondviselő államnak a vérkeringését a filozófusokból álló autonóm bürokrácia szabályozza saját belátása szerint, a semmivé degradált állampolgárok beleszólása nélkül.

Arisztotelész abban különbözik Platóntól, hogy bizonyos engedményeket tesz az egyén javára. Az ókor legnagyobb elméje visszariadt a platóni állam színtelen egyhangúságától, szükségesnek tart bizonyos mértékű differenciálódást, de végered­ményben ő is áldozatul dobja az embert a köznek. Liberalizmusról az ókorban azért sem lehet szó komolyan, mert az emberiség két részre: szabadokra és rabszolgákra különül; Arisztotelész sem tudta elképzelni a jól berendezett államot rabszolgák nélkül. A görög és a római vallásállami közületek az egyént testestül és lelkestül kiszolgáltatták a köznek, mindenütt, Athénben ugyanúgy, mint a kommunista Spártában vagy a köztársasági Rómában.1

Mai szabadságfogaimaink, amelyek alatt egyéni vagy polgári, és sohasem csoportszabadságot kell érteni, az európai kultúrember lelkiségében gyökereznek. Csírájukat először a természetjogi iskolában lelhetjük meg, kikristályositásuk pedig az angol politikai géniusz műve. A polgári jogok világos, szabatos, félreismerhetetlen formáit legelőször abban a nagy élet-halál harcban nyerték el, melyet az angol nemzet 1625-től 1649-ig Oliver Cromwell vezérlete alatt királyával, I. Károllyal folytatott.

  1. Fustel de Coulanges, La Cité antique, Párizs, 1893. Robert von Pöhlmann, Geschichte des antiken Kommunismus und Sozialismus, I-II., München, 1893.