A kábítószer-tilalom áldozatai, támogatói és eltűrői

A kábítószer-tilalom áldozatai, támogatói és eltűrői

Valahányszor felmerült a kábítószerek legalizálása a libertárius párt belső csoportjában, szép számmal akadtak azok, akik felhorkantak és nemtetszésüket fejezték ki. „Ezzel csak lábon lőjük magunkat,” mondták, és ellenezték a tilalom eltörlésének nyílt támogatását.

„Elképesztő mennyiségű marihuánát találtak a zsaruk egy nyíregyházi testvérpárnál,” számolnak be a mai hírek a zsarnokság normalizált és a csőcselék által imádott megnyilvánulásáról. „A bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható testvérpár mindkét tagja beismerte tettét, és elmondták, hogy a kábítószert saját, illetve családtagjaik fogyasztására termesztették.” Két nappal ezelőtt „saját ültetvénye gondozása közben érték tetten a 28 éves kaposvári férfit . . . aki éppen a 26 tőt számláló, saját termesztésű vadkenderültetvényét gondozta.” Három nappal azelőtt „becsöngettek a lakásba a rendőrök és el is fogták a dílert és a vásárlóit” Budapesten.

Minden harmadik napra jut egy eset, ahol a rendőröknek nevezett, törvény által oltalmazott bűnözők olyan emberekre támadnak, akik a hatalom parancsa ellenére is éltek a szabadságukkal, és ezért kegyetlenül megfosztják őket attól a nyílt erőszak használatával.

Egészen nyilvánvaló, hogy ez a gyakorlat a tiszta számok tükrében sokkal brutálisabb, sokkal zsarnokibb és sokkal nagyobb mértékben eltiporja a szabadságunkat, mint az adóztatás vagy a gazdasági szabályozás. Mindkettő agresszív állami erőszak, azonban sokkal kisebb azoknak a száma, akik azért kerülnek börtönbe, mert nem adták át a jövedelmükből követelt részt az államnak vagy megszegték a szabályozásokat, mint azoké, akiket kábítószertermesztésért vagy annak eladásáért fosztanak meg a szabadságuktól és redukálnak egy rabszolgánál is alantasabb szintre.

Az adóztatás agressziója – mivel szinte mindenki engedelmeskedik – puszta fenyegetés marad. A kábítószer elleni keresztes hadjárat agressziója napról napra testet ölt a nyers rendőri erőszak formájában, amikor elhurcolják és ketrecbe zárják az ártatlanokat. Mégis akadnak libertáriusok, akik húzzák a szájukat és akadékoskodnak, amikor azoknak a támogatására kell kelni, akik nem csak a hipotetikus, hanem a tényleges agresszió áldozatai – akiket nem csak fenyeget a zsarnokság, hanem akiket ténylegesen a börtöneiben tart olyan áldozat nélküli, békés tettekért, amiket csak egy elmebeteg nevez erőszakkal elfojtható bűntettnek.

 Ennek oka abban keresendő, hogy az efféle libertáriusokat nem érdekli valójában a szabadság. Érdeklik őket bizonyos szabadságjogok, de saját szájízük és esztétikai ítéletük szerint válogatnak a libertarianizmus bőségtáljából: kiveszik azokat a szabadságjogokat, amik személyesen őket is érintik, talán még azokat is, akik a számukra szimpatikus embereket érintik, de undorodva elfordulnak attól, amikor olyan emberek szabadságjogait kell védelmezni, akiket ők degeneráltaknak és deviánsoknak tartanak.

H.L. Mencken zseniálisan mutatott rá a tilalom népszerűsége mögötti mentalitásra, és ugyanezt a mentalitást láthatjuk azoknál, akik azonnal kifogásokhoz nyúlnak, hogy ne kelljen támogatni a kábítószerek elleni háború eltörlését. Mencken – aki az államista puritanizmus amerikai szesztilalmának korában élt – látta, hogy a tilalommal járó erőszakos elnyomás, brutalitás és zsarnokság nem elriasztja a tilalom támogatóit, hanem ezer újabb támogatót hoz a tilalom számára:

Az illogikus és védhetetlen üldöztetés, ami a szesztilalom alatt egyre nagyobb számban történik, a fő forrása a tilalom népszerűségének az olyan emberek körében, akik támogatják. Más szóval a jellemző tilalompárti ember tele van vallásos buzgalommal, amihez a megszokott szadista felhang társul. Örömét leli az öncélú üldöztetésben. Szereti látni, ahogy a másik felugrik, és szereti hallani, ahogy felkiált. . . . És az a tény, hogy az üldözés igazságtalan, annál jobban felizgatja őket, hiszen a hatalom jele büntetlenül igazságtalanságot elkövetni, és a hatalom az, amit az alsóbbrendű ember mindig a legerőszakosabban akar.

Az agresszív csőcselék mindig keresi azokat, akikkel szemben erkölcsi fölényt érezhet. Az alsóbbrendű ember boldogan támogatja azokat a törvényeket, amik degeneráltnak és deviánsoknak nyilvánítják a normális emberek egy csoportját, mert túl ostoba, hogy különbséget tegyen a természetes jog és az állami törvény között, és ha mégis képes rá, túl korrupt ahhoz, hogy azoknak a pártjára álljon, akiknek természetes jogait eltiporja az állami törvény. Mencken szavaival:

Pontosan azért rajonganak érte annyira, mert igazságtalan, mert imbecillis, mert önkényes és zsarnoki. Az, hogy mellékesen még az alsóbbrendű ember szabadságát is megsérti, nem elegendő ok arra, hogy ne lelje örömét az üldözésben.

A kábítószer-tilalom végső támogató pillére pontosan az, hogy megteremt egy államilag kijelölt csoportot, akivel szemben még a legalantasabb ember is felsőbbrendűnek érezheti magát és „ősi demokratikus kielégülést nyerhet a tönkretételükből” – ezért örvendett akkora népszerűségnek a nácizmus, ahol az állam a zsidókat jelölte ki alsóbbrendűnek, vagy a marxizmus, ahol a középosztályt és a gazdagokat

Azok a libertáriusok, akik ha elméletben, vonakodva, kelletlenül, de hajlandóak is elismerni a tilalom gonosz mivoltát, de a gyakorlatban azonnal tiltakoznak, amint az eltörlése mellett kellene kiállni, alig különböznek azoktól, akiket Mencken briliánsan jellemzett. Végső soron az a kép él a fejükben, hogy ezek az emberek „drogosok” – mivel tiltott szereket, nem pedig a köztiszteletnek örvendő drogot, az alkoholt fogyasztják – és mint olyan, nyilvánvalóan züllött, alantas, porban csúszó emberek, akik a társadalom apró, elhanyagolható, marginális részét képezik, és nem kell nekik tetszelegni.

A valóság az, hogy a „drogosok” elsöprő többsége normális és jól szituált ember, normális és tiszteletre méltó állással, akiről a külső szemlélő képtelen volna megmondani, hogy „drogos,” hogy „bűnös, degenerált, deviáns” lélek, aki kendert fogyaszt, netalántán időnként hallucinogéneket és partidrogokat használ. A demokratikus ember pedig fel sem tudná fogni, hogy léteznek olyan törvényen kívüliségbe kényszerített szubkultúrák, akik a kábítószereket az önismeret és az introspekció eszközeként használják. Számára – ha egyáltalán ismeri ezeket a fogalmakat – aki nem alkoholt fogyaszt, az drogos.

Nem dédelgetek illúziókat. Magyarországon a következő száz évben nem fog a közvélemény – és az arra alapuló törvényhozás – a szabadság irányába mozdulni. Túlságosan imádja a tömeg azt, hogy az állam jelöli ki számára a csoportot, akit lenézhet, és akihez mérten felsőbbrendűnek érezheti önmagát. Nem fog eltelni hét, hogy ne rontanának rá békés és ártatlan emberekre az állam végrehajtói és ne tennék tönkre az életüket, mert a tömeg imádja és éljenzi az ártatlanok elleni igazságtalanság és a kegyetlen erőszak veszélytelen formáját, legyenek azok római keresztények vagy modern drogosok. (Maga a drogosok kifejezés is a dehumanizálás eszköze, ami – mint a náci vagy a marxista rezsimekben – elengedhetetlen előfeltétele a dehumanizált állami célcsoport elleni erőszaknak.)

De ami a libertáriusokat illeti, aki nem hajlandó kiállni azok szabadságáért, akik itt és most a legbrutálisabb – nem csupán hipotetikus, hanem ténylegesen elkövetett – állami erőszak áldozatai, akiket ártatlanként megfosztottak minden joguktól és évekre, évtizedekre, talán egész életükre ketrecbe zártak, aki nem hajlandó felemelni a szabadság lobogóját azoknak az ártatlanoknak a nevében, akik itt és most az állam tényleges áldozatai a tömlöcökben, az egy percig se hitegesse magát azzal, hogy érdekli őt a szabadság.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):